Gerda dédszüleinek lévai házikója rendezett, tiszta udvaron állt, de csak látszólag, az előkert felől nézve. A ház mögött, az utcára merőlegesen ugyanis egy háborús rom és egy mézgás törzsű körtefa rejtőzött, hetvenöt éve nem gyógyuló dupla sebként a környező konyhakertek dús szövetében. A dédiék fél évszázadig lakták az udvart, de ezalatt nem nyúltak sem a romokhoz, sem a beteg fához. Körbetakarítgatták, kerülgették őket. Úgy éltek a tőszomszédságukban, mintha nem is látnák. Tabu volt mindkettő.
A házcsonk és a hozzá idomult fa kettősét unokájuknak, Gerda leendő apjának szánták. Nem emlékmű, de nem is szemétdomb volt a szemükben, hanem kincsesbánya, Lajoska felnőtt életének kiindulópontja. Tudták, hogy helyesen használja majd fel, akárcsak a mesebeli legkisebb fiú a szakadt bocskort, a botot és a tarisznyát.
A telek hátsó traktusa az öregek előtt egy cserzővargáé volt, aki egy szoba-konyhás, apró lakóházat, és egy hozzá csatlakozó nagyobb, több helyiséges cserzőműhelyt húzott fel rá. A lakrész bejárata elé aratókörtét ültetett. A csemetét még a szülőfalujából, Felsőalmásról hozta, egyetlen örökségeként.
Az első világháború vége felé aztán egy kezdetleges, de már éppen eléggé pusztító erejű, eltévedt cseh bomba a levegőbe repítette őt és műhelyét. Csak a megperzselődött fácska és a lakrész maradt meg, amelynek az egykori műhely felőli fala lyukacsos volt, akár a szita. Lajos titokban megfoltozgatta az esküvője előtt.
A néhai cserzővarga széthordott, eltüzelt bútorai helyett a kiterjedt család pillanatok alatt összeadott a fiataloknak ágyat, asztalt, széket, szekrényt. Egy nagybácsi, aki tűzoltó volt, káresetből mentett, horpadt kályhával lepte meg őket. Ha Gerda leendő édesanyja ért haza előbb a jéghidegre hűlt romos házba, újságpapírt halmozott a tűztérbe. Néha letört pár gallyat is az aratókörtéről, de a briketthez nem mert nyúlni. Olajkályha mellett cseperedett lány volt. Férjével háromévi spórolás után jött össze annyi pénzük, hogy belekezdhettek az építkezésbe. A szoba-konyha eredeti falai beépültek az új házba, csak a föléjük boruló rongyos tetőt kellett visszabontani. Az aratókörte eközben reszketve ölelte magát ágaival, de nem volt oka félni: megkímélték az életét. Mire Gerda megszületett, ismét termőre is fordult.
Léva kertvárosi része tavasztól őszig zengett a madárdaltól. A kislány, aki tízévesen azt képzelte, hogy egyszer majd ornitológus lesz, az ablakon behallatszó csivitre mindig szívesen rávágta, hogy melyik madár éneke. Egyszer lebukott, amikor egy kalitkából szökött hullámos papagájra hallás alapján azt mondta, hogy veréb. A kisállatboltostól megtudta, hogy a rabságban unatkozó papagájok szívesen utánozzák a városi verebek hangját. Ez arra sarkallta, hogy lehozzon a padlásról egy régóta ott porosodó kalitkát, és berendezze madármentő ketrecnek. Ezután minden gátlástalanul ordibáló, nagyhangú kanverébről azt remélte, hogy papagáj.
A szűk hátsó kertet addigra teljesen elfoglalta a hatalmasra nőtt aratókörte, aminek sárga gyümölcse nyaranta mágnesként vonzotta a madarakat. Csak idő kérdése volt, hogy mikor keveredik közéjük egy szökött díszmadár. Gerda alig várta.
Egy júliusi napon végre kakadurikoltás hasított a rigók körtedicsőítő énekébe. Gerda elfúló lélegzettel osont ki a házból. Remélt védencét a tőle telhető legmeggyőzőbb gazdihangon hívogatva közelítette meg a fát. Három verebet és egy csapat seregélyt ijesztett el ezzel. A titokzatos rikoltozó ugyan nem repült el velük, de nem is óvakodott közelebb. A kislány nyaka egészen elmacskásodott a folytonos fölfelé bámulástól, mire megpillanthatta a keresett madarat.
