
Sári Laura: (He)artbreak – alkotói szabadság az érzelmek fogságában
Megrázom magam, és visszaterelem a gondolataimat a Finn-öbölbe. Egy hatalmas, hajónak nevezett szörnnyel készülök elhagyni a szárazföldet, és vele együtt a komfortzónámat.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata

Megrázom magam, és visszaterelem a gondolataimat a Finn-öbölbe. Egy hatalmas, hajónak nevezett szörnnyel készülök elhagyni a szárazföldet, és vele együtt a komfortzónámat.
Egyik verőfényes tavaszi délután aztán úgy tűnt, hogy végre rámosolyog a szerencse, mert sehol nem látta a vén matriarchát, és az apja is azzal volt elfoglalva, hogy egy sárló kancának udvaroljon. Baatar pedig óvatosan megindult a kistestvére felé, aki mikor meglátta őt, kedvesen ránézett, majd cuppogni kezdett, mintha szopna.
A közös nyelv hiányát hangerővel pótolta, és amikor ezt sem értették, addig verte a zárka ajtaját, míg a sokat próbált francia sergent magyar szókincs és türelem híján úgy megrugdosta, hogy a két nap alatt, míg sem enni, sem inni nem kapott, szépen megszelídült.
Zsírosak a kártyalapok, nézem a kezedet, ahogy a csomagot kevered. Rám mosolyogsz, fáradtnak tűnsz. Tekinteted a fejem fölött lévő mesteredre emeled, úgy vigyázza minden mozdulatod, mint édesanyja gyermekét.
Nem járunk sűrűn haza, mert ha otthon vagyunk, minden alkalommal olyan szinten arcul csap a magyar valóság, hogy két-három hét után csak a honvágy halvány szikrája marad bennünk, és megtörve térünk vissza választott hazánkba.
Még él, mondom neki, azt mondja, nem, csak ráng benne az ideg, de látom, ahogy mozog az oldala, és az uszonya is megremeg.
– Ha a húsgép húst kér, adjál neki húst! Nézz rá! Ő maga a hús. Nem adsz? Akkor huss – hüvelykujját elhúzta a nyaka előtt. – Torkodig ér a pác, öcsém.
Most itt van a felújítás alatt álló életemben az a nő, aki már az eljegyzési ebédünkön megkocogtatta a poharát, és ünnepélyesen bejelentette, hogy ők (csak később értettem meg, hogy ő és a fia) még nincsenek felkészülve a komoly kapcsolatra. Na azért ebben speciel igaza volt.
Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a caffe crémáit. Örömmel rejtett mindegyikbe titkos mosolyokat. Kiugrott a tus alól, törülközőt csavart magára, kiviharzott a fürdőből, felkapta a földről a ruháit, és kimenekült a szobából.
Berta anyját elvtársnőnek szólították, a szó végén a nőt jól hallhatóan megnyomták, jelezve helyét az asztalnál.
…egy halk szavú anyát szeretnék magamnak,
egy suttogó Mamit.
Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes utódot produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm anyukám és a férjem tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy mindez az én hibám, ez a büntetésem, amiért el akartam hagyni a férjemet. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem találom a szavakat.
Ha mások nem a boldogságot keresik, akkor mégis mit? És miért? De ezt nem akartam megkérdezni, mert tudtam, hogy a Mester egy kérdésre válaszol biztosan, és engem a boldogság érdekelt a leginkább.
Anyja tökéletesen tudta érzékeltetni ellenszenvét a barátnőivel, így szép lassan mindenki lemorzsolódott mellőle. Kata anyja helyett is szégyellte magát. Ő mondta meg, kivel találkozhat, hol, meddig maradhat, mit vehet fel, és hogyan kell hordania a haját.
Az ölelős emberek sorába, of course, amerikai barátja is bekéredzkedett. Legelső találkozásukkor bemutatkozás helyett csak annyit mondott: I am a hug person, and you?