Felült a bordó Yamahára, és nem nézett hátra. Megsemmisült volna a marcipánzöld szempárban. Nyelt egyet, és lecsapta a bukósisak plasztik fedelét. Gázt adott, a bogarak megnyugtató kopogásba kezdtek a plexin. A lány alakját lassan elfedte az út szélén hagyott porfelhő. Ahogy távolodott a határtól és gyarapodtak háta mögött a kilométerek, úgy kezdett lassulni a légzése.
Ez volt a közös helyük, mint egy kis sziget. Itt váltak el az együtt töltött hétvégék után. Egy talpalatnyi romantika a két ország margóján. Minden randevú egy hosszúra nyúlt vakációnak tűnt. Képtelenek voltak otthon búcsúzkodni, idáig kísérték egymást, így tették magukévá az ingázást. Bálint korábban nem szívesen tért vissza szülőhazájába, rég nem érezte már magát odavalónak. Nem hiányzott az ügyeskedés, a mutyi. Ő a szabályokat szerette, megdolgozni a jussáért, jogosan kapni, nem elvenni, nem átverni. Nem gondolta, hogy pont itt gabalyodna fülig bele valakibe. Bogi kócos fürtjei pont olyan zabolázatlanok voltak, mint az országa. Észrevétlenül billentette helyre Bálint korábbi egysíkú hétköznapjait. A férfi az első találkozástól kezdve szomjazott a közösen eltöltött, pezsgő percekre, napokra. Minden vasárnap egy végtelenre nyúló csók volt. Kivéve a mait. A reggeli beszélgetésük jobban leforrázta, mint a dupla presszója. Ki kellett jutnia onnan! Mi mást tehetett volna?! Mit kezdjen azzal, hogy hirtelen azt a másikat is szereti?
Bálint minden frusztrációját a gázkaron vezette le, a motor kilőtt vele a kavicsos úton. Nem szerette a mindenki által használt közutakat, az előre tervezett verziót pedig, amit az okostelefon diktált, egyenesen lenézte. Hagyta, hogy az érzékei vezessék, amik néha a lápos mocsár kellős közepére juttatták, de nem bánta, izgalmas volt meglelni a kiutat. Fogja fel így az egész Bogi ügyet is? Egy megoldandó játéknak? Mennyi szerelem jut Bálintnak a háromszög oldalai között, ha Bogi Y-t is behozza a képletbe? Mindig is utálta a trigonometriát, most sem fűlött hozzá a foga. Azt hitte, csak viccel, ahogy a lány a göndör tincseit csavargatta a rántottája felett, és mindenféle szivárványról kezdett hablatyolni neki. Először csak mosolygott rajta, biztos megint egy bohókás történet sül ki ebből is, megszokta már tőle.
Ez olyan, mintha eddig színtévesztőként élted volna az életed, aztán egy nap felkelsz, és hirtelen helyesen látod a paletta összes színét! Nem akarok már vakon élni, Bálint! Szeretlek, de őt sem töröltem ki a szívemből. Vannak, akik valóban így élnek, ez nem csak mese, ez lehet a jövőnk. Szerethetsz egyszerre több embert őszintén, titkolózás nélkül! Te is ismerkedhetnél, gondolj csak bele!
Majdnem lehányt a motorról, de visszanyelte, és tovább kanyarodott a szerpentinen a fenyőfák között. Nem akart ismerkedni, egyvalakinek tartotta fenn a helyet a szívében. Aki mellett hosszú idő után először lelt nyugalmat. Aki mellett nem volt mehetnékje. Aki megosztotta vele kakaós csigája közepét az első randin. Ez az ember most egy pillanat alatt nyomta tele graffitivel az ő tiszta fehér falukat. Poliamoria: ezt fújta rá. Képtelen volt megállni, órák óta úton volt. Egyre messzebb jutott a lánytól, pedig mindig is csak közeledni akart hozzá. Elfogyott az út, zsákutcába ért. Kinyújtóztatta zsibbadt tagjait, fogalma sem volt, hová repítette a dühe. Akármilyen fájdalom hajtotta, utólag mindig hálás volt a látványért, amit cserébe nyert. Most egy kis rozoga padot, kilátással a völgybe. Leült, és végigsimította ujjait a megannyi betűpáron, amiket szerelmesek véstek rá. Odaírhatná, hogy B2…+Y, ezek lennének ők? Nevetséges! Megakadt a szeme egy ismerős monogramon, gyerekkorában rengetegszer látta már. A szülinapjára kapott bicskával karcolták bele a kisház oldalába mindannyiuk kezdőbetűjét. Ez itt, a padon az apja írása volt. De kié a párja? Nem rémlett neki.
