Még alig derengett, de Terike már a konyhában matatott. A lába körül tekergő szürke cica és a sparheltben pattogó tűz kísérte minden mozdulatát. Megetette az éhes állatot, majd óvatosan feltette a kotyogóst a tűzhelyre, nehogy felébressze a férjét.
A konyhaablakon túl a kertet már megérintették a reggel első napsugarai. Hosszú csíkokban futottak végig a veteményesen, mintha ébresztgetnék a földet. Terike egy pillanatra megállt az ablaknál, és körülnézett: a paradicsom kötözésre vár, a muskátlit át kell ültetni, a hagymaágyásban újra felütötte a fejét a gaz.
Tekintete a kertről a konyhaasztalra vándorolt. Megállt a tegnap este összekészített táskánál. Benne a könyvtári kártya és a romantikus regény, amit ma vissza kell vinnie. A könyvtár volt az egyetlen hely, ahová Terike magáért ment. Szerette ezt a kis kitérőt, a rövid időt, ami néha megmaradt a nap végén.
Aztán eszébe jutott, hogy a kisebbik fia ma jön haza, hozza a mosnivalót, és már tegnap megmondta, mit kér: csirkepaprikást nokedlivel. Terike elmosolyodott. Jólesett, hogy van valami, amit csak ő tud úgy elkészíteni, ahogy a fia szereti.
A könyvtár ráér.
A kávé közben lassan lefőtt. Terike elővette a csészét, és elkészítette a reggelit, ahogy minden nap. Minden a helyén volt. Még gyorsan letörölte a pultot, majd elindult, hogy megnézze, felébredt-e már a férje.
Délutánra a munka lassan elfogyott. Terike magára kapta a kardigánját, és elindult a könyvtár felé.
A kopott faajtó halkan engedett, ahogy benyitott. Mélyen beszívta a poros papírillatot, aztán elindult a jól ismert polc felé. Ujjai lassan siklottak végig a könyvek gerincén, mintha régi ismerősöket üdvözölne. Aztán a szeme megakadt valamin, ami nem illett a sorba.
Két rózsaszín borítós regény között egy sötétkék. Kihúzta, elolvasta a címet, és egy pillanatra megállt.
Önzés kezdőknek, állt egyszerű, fehér betűkkel az elején.
Milyen furcsa cím – mosolygott magában. Önzés…
A szó nem volt idegen, mégis olyan volt, mintha nem neki találták volna ki. Inkább másoknak. Olyanoknak, akiknek van idejük ilyesmin gondolkodni.
Ennek nem itt a helye – futott át rajta, és már épp indult volna a pult felé, hogy megkérdezze, hová tegye, amikor megfordította a könyvet.
A hátoldalon néhány mondat állt.
Gyakran mondasz igent akkor is, amikor belül nemet érzel?
Mindig van valaki, aki fontosabb nálad?
Ha egy nap csak rólad szólna, mit kezdenél vele?
Terike ujjai megálltak a borítón. Szívverése felgyorsult. Egy nap… csak róla. Megpróbálta elképzelni. Reggel felkelne. Lassan inná meg a kávét. Kiülne a kertbe. És csak nézné a színeket. Hosszasan szívná be az illatokat. Talán bemenne a városba. Nem elintézni valamit. Csak úgy. Megállna egy kirakat előtt, megnézne valamit, ami tetszik neki. Vagy beülne valahova, rendelne egy süteményt, és nem sietne.
Hirtelen melegség öntötte el az arcát. Gyomra összerándult. Felnőtt nő. Családdal. Ilyesmire gondolni… Gyorsan körülnézett, hogy látta-e valaki. A könyvet mégsem vitte oda a pulthoz. Visszacsúsztatta oda, ahol találta. A rózsaszín borítók közé.
Leemelt egy másik regényt. Az elején csókolózó pár. Bólintott. Ezt ismerte.
A kék könyvre nem nézett vissza. De a kérdések, amiket a borítón olvasott, vele maradtak. Makacsul.
Mint az elfelejtett teendők a nap végén.
A következő alkalommal nem tervezte előre, hogy bemegy a könyvtárba. Csak úgy alakult. A dolga végeztével arra vitte az útja, és mielőtt igazán átgondolhatta volna, már az ismerős polc előtt állt. A kék könyv még mindig ott volt. Ugyanott, a rózsaszín borítók között.
Terike levette a polcról, leült a fotelbe a sarokban, és kinyitotta.
A saját szükségleteid nem érnek kevesebbet, mint másoké. Gondold végig: hogyan mondanál nemet egy kérésre, ha fáradt vagy, ha nincs kedved, vagy egyszerűen csak mást terveztél?
Terike ujjai megpihentek a papíron. Megpróbált elképzelni egy helyzetet. Valaki kér tőle valamit. Egy szívességet. Egy kis időt. Valami apróságot. És ő azt mondja: most nem. Elszorult a torka. A kép nem állt össze. Mintha valaki más életéből nézne egy jelenetet.
Aztán arra gondolt, hogy ott áll a konyhában, keze a kötény zsebében, és azt mondja a férjének: Most szeretnék egy kis időt magamra. Csinálj magadnak vacsorát.
Olyan furcsán és idegenül hangzott, hogy elnevette magát. Na, akkor nézne nagyot az uram.
Terike megrázta a fejét, és becsukta a könyvet. Lassan visszacsúsztatta a helyére. Pont oda, ahonnan kivette. Mintha semmi sem történt volna.
Mégis kísértette a gondolat. Mikor is volt utoljára…?
Aztán hetekig nem jutott el a könyvtárba. Először a férje lett beteg. Köhögött, belázasodott. Terike teát főzött, borogatott, éjszaka többször felkelt megnézni, nem kell-e még valami. A kert sem várt. A cukkini egyik napról a másikra nőtt meg. Főzni kellett belőle, különben kárba vész. A cseresznyét le kellett szedni. Az üvegeket előkészíteni a lekvárhoz. A kisebbik fia is be-benézett. Hol egy szatyor szennyes, hol csak egy gyors ebéd miatt.
Teendői közben Terike fejében néha megjelent a kék könyv. Mi lenne, ha…? De a gondolat azonnal szertefoszlott, és ő csak tette tovább a dolgát némán.
A rákövetkező héten nem sokkal zárás előtt ért csak a könyvtárba. A szomszédasszony szólt át délután, hogy nem tudna-e elmenni az unokáért az óvodába. A lánya bent ragadt egy értekezleten. Terike persze igent mondott. Aztán még lekváros kenyeret is kent a gyereknek. Mégsem vihette haza éhesen.
A kék könyv ugyanott pihent, ahol legutóbb hagyta. Leült a fotelbe, kinyitotta, és a lapok között megakadt a szeme egy mondaton:
Ha mindig mások igényeit helyezed előtérbe, előbb-utóbb teljesen elfelejted, te mit szeretnél igazán.
Terike lassan felidézte magában a hétköznapokat. A kertet. A lekvárfőzést.
A fia elégedett mosolyát, ahogy a csirkepaprikást eszi.
A férjét, ahogy kortyolgatja a kávét, és elismerően bólint.
A szomszédasszony hálás tekintetét, amikor neki is bevásárol.
Kellemes, meleg bizsergés futott végig a mellkasán, és egy pillanatra úgy érezte, mintha könnyebb lenne a teste. Hát, mi mást szerethetnék még? – mosolygott elégedetten, és felállt.
– Ez itt nem jó helyen volt – tette le a kék könyvet a könyvtáros elé.
Aztán csendesen visszafordult a rózsaszín borítók felé.
Fotó: Ruslan Sikunov, kép forrása: Pexels