Valami kékes masszában futok, erősen ver a szívem, kapkodom a levegőt. Zuhanok. Lebegek testtelenül. A hátamon fekszem kicsavarodva, sötét van. Egy erős hang, ez egy sikoly, nem közel, hol vagyok? Fejem, kezem emelném, nem megy, kiáltok, nem nyílik a szám. Fémes csattanás a távolban, súrlódás, recsegés, elsuhanó mozgás, valaki segítsen, folyik a könnyem. Újabb kísérlet egy segélykiáltásra, nem hallom a saját hangomat. Lebénítottak. Minden erőmet összeszedve ordítok segítségért. Halk suttogás lesz, de jobban megy, újabb próba, ez már nyöszörgés, de a szemem sem tudom kinyitni, csak épp. Érzem, egy alak hajol fölém, fénypöttyök özönlenek, megfogja a karom, a mozdulatát, mint levegő mozgását érzékelem. Ki kell szabadulnom, el kell menekülnöm, emelem a karom, kiütöm, lezúzom, de nem mozdul a karom se, meg a lábam se, az egész testem elzsibbadt, erre érkezem meg valahonnan nagyon messziről. Félek. Ki-be, ki-belélegzem, próbálok lenyugodni, a vér betör zsibbadt testrészeimbe, rohadt nagy fájdalom borít el.
Autóban ülök, üldöznek, de én is üldözök egyet. Nem látom, ki ül benne, vagy nagyon alacsony, vagy nem is vezeti senki. Mellettünk fák tűnnek el, sárga mezők, zöld mezők, messzebb egy dombon villa, ciprussor vezet oda, be kéne kanyarodni, de nem húzom magamra az üldözőimet. Zihálok, két kezemmel a kormányt szorítom, nyomom a gázt, mint a kurvaisten, az autó gyorsul is, az út egyre szakadtabb, gödrösebb, vidéki, nagyon vidéki Olaszország. Ott pedig általában jók az utak, de itt nem, ez nem is olasz, talán román vagy görög. Lemaradtam a görög borkóstolóról, betelt mind a 10 hely, addig egyeztettem meg terítettem az infót. Most mit fogok inni nyáron, vagy ajánlani, vagy sértődjek meg, már akkor szóltam, amikor Tamara először mondta a borkóstolós tervét. Ugyan, nem olyan fontos, majd elkérem a borsort, nyugtatom magam, mert határán vagyok annak, hogy pont felhúzzam. Sor. Fasor. Platánfasor. Nem sokat láttam életemben, de egy biztosan van itt a közelünkben, emlékszem. Talán Bicske felé, vagy Etyek felé. Nem, nem képzelek oda autós üldözőset.
Mindenem zsibong, de legalább már résnyire ki tudom nyitni a szemem.
Repülők hasítanak az égen, vadászok vagy bombázók, szép karcsúak, nem túl magasan, mint a Loch Ness-i tónál, rám ijesztett egy, pontosan láttam alulról minden részét a fekete testnek, és az utánégető hangja lenyomott a földre. A tó fölött, a parttal párhuzamosan egy másik, fehér, vagyis a jó, repült. – Kiszorítósat vagy elfogósat játszanak az amerikaiak, itt van a támaszpontjuk Invernesstől nem messze. Gyakran csinálják ezt – tudom meg később a férfitól, aki a szálláshely dolgait rendezte. Azért még imádom a repülőket. Mindig jó érzés fog el, ha látok egyet. Megmentették a csatahajót is az utolsó pillanatban az ufók támadásától, meglepetés és öröm hullámzott át rajtam, amint megjelentek, megint nem sikerült elfoglalniuk a Földet. Most már leszállhatnának rólunk. Egy icipici ítí se jöjjön, mert előbb-utóbb hozza a többit. Robbanások, fémdarabok és véres testrészek repkednek a levegőben, meg hatalmas vízfüggöny.
A BENU Gyógyszertár kínálatában minden megtalálható, A, B, C vitaminos dobozok sorakoznak a polcokon. Már homályosan, de látok, lassan a fejemet is tudom mozgatni, egy 10 fokkal elfordítani a hang felé. A fények is onnan jönnek. A jobb kezem hozzáér valamihez, talán haj? Ide dobtak mellém egy másik testet. Beketaminoztak, mint egy lovat. Miért kellhetek nekik? Ennyire azért nem írok jól.
Fehér, minden fehér, fehér ruhás nő, a haja hosszú és fehér, koreai, de ismerős az arca, akár magyar is lehetne. Rengeteg koreai arc után már mondhatom, nagyon hasonlóak vagyunk, talán ők is Belső-Mongóliából származnak, mint én is, bennem is van, ott van a genetikai térképemen, meg viking is. Mindenkiben van viking, végigbaszták Európát, testőrködtek az Árpád-háziak udvarában, letelepedtek a Duna-Tisza közén. Micsoda kavarodás! Egy nagy agyagedény, hosszú fakanál, keverednek a népek, valaki keveri, kikeveri. Kártyát kever, oszt, jó lapom van, nálam a pagát, meg a skíz, ebből már lehet jó játék, csak a partneremnél legyen legalább 5 tarokk, kockás az abrosz, hozzák a vacsorám, valami enchilada féle: kukoricalisztes palacsintában fokhagymás feketebabos darált hús, rizs oregánós paradicsomszószban ráolvasztott sajttal, nagyon szeretem, mindig azt rendelek, már kértem a receptet a szakácstól, nem adta. Rosszul esett. Minden, ami nem sikerült. Fel tudom sorolni a nagy fiaskóimat. Először minden alkalommal az jut eszembe, amikor nem küldtem el a gyógyszert Erdélybe, ez azóta is fáj. Nem akarom a fiaskókat felsorolni, ennyi pont elég, lehangol, lehúzza az önértékelésemet, és nem javítható. Muszáj másra gondolnom. A virágokra, a kertre. A kertre nem. Ott túl sok mindent kellene csinálni, nem vagyok rá képes, napi 5-6 órát a kerttel foglalkozni, talán akkor olyasmi lenne, amilyennek szeretném. Már azt se tudom, hol kezdjem. Rendszerint állok a teraszon cigarettázva, és azzal rágom magam, hogyan néz ki. Valakit kell találnom, aki dolgozna benne.
A kezemet meglöki egy szőrös, érzem, kutyaláb. Hanyatt fekszik a fotelem mellett, amiben szenvedek. Oldalra fordulok, a fájdalmasan kifeszült térdem behajtom, leveszem a lábam az üvegasztalról, a balt meg a karfáról, a testemet ülőhelyzetbe lendítem. Beszélni is tudok, kicsit még kásásan. Mi van, Frida? Felül, néz rám azzal a lelkiismeret-furdalást keltő tekintettel, sétaidő van, megint elaludtál gazdi a tv előtt. Most lett vége a Démonvadászoknak, szétverték az összes démont, győztek a jók, de nekik is vannak veszteségeik, ez így píszí manapság, talán még EU-direktíva is van arról, hogy a csatákban arányosan kell sebesülnie jónak-rossznak, adónak-kapónak, lássa az ifjúság, adni is fáj. Bejön egy kávé és az illata. Tényleg minden rendben. – Ki sikított? – jut eszembe. – Zsuzsi – jön a válasz –, megint találtak egy poloskát a tetőtérben. Ezt vigyorogva mondja a párom, jólesik összenevetni vele ezen. – És mi tört el? – Csak leesett egy fedő.
Fotó: Ayşenur Özgören, kép forrása: Pexels