Egy sárga fejű, szürke testű papagáj sasszézott az ágakon gyümölcstől gyümölcsig. Néha megtorpant, és rikkantgatva biztatta magát. Ha kiszemelt magának egy apró, puha körtét, örömteli kiáltással hozzáhajolt, és nagy műgonddal kicsípett belőle egy darabkát. Harsányan közhírré tette elragadtatását, majd lendületesen tovább gyalogolt. Gyümölcskóstolási szakértelme olyan nyilvánvaló volt, hogy a kislány elképzelte, amint a jószág a Kiszabadult Díszmadarak Klubjában ismerteti az ő aratókörtéjükről szerzett igen kedvező tapasztalatait. El is felejtette sajnálni a sorozatban meglékelt, és ezzel korai romlásra ítélt gyümölcsöket. Azt bánta csak, hogy az elhivatott körtekóstoló nem lesz eléggé éhes, és nem fog egyhamar a saját jószántából kalitkába vonulni. Hacsak nem a bekészített ivóvízért. A papagájon azonban nyoma sem látszott szomjúságnak. Remekül elvolt odafönt, és az éhes macskaként alant keringő kislányra ügyet sem vetett.
Gerda a szerszámoskamrához szaladt, és előrángatta onnan Lajos szálkás, ősöreg kétágú létráját. Láncait csörgetve a fa alá imbolygott vele, és felállította a hepehupás talajon, a törzs közelében. Akkor döbbent rá a vállalkozás reménytelenségére, amikor reszketve fölegyenesedett a létra tetején. Nem tudta, melyik irányba nyújtsa ki kalitkás kezét. Nagyjából mindegy is volt, úgysem ért volna el vele még a madár közelébe sem. A papagáj gyanakodva elhallgatott. Gerda félt átcsimpaszkodni a létráról a fára. Muszáj volt lemásznia, hogy hívja az apját.
Amikor Lajos kapaszkodott fel, a papagáj még följebb szökdelt a fa koronájában. Nem lesz meg a madár, gondolta a kislány, de ekkor újra felharsant a dzsungelbéli rikoltás. A hangot Lajos adta ki, mégis olyan élethű volt, mintha a madárból jött volna. Hallatára a papagáj is meglepődhetett, olyannyira, hogy válaszolt is neki. Szabályos párbeszéd bontakozott ki. Egyre jobban belemelegedtek, és észrevétlenül közeledtek egymáshoz.
A papagáj már csak karnyújtásnyira volt a kalitkától, de persze nem lett volna értelme utána kapni. Gerda azonban tudta, hogy ha apja egyszer elhatározott valamit, a csökönyösségig türelmes. Akár estig is elálldogálna odafenn, mert a feladat feszültsége nem ereszti. Mindketten remélték, hogy a fókuszált figyelem fokozatosan lépre csalja majd a madarat, és bevarázsolja a kalitkába.
A férfi és a papagáj között szövődő pillekönnyű erőteret a szomszédból hallatszó sikoly szaggatta szét. Lajos pislantott párat, hogy lerázza magáról koncentrációja foszlányait, majd egy ágra akasztotta a kalitkát, és lekúszott a létrán. Felkapta, a téglakerítéshez rohant vele, aztán felmászott rajta, és átvetette magát a másik kertbe.
A szomszéd házaspár a teraszon tartózkodott. Illetve a férfi a terített asztal alatt hevert. Széke feldőlt. A nő a korlátba kapaszkodott. Felváltva sikoltozott szlovákul és magyarul, úgy hívta Istent, de csak Lajos érkezett. Aztán kisvártatva a mentő, majd egy csukott, szürke mikrobusz. Végül a csend.
Gerda várakozás közben gépiesen ette egyik körtét a másik után. Nem tudta felidézni, hogy apja mikor hozta le a fáról a kalitkát.
Húsz éven át elviselni sem bírta a körteillatot. Ez csak azután változott meg, hogy a megürült szülői házat eladta. Az új tulajdonosok kivágták a szikkadt faóriást, ő pedig vásárolt a belvárosi lakásába egy szürke testű, sárga fejű, piros arcú nimfapapagájt, ami élt-halt a gyümölcsökért.
Fotó: Abynaya, kép forrása: Pexels