regényrészlet
Zsuzsikának mindennap beszélek arról, hogy nemsokára testvére születik. Mialatt neki beszélek, talán magamat is sikerül meggyőznöm, hogy csodálatos család leszünk így együtt, mi négyen. Persze tudom, hogy ez nem az, amit én szeretnék. De gyermekünk fog születni nemsokára. Sehová nem mehetek innen. Győzködöm magam, hogy ez a helyes döntés. Hogy maradnom kell, hogy Istvánnal kell leélnem a hátralevő életemet. A terhesség alatt pedig a férjem annyira kedves, hogy ez olyan nagyon nem is esik nehezemre. Lecsendesedem, próbálok csak Zsuzsira és a babára figyelni. Nehéz lesz két gyerekkel, de tudom, hogy nem tehetek mást, maradnom kell, ha életben akarok maradni. De kicsit másképpen alakulnak a dolgok.
Tizenhárom hetes terhes vagyok, amikor Hollóssy doktor (akit régen ismerek, és az ismeretség miatt nem szültem nála Zsuzsikát, ó, milyen balga is vagyok, te jóisten!) ultrahangvizsgálat közben kicsit elkomolyodik, és azt mondja, talán nem ártana Debrecenben megmutatni magam egy genetikusnak is, biztos, ami biztos. Baj van? – kérdezem, mert ha igen, akkor nekimegyek a Sajónak! Zavartan nevetgél, és azt mondja, hogy ugyan már, csak menjek el egy másik orvoshoz is, több szem többet lát, és különben is fokozott óvatosság javaslott Zsuzsi miatt, de nyugodjak meg, szerinte nem lesz itt semmi baj, de azért legyünk óvatosak.
Elmegyünk a debreceni klinikára, ahol messze földön híres a genetikai osztály. Megnyugtatnak, hogy minden rendben van, a vérvizsgálatunk is tökéletes eredményt mutat, semmi ok aggodalomra, majd tizenhat hetesen az AFP-vizsgálatra várnak legközelebb.
A miskolci és a debreceni AFP-eredmény is katasztrofálisan rossz. Vissza Debrecenbe, nagy ultrahang, mindenféle vizsgálat, majd Papp professzor, akit a nőgyógyászom telefonon megkér, hogy különösen figyeljen rám, azt mondja, hogy nem talál semmi eltérést, járjak minden héten kontrollra, de ő a rossz AFP eredmény ellenére sem lát okot arra, hogy ne születhessen meg a baba. Megkönnyebbülök, bár az a rohadt gombóc megint a torkomban van és eltűnni sem akar.
A sok ijedség után aztán megérkezik az önvád, hogy mindez egészen biztosan az én hibám, mert nem akartam Istvántól ezt a gyereket, azért van mindez. Elhatározom hát, hogy nagyon-nagyon fogom szeretni a kisbabámat. István szótlanul veszi tudomásul, hogy talán baj van. Nem szidalmaz, nem bánt, inkább csak nagyon csendes. Kezdek hozzá közelebb kerülni, talán már szinte értem is, mennyire fájhat ez neki.
Este Zsuzsit odaveszem magamhoz, és elmondom neki, milyen szörnyű dolgokon mentünk keresztül, de hál’ istennek minden rendbe jött, és a kistestvérét mindketten nagyon fogjuk szeretni. Zsuzsi kicsit meg van sértődve, de látom, hogy titokban örül a jövevénynek. Nevet keresgélünk neki, de egyik sem jó. Biztosan lány lesz, valami azt súgja. Legyen talán Eszter. Ez Zsuzsinak is tetszik, pedig mindketten tudjuk, hogy anyu az Évának örülne. Ha pedig egészen véletlenül mégis kisfiú lenne, akkor majd Andrásnak nevezzük, apósom után. Nevetgélve mondjuk meg Istvánnak a névválasztás eredményét. Komoran morog rá valamit, nem nagyon örül, pedig az utóbbi időben már egészen kedves velem. Különleges viszony fűzte az édesapjához, aki még a házasságunk elején meghalt. Mindig azt hittem, hogy ellentétben az anyjával, akivel nagyon szoros volt a kapcsolata, az apjához nem nagyon kötődik, de a halálakor döbbenten láttam, mennyire összeomlott a gyásztól. Most neki akartam a névválasztással kedveskedni, de úgy tűnik, nem különösebben sikerült.
