Nagyanyám gyűlölte azt a körtefát. Emlékszem, hátul állt a kert közepén, túl a megkötött kutyán, a padlásfeljárón, a szerszámoskamrán, a farakásokon, a nyúlketrecen, a baromfiudvaron. Nagypapa az esküvőjük napján vette a facsemetét, mert a háború után kopár lett a kert, tele volt sebekkel a föld, és kellett, hogy újra elinduljon az élet, a teremtés. Ez egy királynő, suttogta a nagypapa, amikor megálltunk alatta, oldalra nyúltak és magasba törtek az ágai, gyerekként egészen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy tisztelettel felnézhessek rá.
A levelek közt sárga gyümölcsök lógtak a nyár közepére, nagyapám néha felnyúlt, leszakított egyet, megtörölte az inge ujjába, hogy fényes legyen a héja, úgy nyomta a kezembe.
Akkor éppen az ötödiket kezdtem, nagyfiú vagy már, mondták a szüleim, de vidéken ez nehéz volt, mert ott mindig csak gyerek maradtam, kíváncsi, locsifecsi kölyök, akinek nagypapa barackot nyom a feje búbjára.
Elekbának hívtam őt, nagyanyámat meg Teriterkának, hallottam, hogy a szomszédok, a rokonok, az ismerősök, a betévedők, a kapu előtt elsétálók meg a biciklis postás így nevezik. Teriterka azt mesélte mindenkinek, hogy az embere, mármint nagypapa, túl komolyan vette az 50-es években a felhívást, hogy Ültess fát, harcolj az aszály ellen!, mert hamarosan szerzett valahonnan meggyet, barackot, diót, méteres csemetéket, és amikor évek múltán beérett valamelyik gyümölcs, hozta a szerszámosból a létrát, nekitámasztotta a törzsének, felmászott rá, hogy na, akkor.
Nagyanyám gyűlölte azt a körtefát. Ha kérdeztem tőle, miért, csak félrenézett, motyogott valamit a szuronyokról, hogy éppen olyanok az ágai, szúrósak, mint a fegyverek a katonák kezében. Nagypapa szerint a nagy háborúban történt, még kislányként látta, hogy katonák jöttek és gyilkoltak, nekik pedig el kellett bújniuk a padlásra. Aztán az emlék megragadt benne öreg korára, félt attól a körtefától, nagy ívben kikerülte, ha répáért, krumpliért ment a veteményeskertbe.
Nagymama inkább a virágokat szerette, tele volt a kerítés töve porcsinnal, pillangóvirággal, reggelente simogatta, becézgette a lágy, törékeny szárukat, de mikor nagypapa egyszer vágott kardvirágot hozott neki ajándékba, azt nem vitte be a szobába, hanem kitette egy vázában a verandára, jobb helye van ott, mentegetődzött, hegyesek, szúrósak a levelei, éppen, mint annak a körtefának az ágai.
Te, meg a babonáid, morgott nagypapa, és sokáig nézte szomorúan a kardvirágot, ami ott árválkodott a sarokban, hiszen a fűszálak is hegyesek, aztán azokkal még sincsen bajod, én nem is értem ezt az egészet, megijeszted a gyereket is.
Tényleg féltem, nem a körtefától vagy a kardvirágtól, hanem attól a sok furcsa, baljós dologtól, amit nagyanyám állandóan mesélt nekem. A viharkőről, amin apró repedés fut végig, mintha villám cikázna benne, és nem szabad felemelni. Az éjszaka nyíló, fehér virágoktól a fűben, mert az a hajnali tündérek lábnyoma. A fekete macskától, akit meg kell kergetni a seprűvel, hogy ne jöjjön vissza, a kéményseprőtől, aki kormos arccal érkezett néha az udvarunkba.
Ha éjszaka felvonyított egy kutya, felébredtem rá, mert rossz alvó voltam, láttam, hogy nagymama keresztet vet, soha nem sötétített el a függönnyel, hát bevilágított az ágyára az utcai lámpa fénye. Ilyenkor megmozdulnak a sírok a temetőben, mesélte másnap, mert a kutya a farkasok ivadéka, megérzi, ha rossz dolgok történnek ebben a teremtett világban.
