Huh, éppen beértem, a portásfülkéből most lépett ki Gyuszi bácsi, a suli gondnoka. Nem hiányzik egy beírás az ellenőrzőmbe – futott át Rozi fején, miközben szedte a lábát, és igyekezett a tanterem felé. Rajzóra lesz, de jó! Megmutathatom a többieknek az új radíromat, színes és illatos, senkinek nincs ilyen.
Leült Csilla mellé.
Ő a legszebb lány az osztályban, minden fiú próbálja elkapni a hosszú szőke haját, a lányok mind vele akarnak barátkozni. Ma is az igazi farmerében jött suliba, amit a külföldi rokonoktól kapott. A hajában mindig olyan színű a csat, mint a pólója… Először neki adom oda, gondolta, majd izgatottan kikészítette a padra a színes ceruzákat és a radírt. Padtársa azonnal észrevette az új szépséget.
– Megszagolod? – nyújtotta oda Rozi.
– Aha – felelte unottan a kislány, ám ekkor megszólalt a csengő.
– Osztály vigyázz! – szólt a hetes, és jelentett a tanító néninek a létszámról és a hiányzókról.
– Rajzoljátok le a hétvége egyik kellemes emlékét vagy a család tagjait – hangzott a feladat a dobogóról.
Rozi a ceruza végét rágcsálva tépelődött: mit rajzoljak? A szobámat és magamat, ahogy olvasok, vagy egy könyvet, esetleg a nagymamámat römikártyával…
Az osztályban halk zsongással beindult a munka. Oldalra sandított: Csilla már skiccelte a szüleit, amint készülnek kirándulni, jól haladt. Rozi sóhajtott magában: bárcsak ilyen ügyes lennék én is! Tétován elindult kezében a ceruza, egy olvasó kislányt próbált lerajzolni. Áh, ez nem jó, gondolta, és radírozni kezdett.
– Add ide – nézett rá Csilla, és a gumiért nyúlt.
– Máris, előbb befejezem. – Rozi felnézett a rajzlapról, és kis késéssel áttolta a pad másik oldalára. – Tessék.
Durr! A radír lerepült a padról, önállósította magát, és a padlón pattogott tovább. Csilla söpörte le dühösen, majd hangosan sírni kezdett. A tanító néni felfigyelt a szokatlan jelenetre, és felállította a lányokat.
– Mondd, kislányom, ki bántott?
– Kölcsönkértem a színes radírt, de ő nem adta, inkább eldobta – magyarázta hüppögve.
Rozi rémülten próbálta értelmezni a helyzetet. Villámgyorsan átfutott rajta, hogy Csilla a tanító néni kedvence: Mi lesz ebből? Ma biztosan kikapok otthon!
– Ha ez a hülye nem lenne, ma nem kapnék este verést. Ráadásul apu jól ismeri a szüleit… – csúszott ki a száján.
A tanító néni meghallotta:
– Gyere csak ide! Hogy beszélsz a társadról?
Rozi megszégyenülten állt az osztály előtt az „úgyiskinövi” köpenyében a tanári asztal mellett, és várta az óra végét. A többiek szürke, egységes masszaként dolgoztak.
Nincs itt sehol egy óra, hány perc lehet még hátra a csöngetésig? Hideg van, fázom, vagy inkább melegem van, nem értem. De hát ez nem is így volt!
A tanító néni szemüvege hidegen csillogott, mögüle gúnyosan figyelte a szerinte megérdemelt büntetését töltő kislányt.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni apád a mai viselkedésedhez! – tette hozzá fenyegetően.
Hát, én annyira nem, gondolta magában, és keresett egy semleges pontot a szemközti falon, majd látszólag elmélyülten vizsgálta a kopott festék nyomait.
A kínos helyzetet a csengő hangos recsegése szakította meg. Végre! A szünetben a többiek körbevették Csillát, vigasztalták őt. Egy osztálytárs – aki általában Roziról másolta a számtan és fogalmazás feladatokat – még csokival is megkínálta.
Az olvasásórán a két lányt elültették egymás mellől. Rozinak az „irigy lányról szóló mesét” kellett felolvasni. Hangosan, artikuláltan mesélte a történetet, amiben egy kislány rajzán kék színűek lettek a falevelek, mert a társa nem adta oda a zöld ceruzát. Értette ő így is az üzenetet, ám a tanító néni rövid szünetet tartva kihangsúlyozta, hogy irigy kisdobosból nem lesz igazi úttörő… Lelkében versenyt futott a düh és a kétségbeesés.
A nap végére elbizonytalanodott, nem tudta, merre induljon: az otthonába, ahol biztos büntetés várja, vagy világgá menjen. Merre van az én világom? Hova menjek? Nem fog nekem hinni senki. Legalább a nagymami otthon lenne! A döntést egy véletlen találkozás segített meghozni. Ráköszönt Marika néni, a szomszédjuk:
– Szia, hát te miért búsulsz itt az iskola előtt? Menjünk haza együtt! Ha van kedved, játssz Zsömlével, örülni fog neked!
Rozi ráállt, aztán húzta az időt, megdögönyözte a barátságos tacskót, kért málnaszörpöt. Csigalassúsággal megitta. Marika néni várakozóan nézett rá:
– Segíthetek valamit?
Megrázta a fejét: képtelen volt elmondani a benne kavargó zűrzavart. Becsapottnak érezte magát, akit elárultak.
– De jó neked, Zsömle! – köszönt el, és az ajtajuk felé indult. Ott megállt, és a szomszéd biztató tekintetét magán érezve becsöngetett. Az ajtó kinyílt, ő bekullogott. A szokásos „mi történt az iskolában” kérdésre nagy levegőt vett, és beszámolt a történtekről. Nevelőanyja felsóhajtott: Milyen esténk lesz már megint?! Rozi a vállán érezte a közeledő este súlyát.
Megérkezett az apja is. Leült a konyhában, és magához szólította a lányát. Újra és újra elmondatta vele – részletesen és szigorú sorrendben – a történteket. Figyel rám, hogy rajta kapjon valami hazugságon. Vajon a tanító nénivel beszélt már? – zakatolt Rozi apróra összehúzódott lelke. Vigyázzban állt, ahogy apja elvárta tőle, és leszorította a vállát, nehogy önkéntelenül megrántsa. A vállrándítás azonnali pofonnal járt. Időt kell nyerni, súgták az ösztönei.
– Most felhívom telefonon Csilla szüleit, és beszélek a kislánnyal is – dörögte apja igazsága teljesnek vélt birtokában. – És persze elnézést kérek a viselkedésed miatt, mert ahogy hallom, ez elmaradt.
A telefon a szobában volt, két ajtó választotta el a konyhában rettegve várakozó Rozitól. Nem hallok semmit! Vajon megint hazudni fog? A falióra hangosan ketyegett, elnyomta a neonlámpa zümmögését. Itthon kellett volna hagyni a radírt! Óráknak tűnt, mire meghallotta az ajtó csapódását: durr! Az apja felrántotta a konyhaajtót, és üvöltve berontott.
Fotó: Jessica Lewis, kép forrása: Pexels