Beesteledett, mire szülei házához ért. Apja szokás szerint a garázsban bütykölte kedvenc járgányát. Nem lepődött meg a váratlan vendégen, intett, hogy jöhet is segíteni. Bálint minden apró szemrebbenését ismerte, némán segédkezett. Kérdésnek nem volt helye, ezt már kisfiúként megtanulta. A jármű volt a szócsövük. Kicsivel később anyja szaladt ki a házból és terelte be boldogan madárlátta elsőszülött gyermekét. Akármikor állított be egy-egy motoros túrája után, kacsamamaként sürgött-forgott körülötte, mintha készült volna rá, már merte is ki a levest. Tudta, hogy fia az apjára ütött, és expedícióit nehéz lelke hajtotta. Évek óta nem süthetett neki egy szülinapi tortát sem, hiába kérlelte, minden évben egyre távolabbi cél felé indult azon a napon. Hálás volt hát minden viszontlátásért. Bálint szakállán még ott fénylettek az arany húslevesgyöngyök, mikor szó nélkül előhúzta a hegyen készített fotót, és anyja gyanútlan barna szeme elé tolta. A nő arcán egy villámgyors fintor futott végig, mielőtt újra felöltötte volna szokásos gyengéd mosolyát. Sápadtságát viszont képtelen volt leplezni, konyhája kellős közepén taglózta le a gyűlöletes múlt. Nem férje kedvéért őrizte a titkot, gyerekeit óvta tőle. Vagy csak magát szégyellte, amiért megbocsátott?
Bálint megátkozva érezte magát, ma már másodszorra viharzott el köszönés nélkül egy asztaltól. Legszívesebben csipkedni kezdte volna a karját, hogy kiderüljön, csak egy rossz álom volt, de protektordzsekije megfosztotta az érzékeléstől. Talán az is kevésbé fájna, ha hagyná kisodródni járművét az árok felé… De ehhez túlságosan észnél volt, úgy markolta a kormányt, hogy szinte már fojtogatta azt, nem értette, hogy került ebbe a helyzetbe. A zsebében lapuló megsárgult fényképre gondolt, amit egy órával ezelőtt anyja remegő kezéből tépett ki. Emlékezett rá gyerekkorából, hogy mikor apja ideges volt, beült a kocsijába, és hosszú órákra elhajtott otthonról. Hazaérve aztán mindig szívesebben ült le velük játszani, és anyjukhoz is kedvesebben szólt. Arról az időszakról, mikor húgával lelkesen várták a legkisebb tesó érkezését, ködös emlékei voltak csak, de apjáról nem tudott felidézni egyet sem. Eddig azt hitte, csak gyermeki tudata űzött vele tréfát.
Megtudta, hogy újra teherbe estem, és szokásos szerint eltűnt kiszellőztetni a fejét. Öt hónapig nem tért haza. A wc-ben sírtam minden reggel, hogy ne lássátok. Régóta sejtettem, hogy nem szakította meg velük a kapcsolatot, de akkor biztosra vettem, hogy őket választotta helyettünk. Mikor hazaállított, ultimátumot adtam neki.
Anyja tenyerébe temette arcát, vonakodott belekezdeni a történetbe. Helyette egy fotót húzott elő apja féltve őrzött bukszájából. Egy négyfős családot ábrázolt, két kisfiút a szüleikkel. Nem akarta felfogni, mit keres ott az ő apja. A motor kipufogója hangosan duruzsolt, míg a bukósisak alatt némán patakzottak a könnyei.
Ott találta magát, ahonnan délelőtt elindult. Tűréspontjának peremén. Két választása maradt. Alkudjon meg, vagy adjon ő is ultimátumot? A parkoló most kihalt volt. A lány már nem volt sehol. Életében először megállt, és a harmadikat választotta: önmagát!
Fotó: cnrdmroglu, kép forrása: Pexels