Békés tavaszi napra virradt a folyóparti város, alig lézengett néhány kutyasétáltató a hajnali derengésben. A Rajna félálomban hallgatta a fecskesirályok reszelős ébresztőjét, akik reggelijükre vadászva süvítettek el a mozdulatlan víz felett. A francia és német határ ölelésében megbúvó Szent Johanns-Park kandeláberei egy szállodaszerű épületre pislogtak.
Az első emeleten valaki lassan átfordult a másik oldalára, pár szinttel feljebb a félhomályban megszólalt a rádió, egy hatodik emeleti erkélyes szobában kigyulladt az olvasólámpa fénye az ágy melletti fehér asztalkán.
A 612-es szoba lakója magára öltötte hálóköntösét, és mankója után nyúlt. Ugyanebben az időben, a park gondozott padsorai között egy türkiz színű kerékpár suhant keresztül. Elka, aki a biciklit hajtotta, a bukósisak alól szökni próbáló göndör fürtjeit hessegette el szeme elől, miközben azon tépelődött, hogy bezárta-e maga mögött a bejárati ajtót. Felzaklatta, hogy az utóbbi időben visszatértek kényszeres rituáléi. Átkozott rögeszmék! – préselte fogai között, és minden feszültségét a pedálon vezette le. A francia oldalról ingázott át jobb fizetés reményében, a reggeli sport jót tett túlbuzgó gondolatainak, az öregeit, ahogy ő fogalmazott, pedig különösen imádta. Kétkerekűjét a kaviccsal felszórt udvaron parkolta le. Amíg a lakattal bíbelődött, végigfuttatta tekintetét a borostyánlepte falakon. Megint megelőzött – vigyorodott el, ahogy meglátta az emeletről szűrődő fényt, majd felszökellt a márványlépcsőn. Puha léptekkel szaladt végig a folyosó szürke padlószőnyegén a nővérszobáig. Az éjszakás kollegina már kiporciózta a lakók reggeli tablettáit.
GÓÓÓÓÓÓL! – üvöltik velünk szemben a sötétkék mezekbe, kalapokba, sálakba öltözött ellentábor szurkolói. Mindjárt vége a félidőnek, és már kettővel elhúzott az Inter, nem sok értelme volt elkísérni a csapatunkat egészen Milanóig, ha rongyosra veri őket az ellenfél. Inkább kiugrok könnyíteni magamon, intek oda a haveroknak, ők meg vissza nekem, hogy sör nélkül ne is jöjjek! Hihetetlen ez a San Siro stadion, a lelátókon vagy százezer néző elfér, jól tettem, hogy nem vártam a szünetig, irdatlan sort fogtam volna ki a büfénél. Egy kör világost még veszek nekik, de a maradék húsz eurómat nem isszák el, az biztos. Ahogy átverekszem magam a hullámzó tömegen, egyre kevesebb fehér zászlós drukkerrel találkozom a folyosókon, ennyien hazamentek volna csalódottságukban?
Hajrá Basel! – ordítom a lelátóra lépve, mire óriási pfújolás és fenyegető grimaszok fogadnak. Hoppá, téves szektor.
– Morgen, Herr Bantle! – kukucskált be Elka a résnyire nyitott ajtón
Az íróasztalnál ülő bajszos úr hajlott háttal körmölt egy bőrkötésű füzetkébe.
– Buongiorno, Eleonora! – kanyarította tovább betűit Rolf.
– Nincs még korán a munkához? Pihentetni kellene a csípőjét, csupán néhány hete operálták – mondta, és karnyújtásnyira tette gyógyszereit a férfitól.
– Feküdni a sírban is ráérek, angyalom. Ne izguljon annyit, jót tenne önnek egy olasz vakáció – a férfi előhúzott a köpenye zsebéből egy fekete műanyag fésűt, és megigazította ősz hajszálait.
– Hogy én is évekre ott ragadjak?! – nevetett a nővér, és kinyitotta az ablakot.
Fújtatva állok a kapuban, mint akit megrágott és maga elé köpött az aréna. Órák óta bolyongok, a cimboráim már biztos a szálláson keresnek. Fogalmam sincs, melyik hotelben foglaltak szobát, életemben először vagyok külföldön, és mobiltelefon sincs nálam. Körülöttem diadalittas olaszok tombolnak, torkuk szakadtából éneklik himnuszukat, levegőbe dobálják ruhadarabjaikat és társaikat. Sodródom velük az utcán, észre sem veszik, hogy kívülálló vagyok, cigarettával és itallal kínálnak. Egy hatalmas zöld ligetben találom magam, itt folytatják az ünneplést. Amíg a szem ellát, mindenütt sátrak tarkállanak, függőágyak lógnak a fákról, a tábortűz mellett kisebb csapatok pizzát falatoznak. Egy fa törzsének támaszkodva élvezem a langyos augusztusi éjszakát, elringat a felhőtlen zsivaj, ráérek reggel kitalálni a következő lépést. Izzadtan ébredek, valaki rám terítette a hálózsákját. Hirtelen nem érdekel, hazajutok-e.
Elka fél szemmel az ablakra lesett. Biztos, hogy visszacsukta?!
– Kedvesem, nem kellene megnézetnie ezt az ádécét, amije van? – pillantott ki szemüvege mögül Bantl úr.
– OCD-nek hívják, Rolf bácsi. Kicsit egyedül érzem magam mostanában, majd elmúlik – simította végig uniformisát a nő.
– Fiatal még, menjen, lásson világot! Az elmúlt tíz évben, hiába éltem az utcán, sosem voltam magányos. Törődtek velem az emberek, rám bíztak apró munkákat, hozzam el ezt, javítsam meg azt. Meghálálták. Tiszta ruhával, gelatóval, kedves szavakkal – kortyolt egyet poharából a férfi.
– Nem hiányzott a hazája? – harapta be Elka a szája sarkát.
– A családomból rég nem él senki, alkalmi melót bárhol találni, a barátaimnak meg fel sem tűnt, hogy Milánóban ragadtam. Ha nincs a fránya ízületem… – dörmögte Rolf, és feltápászkodott a karosszékből.
– Kössünk egy alkut! Ha betartja a műtét utáni teendőket, megmutathatja mit eszik annyira azokon az olaszokon! Elkísérem, mint hivatalos ápolónője – kacsintott páciensére a nővér, és visszavezette az ágyához.
Egyre nehezebben járom be kedvenc útvonalamat a piazzák rengetegében. Csúnyán megzúztam a forgómat, mikor elzavartak a gyorsétterem mosdójából. Giuseppe rendes srác, elvitt az apja rendelőjébe, de ő sebészi beavatkozást nem végez. A barátaim aggódnak, összedobták nekem a vonatjegy árát. Szerintük, ha romlik a helyzet, vissza kell utaznom Baselbe. Miért nem ide születtem…?
Hazafelé Elka tudatát kényszeres gondolatok árasztották el: Biztos, hogy ráfordítottam a kulcsot? Lekapcsoltam az öltözőben a lámpát? Kihúztam a vízforralót?
A fülében váratlanul Rolf hangja zengett, és behúzta a féket. Mire várok még? A kisöreggel nyaralni megyünk, nyomott rá telefonja képernyőjén a vásárlás feliratra.
Eközben a Rajna túlpartján egy turistahajó dokkolt. Messze tőle, valahol Hollandiában a folyó tajtékzó hullámokkal zúdult a tengerbe.
A Szent Johanns-Park bejáratánál álló Idősek Otthona némán hallgatott. A 612-es szobában egy bőrkötésű napló tehetetlenül zuhant a padlóra.
Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Pexels