Orsi meséi 3.
Vajon mire képes az ember ölelés nélkül? És mire képes egy ölelésért?
Lizi hetek óta gondolkodott ezen. Most, hogy a gyerekei kirepültek és egyedül maradt, volt ideje rá. Néha azt kívánta, bárcsak fizikai munkát végezne, akkor kifáradna annyira, hogy talán az agya is off lenne. De még a munkája is folyton gondolkodásra késztette.
Egyszer azt olvasta egy pszichológus könyvében, hogy az ember csak akkor lehet teljes lelkileg, és akkor gyarapodik, ha naponta hét ölelést kap. Hetet? Úristen!!! Hogy a rákba szedje ezt össze? Még hetente is soknak tűnt, de naponta?!
Élénk fantáziája lévén elmerengett, és ötletelni kezdett.
Elsőként az jutott eszébe, hogy kiül a kisváros főterének piros padjára, és maga mellé tesz egy táblát: Öleljük meg egymást! Hallott és látott már ilyen kezdeményezést a Vörösmartyn. Miért ne sikerülhetne itt is? A legnagyobb ellenérv az volt, hogy sokan ismerik, és talán ciki lenne. Bár már régóta próbálta elengedni, hogy mit gondolnak róla mások, de úgy tűnt, még mindig nincs bátorsága ehhez.
Másodikként az jutott eszébe, hogy beiratkozik valamelyik helyi klubba. Minden alkalommal, amikor elmenne, régi ismerősként, öleléssel köszöntené a klubtársakat. De milyen klubba? Menjen kártyázni? Abban mindig veszít. Táncoljon? De hisz kétballábas! Kezdjen el valami új sportot? Fújjj, nem lenne kedve az izzadt sporttársait ölelgetni. Igaz, az elején még nem lennének izzadtak.
Lassacskán mindegyik ötlet a kukában végezte. Magányos estéin beosont a gyerekszobába, és könnyes szemmel ölelgette legkisebb gyerekének életnagyságú plüssmackóját, miközben azt mormolgatta: tutira begolyóztam.
Megint azt érezte, amit már sokszor azelőtt: volt egy problémája, szerette volna megoldani, de ahelyett, hogy előre haladt volna, ráklépésben visszafelé tartott.
Mintha arra szedegetné össze az érveket, hogy miért nem tudja megoldani.
Kifogások, kifogások, kifogások. Egész életében a kifogások bűvkörében élt. Mindig csak másoknak akart megfelelni. Épp ideje volna már elkezdeni a saját életét élnie. Olyan régóta követte már a szabályokat és felelt meg a konvencióknak, hogy megtorpant, amikor ideáig jutott az eszmefuttatásban. Tulajdonképpen mit is szeretne? Miből is indult ki és jutott el ide? Ja, igen, az ölelés. Hát, igen, az bizony jólesne.
Eszébe jutott anyai nagyanyja. Soha nem fogja elfelejteni, hogy bármikor érkezett is meg a nagyszülői házba, nagyanyja mindent eldobott, és úgy ölelte, csókolta és szorította, lapogatta percekig, mintha nem hinné el, hogy ott van. Talán azért olyan fontos emlék ez az életében, mert gyerekkorában sok időt töltöttek együtt. Közel laktak egymáshoz – bár nem ugyanabban a faluban –, így sokszor csak egy-egy délutánra ugrottak át meglátogatni a nagyit, vagyis mamát, ahogy ő hívta.
Vagy ott volt Janó bácsi ölelése, apja egyik legjobb humorú barátjáé. Sosem felejti el, amikor kamaszkorában azon szomorkodott, miért is nem magasabb pár centivel. Erre Janó bá lazán a hóna alá kapta – több, mint fél méterrel volt magasabb nála –, és így szólt hozzá:
“Sose búsulj, Lizikém! A kicsi nő mindenkihez passzol!” – ez évekig sokszor erőt adott neki, és megvigasztalta. De most csak a könnycseppet csalogatta ki a szeméből. Na, persze, ezért van most is egyedül, és csak sóvárog az ölelés után, mert a kicsi nő mindenkihez passzol!!!
Aztán sorban eszébe jutottak a tanítványai, azok az esetlen kamaszok! Egy idő után már a nézésükből is tudta, hogy melyiküknél engedheti meg magának az ölelés luxusát. De amikor átlépték ezt a határt, minden órán így üdvözölték egymást. Sőt, olykor-olykor, ha épp arra jártak az egykori diákok, egy gyors ölelésre és egy “jónapottanárnőugyejólvanra” is be-beszaladtak.
A következő ölelős sztori is örökre beégett emlékeibe. Apja búcsúztatóján történt, amikor az egyik távoli unokatestvére felajánlotta neki, hogy befogadja őt a családba, és apja helyett apja lesz. Lizi az összes háláját belefonta az ölelésbe, és csak szorította percekig, miközben patakokban folyt a könnye; a gyász és a megkönnyebbülés könnycseppjei keveredtek arcán.
Az ölelős emberek sorába, of course, amerikai barátja is bekéredzkedett. Legelső találkozásukkor bemutatkozás helyett csak annyit mondott: I am a hug person, and you? Lizi válaszként egyszerűen a nyakába ugrott. Akkor pecsételődött meg a barátságuk.
Aztán az öccse furakodott be gondolataiba. Lehet, hogy ő is öregszik – gondolta Lizi elmerengve –, hisz mostanában olyan nagy szeretettel ölel magához. Odament a könyvespolchoz, és elővette azokat a fényképeket, amelyek az 50. szülinapján készültek. Mennyire szeretheti őt a testvére, ha teljes titokban megszervezte, hogy majdnem mind a tizenegy unokatestvére családostul, gyerekestül eljöjjön megünnepelni! Na, akkor, ott, bizony megvolt a sokszor hét ölelés.
Lizi ekkor elmosolyodott, és megrázta magát: – Hogyisne, fogok én szomorkodni, amikor ilyen családom van?!
Azzal magához vette a telefonját, kiült a teraszra, és belekortyolt frissen gőzölgő Earl Grey teájába.
(Fotó: Mina Rad , kép forrása: Unsplash)