Talán hétfő volt, talán nyár, amikor egyik napról a másikra kiszáradt a körtefa. Azt a napot soha nem felejtem el. Akkor nagyanyám már furcsa, zilált ruhájú asszony lett, az otthonkáján szakadások nyíltak, a kardigánján a gombok sorra lepotyogtak. Régen mindig felkötötte kontyba a haját, de egyre jobban elhanyagolta, nagypapa mosta meg minden vasárnap délután, ő meg morgott közben, hogy minek ez a marhaság, nem akar ő már szép lenni, de nagypapa csak simogatta a haját, gondosan kifésülte belőle a gubancokat is.
Ha hozzábújtam, nagymama csak gyanakodva bámult rám, mintha idegen földről érkezett vándor lennék. Főzés közben magában beszélt, de nem válaszolt, ha kérdeztem, és cukrot tett a pörköltbe só helyett.
Az orvos azt mondta nagypapának, hogy ez már az öregkor jele, azért mégis csak ott van az a nyolcvan év, és bizony, ezen nem lehet segíteni. A nagypapa csak hümmögött zavartan, mert régóta ismerték egymást, még gyerekkorukból, az orvos elment Olaszországba tanulni, mégis visszajött ide vidékre, nagypapa haragudott rá, hogy mégis minek, és csakis dottórénak hívta. Szenilis, mondta az orvos, én pedig megjegyeztem ezt a szót, bár nem értettem a jelentését, szépnek tűnt, ahogy majdnem találkozik benne az l és az s, egyáltalán nem tűnt fenyegető, gonosz betegségnek.
Aztán egy év múlva nagymama alvajáró lett, felcihelődött minden hajnalban, kibújt a nehéz dunyha alól, megindult puha léptekkel, imbolygott az ajtó felé a fehér hálóingében, mint valami kísértet, és én nem mertem utána menni. Azon az egyetlen éjszakán viszont, amikor kiszáradt a körtefa, vettem a bátorságot, hogy felébresszem nagypapát, ráztam a vállát sokáig, míg végre kinyitotta a szemét, rám is mordult, hogy miafenevan, miért, te kölyök?
Akkor a nagymama után lopakodtunk, elsétált az alvó kutya, a padlásfeljáró, a szerszámoskamra, a farakások, a nyúlketrec mellett, átment srégen a baromfiudvaron, kinyitotta a kertkaput, amit csak egy rozsdás riglivel zártunk. Megállt a körtefa alatt, nézett fel rá sokáig, mondott is valamit a halálról és a megbocsátásról, de nem értettük pontosan.
Aztán egy késsel, amit a konyhafiókból emelhetett ki, jeleket karcolt a törzsére, nem egyszer, hanem sokszor, körbejárta azt a fát, meg-megállva, motyogva, és csak másnap derült ki, hogy kereszteket vésett rá, körömnyi méretűeket és nagyobbakat.
Talán hétfő volt, talán nyár, a körtefa másnap reggelre lehullatta az összes levelét, kopár, szürke ágak meredeztek a magasba, és nagy, fekete madarak röpködtek felette, de nem mertek rá leszállni. Teriterka délután végigfeküdt az ágyon, lehunyta a szemét, nem mondott semmit nekünk, csak mosolygott, mint aki jól végezte el valami fontos dolgát, nagypapa pedig csak üldögélt mellette egy hokedlin, és simogatta a homlokát.
Nagymama két hét múlva halt meg, elaludt álmában, a temetés után nagypapa kivágta azt a körtefát, még a gyökereit is kiásta a mélyből, gondosan lehántolta a kérgéről a bevésett kereszteket egytől egyig, és rászórta őket a nagymama sírjára, hogy most már biztosan békére leljen.
Fotó: Brixiv, kép forrása: Pexels