Félidős lehetek, amikor a professzor egy újabb ultrahang után azt mondja, hogy valami nem ötös, de nem tudja, mi az. Csak egy érzés, hogy valami nem ötös. Na jó, gondolom magamban, ez pont olyan hülye mondás, mint a „nem vagyunk jósok”, meg is kérdezem, nem akarja-e azt mondani, hogy ő nem jós? Döbbenten néz rám, a szemét kicsit összehúzva, de nem válaszol. Egyenesen néz a szemembe, nem látok rajta kétséget, pedig olyan sokszor tűnik bizonytalannak. Sokszor láttam ahogyan fel-alá rohangál a kórházban, leszegett fejjel, hosszú ujjú köpenyben, aminek az ujja két számmal hosszabb a karjánál. Vagy a köpeny nagy, vagy a karja rövid, mindig ez jut eszembe, ha meglátom. Remélem ez a „nem ötös” mondata is csak a bizonytalanságból fakad.
Megállapodunk, hogy kicsit gyakrabban jövünk vizsgálatra, mondjuk két-három naponta. A férjem szó nélkül veszi tudomásul, nem mutatja, hogy fájna neki, inkább engem vigasztal.
Amikor hazaérünk, anyu a konyhában zöldborsót pucol, Zsuzsi a hálóban nyafog. Fakó hangon közöljük, hogy a doktor szerint valami nem ötös a terhességemmel. Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes utódot produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm anyukám és a férjem tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy mindez az én hibám, ez a büntetésem, amiért el akartam hagyni a férjemet. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem találom a szavakat. A szavakat, amivel elmondhatnám nekik, hogy én is mindennél jobban vágytam és vágyom arra, hogy egészséges gyerekeink legyenek. De továbbra sem jut eszembe egyetlen szó sem, amivel ezt el lehetne mondani.
Anyu közben tovább pucolja a borsót, sóhaj egyet, felnéz és lassan, nyugodtan azt mondja, semmi baj nem lesz, majd meglátod, kislányom. Igen, titokban és is félek néha, hogy baj lehet. De reménykedem, hogy minden rendben lesz! Újra a borsóra néz, pucolja tovább. Látom, hogy sír. Megszakad a szívem. Istenem, tudtam, hogy csalódást okozok mindenkinek!
Következő héten elhatározzuk, hogy felkeressük Czeizel Endrét, mégiscsak ő a legismertebb orvos ezen a téren az országban. Elmegyünk Budapestre. Ultrahang, vérvizsgálat, majd egy harmincöt körüli, szürke színű doktornő fakó hangon, minden kedvesség nélkül, elmagyarázza, hogy a professzor úr (akit mi nem is láttunk) gratulál a babához, mindent rendben találtak, semmi jelét nem látják olyasminek, ami miatt aggódnunk kellene. És persze feltétlenül értesítsük őket, ha megszületetik a baba. Azonnal értem, hogy biztosan a statisztika miatt, és bólogatok ezerrel, hogy persze, közben meg arra gondolok, hogy addig álljál fél lábon, amíg értesítelek. Végre kijövünk a rendelőből, és megkönnyebbülve indulunk haza. Nekem nem szűnik meg ugyan a rossz érzésem, de István olyan más velem, annyival jobb velem már hetek óta, hogy egész úton azon gondolkodom, az is lehet, hogy majd megváltozik, és nagyon jó lesz az életünk.
