– Nem tudok táncolni – nyavalyogtam bátortalanul.
– Aki nem tud táncolni, az nem ismeri a harmóniát, nem tud élni – meredt rám feddő tekintettel. Meg voltam győződve, hogy elvárásai kézzelfoghatóvá teszik számomra a harmóniát, melyre előbb-utóbb mindenki pályázni kezd. Így hát megkérdeztem:
– Jól táncol?
– Én nem táncolok, én látom a táncot, érzem, alakítom, én csinálom a táncot – mondta nem kevés cinizmussal.
Így ismerkedtünk meg. Magányos sziklának láttam, aki belekövesedett egy elképzelt harmóniába. Aztán összekötöttük az életünket. Aki más módon nehézkesen fejezi ki magát, aki ügyetlenül rajzol, bután ír, vagy nem tud zongorázni, táncoljon – fogalmaztam meg filozófiámat, miközben nem értettem, mi csábít ezen önmutogató kifejezési forma felé.
– Statikus egy alkat! – mondta legyintve felém, ha megkérdezték, nem táncolunk-e.
Reggelente láttuk egymást, álmosan. Mi a hivatásunkat próbáltuk életszerűvé tenni, de mindig tudtuk, mikor és hogyan csókoltuk meg egymást utoljára. Egészen normálisan éltünk, leszámítva azokat a filmkockákat, melyeket a jó vágó az emlékezetből lenyisszant. Azelőtt nem találtam kivetnivalót a mozgásomban, de ő többször figyelmeztetett: „Magasabbra a fejet, hajlítsd jobban a térded, a sarkad ne érje a földet, a tekintet mindig egyenes, és ott ér véget, ahol a fal és a mennyezet találkoznak.”
Élveztem is, összefért a természetemmel a játék. Igyekeztem betartani az utasításokat, de az átélés néha olyan jól sikerült, hogy megfeledkeztem róluk. Az utasításokat mindig újak követték: „Hogy lehet azt a kávéscsészét csuklóból tenni az asztalra? Egy mozdulatot az egész testnek követnie kell!” Esténként Odettként kuporogtam az ölébe, Papagénát is szerettem – jól állt nekem a pózolás. Megrovásai ellenére is úgy éreztem, a jó koreográfia tökéletessé alakít. Érzelmeim lassan akaraterővé és makacs önállósággá váltak. A cél a szerep feletti uralom volt.
A kirakatokban figyeltem magam, hogyan lépek, hogyan tartom a vállam, vagy hogy emelem fel a karom a villamoson. Minden tükörben a hibát kerestem, addig, míg az ádáz céltudatosságban el nem tűnt belőlem a statikus alkat, aki egykor voltam. Merészen és kihívóan táncoltam, gátlásaimat szertefoszlatták a matematikai pontossággal kiszámított lépések és érzelmek.
Aznap délután fodrászhoz akartam menni, sétálni egyet a parkban, nézelődni egy kicsit. Főpróbás hangulat uralkodott nálunk, már két hete beköltözött hozzánk Puccini, fárasztó vendég volt, éjjel-nappal őt hallgattuk. Ahogy a park csendjében lépkedtem, nyomban megszólalt ismét. Gondoltam egyet és elindultam az opera felé, koreografált léptekkel. A hátsó ajtón mentem be. A színpad mellett Pillangókisasszony fújta erőteljes férfiassággal az orrát. Felmentem a lépcsőn és találomra kinyitottam egy páholyajtót pont akkor, amikor a függöny mögött megjelent a náthás primadonna: földre szegezett tekintettel, merev csuklóval és térddel.
Csak álltam és bámultam egykori, idétlen önmagam, halott mozdulataim pontos másolatát. Ráismertem minden felrótt hibámra, csodálatos harmóniával itatódott át minden félresikerült mozdulatom, ösztönös gesztusom. Ijedten vártam a felüvöltő figyelmeztetést, lélegzetvisszafojtva figyeltem, mikor fullad bele a zene egy vad utasításba. A felvonás véget ért, és a koreográfus tapsolni kezdett a sötét nézőtéren:
– Ez az, megcsináltad, fantasztikus voltál! – tört ki belőle a lelkesedés.
Szédülten tántorogtam ki a folyosóra, bukdácsoltam a puha szőnyegen. Erőtlenül a falnak dőltem, végigcsúsztattam hátamat a falon, leguggoltam, a homlokom a térdemre szorítottam. Ahogy arra gondoltam kiszámított hidegséggel, hogy ez is csak egy szerep, melyben most sírnom kellene, kitört belőlem a zokogás.
Másodközlés; az írás eredeti megjelenési helye a Romániai Magyar Szó irodalmi melléklete.
Fotó: Ann H, kép forrása: Pexels