Az utasítás szerint továbbra is két-három naponta Debrecen, hiába volt pozitív a Czeizel-diagnózis.
Minden vizsgálat vérvétellel kezdődik és ultrahanggal fejeződik be, de csak kéthetente kerülhetünk sorra a „nagy ultrahang”-hoz, túl nagy körzetből járnak emiatt ide a várandósok.
A világos váróban már ismerősként üdvözöljük egymást a többi sűrűn idejáró szülővel. De nem beszélgetünk soha. Nincs rá szükség, elég, ha időnként egymásra nézünk. Mindannyian tudjuk, hogy miért vagyunk itt.
Jó pár hét elteltével, mikor a professzor a vérvételek után újra a „nagy ultrahanggal” nézi a babát, kedvesen megsimítja a karomat, és azt mondja: na, ezt most itt befejeztük. Bólintok, szerintem is ideje hazamenni. Ő viszont azt kéri, hogy menjünk be a férjemmel hozzá a szobájába. Most. Rossz érzésem van, de közben azért mondogatom magamnak, hogy nyugi, valamelyik nővérke egyszer azt mondta, hogy a villám se szokott ugyanoda kétszer lecsapni.
Az orvos szobája kicsi, de világos. Szemben ül velünk, és most a bizonytalanság szikrája sem látszik rajta. Sőt, túlzottan magabiztosnak és nagynak tűnik.
Kedves Éva (csak nekem beszél, mintha a férjem ott se lenne), ha ön az én lányom volna, akkor is azt tanácsolnám önnek, hogy ezt itt most fejezzük be. Mondom, oké, de akkor miért kellett bejönni a szobájába? Mint aki meg sem hallja, hogy mit kérdezek, elkezdi sorolni, hogy az otthon élő, súlyosan fogyatékos kislányunkra való tekintettel azt javasolja, szakítsuk meg a terhességet. Na, jó, de kérem, én harmincöt hetes terhes vagyok, nem tizenkettő!
Igen, de ő úgy döntött, hogy mivel nem ötös, ezért talán jobb, ha nem kísérletezünk. Na persze, megint ez a baromság. Csúnyán káromkodom magamban, de hangosan csak annyit kérdezek: Miért? Elmagyarázza, hogy őszerinte valamilyen fertőzésem volt, ami megtámadta a placentát, az pedig begyulladt ettől, és nem tudta megfelelően táplálni a babát. Igen, mondom, észrevettem, hogy alig nő a hasam, meg keveset is mozog a kicsi, de hát majd megnő idekint, nem? Egy rövid nem választ kapok. Majd amikor látja rajtam az elképedést, elmagyarázza, hogy a táplálék hiánya oxigénhiányt okoz, ami azt jelenti, hogy… Mondom, ne is folytassa, innen már vérprofi vagyok a témában.
Jó, akkor megegyeztünk, hogy ezt itt és most befejezzük. Egymásra nézünk a férjemmel és bólintunk. Rendben. Közben az jár az eszemben, hogy azt sem tudom, mit beszél. Közönyt érzek, talán egy csöppnyi félelmet, és persze bűntudatot. Az orvos megkérdezi, hogy szeretnék-e hazamenni, és az otthoni kórházba befeküdni, hogy megszüljem a babát. Vagy ha már itt vagyok, akkor tudjuk le esetleg itt? Persze, jó lesz, tudjuk le itt. Gyakorlatilag fogalmam sincs, miről beszél, de persze, tudjuk le. Tudjuk le. Tudjuk le. Legyünk túl rajta. Megköszönjük, kikísér, bátorítóan megérint, majd szinte egy másodperc alatt visszaváltozik bizonytalan, szórakozott professzorrá, és befelé fordulva, elgondolkodva elkacsázik.
A részlet Péterfy-Novák Éva Egyasszony című regényéből származik. A kötet 10 éves jubileumi díszkiadása megrendelhető a Libertine Könyvkiadó honlapján: