A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
(Skót mese nyomán)
…A folyó csak ömlik… dúdolta tovább az altatót, ki tudja, hányadszor, csak nehogy felébredjenek, de hiába a puha léptek …zúdul és ömlik… mintha külön éjszakai fülük lenne, ami nem a hirtelen beálló csöndet, vagy a súlyosan roppanó hajópadló zaját …a folyó csak ömlik a tenger felé… hanem a távolodó anyai jelenlétet érzékelné …Vízanya visz engem, a gyermekének születtem… létezésük világítótornyát, mégis estéről estére próbált láthatatlanná válni, hogy a hosszú napok után végre saját csendjébe bújjon. Vízanya visz engem a tenger felé.
Abbahagyta a dalt, de szíve tovább lüktetett kiszáradt torkában, ahogy kisurrant a szobából. Vajon miért úgy osonok, mint egy tolvaj, Glendon mocorog, mintha tudná, hogy most lopom el magam tőlük, pedig csak néhány órát szeretnék, hogy aztán szívesen térjek vissza, Vízanya visz engem a tenger felé.
Hiába hívta most is a tenger, esténként már sosem tette ki a lábát a házból. Korábban gyakran sétált éjszaka a parton, de a férje nem szerette külön útjait, így ő is inkább a tűz mellett maradt, távoli ígéretekre várva.
Ő sem értette igazán, miért, mert bizalmát már az esküvőn megsebezte a csalódás szigonya. A násznép faragatlan vicceitől menekülve riadtan kereste Neil tekintetét, horgonyt a sodró idegenségben, de a férfi szemében csak elégedett tompaság ült. A lány először úgy hitte, hinni akarta, hogy a meghatottságtól, de a whisky homályosította el, köd, köd, sűrű köd, áthatolhatatlan nyirkosság, akár a kunyhójukban, ahol bárhogy is fűtöttek, nem lehetett igazán átmelegedni.
Míg Neil a tenger járta, Mira otthon maradt. Az asztalra terítő és virág, a kőfalakra tarka faliszőnyegek kerültek, azok a különös szőttesek, amik úgy mutattak a környékbeli durva vásznak mellett, mintha Szent Jakab-kagyló keveredett volna az osztrigák közé.
Esténként, miután férje kikötött, szótlanul ették a forró hallevest, majd korán lefeküdtek. A lány szívesen bújt az érdes, füstszagú férfihoz, hogy felolvassza benne a megdermedt magányt, de aztán gyakran feküdt még ébren, ha Neil kimerült alvásba ájult.
Mira lassan belesimult élete új medrébe. Csak újholdkor nyílt sóvár kehellyé, nyugtalanul szomjazta a nyugati szél hozta esőt. Sötétedés után, hogy senki ne lássa, kirohant a partra, ruháit szanaszét dobálta, fekete haja lobogott fehér teste körül. Hogy sötét szemét a könnyek vagy az eső mosta tisztára, nehéz lett volna megmondani. Ilyenkor Neil titokban nézte az ablakból, de mire felesége hazaért, pipájába tömködte dühét, hogy aztán fojtogató szaga az egész házat napokig belengje.
Mira teliholdkor tudta meg, hogy gyermeket vár. Még csendesebb lett, és még több időt töltött a parton, de már nem táncolt, csak nagyokat sétált, egyre lassabban és egyre nehezebben.
Glendon egy szokatlanul hűvös, esős nyári estén született. Amikor a férfi belépett a házba, felesége helyett egy ismeretlen, csapzott hajú vízitündért talált, aki süvítő szelet lélegzett, míg nyers erő rángatta élet-halál partján. Amikor a vihar véget ért, puhán ölelte magához újszülött életüket. Neil a faluban ünnepelt másnap éjjel, míg Mira álmatlanul ringatta anyasága bölcsőjét.
Néhány hét nyugalom után Mirát dagályként árasztották el a fia körüli teendők. A fáradtság nedves homokja sejtjeibe szivárgott. Idegenül meredt iszappá nehezült önmagára. A nappalok-éjszakák kiszámíthatatlan hullámverése éberré ostorozta. Néha férjéhez vonszolta magát menedékért, szélcsendes öblöt, biztonságos fövenyt remélve, de a férfi kemény kézzel visszalökte a nyílt vízre.
Neil egyre többet időzött a tengeren. Érkezése előtt Mira ide-oda kapkodott, mégis mindig akadt egy rés, ahová a férfi becsúsztatta az elégedetlenség kését. Az asszonynak kezdetben fájt az irdalás, idővel már meg sem érezte, inkább szégyenbe pácolta igyekezetét.
Aztán egy téli estén nem ment be Neilhez, aki már úgyis ritkán kért melegéből, és gyújtóst sem dobott házasságuk kimerült tűzterébe. Legtöbbször háttal feküdt az ágy legtávolabbi szélén, mint egy megközelíthetetlen sziklatömb. Mira titkon még mindig bízott az enyhülésben, mert nem ismerte a fjordnak azokat az eldugott zugait, ahová hiába süt be a nap, örök fagy uralkodik.
Aznap a magány helyett a valódi egyedüllétet választotta. Elhúzta a függönyt, beúszott az égi dagály. Gyertyát gyújtott, sokat, nem érdekelte többé, hogy pazarlás. Hosszú idő után újra szövőszékéhez ült. A fények körbeszaladtak a régen félbehagyott szőttes szálain. Mira megviselt kezével gyengéden végigsimította az anyagot, ami puhán viszonozta az érintést. Aztán egy hirtelen mozdulattal fogta az utolsó szálat, húzta-húzta visszafelé, szinte tépte, szaggatta, de a fonal könnyen engedett, szétfoszlott a félkész minta, csak egy kusza fonalköteg maradt belőle. Mira felmarkolta, egy darabig szorongatta, aztán kihajította az ablakon.
Újraszövöm.
Azzal a rokkához ült.
Elszánt reményt sodort az új fonalhoz.
Hajnalig dolgozott.
Glendon először aludta át az éjszakát.
A napok egyhangú felszíne alatt tavaszi áramlatok mozdultak. Mira összebarátkozott a falubeli asszonyokkal, mert hiába különbözött tőlük, az anyaság hálója összeterelte őket. Glendonnal sokat bóklásztak a parton, a házba kagylófüzérek, érdekes csigaházak és kavicshalmok kerültek. Gyakrabban szőtt, és különleges portékájával lassan annyi pénzt keresett, mint férje a megfeszített halászattal.
Nem gondolta, hogy valaha újra gyermeke lesz, mégis megtörtént.
Egy forró augusztusi hajnalon Mira megrepedt, és csak úgy zúdult kifelé mindaz, amit addig odabent tartott. Áradás a legnagyobb aszályban. Feltörölte, ami kifolyt, de a nyugtalanságon kívül semmit nem érzett. Glendon még aludt, Neil eltűnt a szobából, akár a reggeli pára.
Amikor az asszony magára maradt, a fájdalom egyből akkorát robbant, hogy Mira minden másra megsüketült. Hajótörés, kapaszkodni a végsőkig, de mibe is, hogyan kell a semmit markolni. Nincs támasz, az ágy mocsár, a padló imbolyog. Legalább a bába megérkezett, testetlen csöndje segít, illatos sziget, de csak egy pillanatra, mert jön a következő csapás. Neil kávét főz, Mira gyomra forog az émelyítő önzésszagtól, szemét becsukja, hogy végre tisztán lásson.
Táguló tengerszoros, miért fáj így a növekedés, a szűkösség szilánkokra törve sikít. Mira sincs már, világok közti átjáró, túlpartok közt feszülő híd. Végül fény robban elő, piheglóriás, kerek szuszogás, anyja mellkasán nyugvó egyensúly.
Davena úgy érkezett közéjük, mint felhők mögül előtörő ragyogás.
Tizenhárom éves volt, amikor megtalálta Mira régi ruháját.
Miért nem hordod, anya, olyan puha, mintha ködből volna. Mira a lányát nézte, de a jelenbe hajított múlt olyan örvényt kavart benne, hogy majdnem belefulladt. Amikor magához tért, óvatosan kezébe fogta a kopott, de selymes anyagot.
Apád új ruhát ígért, azért adtam neki.
Holnap megtanítalak szőni.
Davena csöndben figyelte, ahogy anyja erős, fényes fonalat vett elő. Napsugárból sodortam, mondta, miközben gyakorlott mozdulatokkal a keretre feszítette, aztán két gombolyagot, egy szürkésfehéret és egy feketét adott lánya kezébe. Nézd, a világosabb tényleg ködből van, óvatosan dolgozz vele. A másikat éjszakával festettem, azért ilyen bársonyos. Amikor elkészült az anyag, holdfénybe mártották, esőben áztatták, szélben szárították.
Varrj belőle magadnak ruhát.
Mira este sokáig maradt a gyerekekkel. Búcsúzóul a szelkikről mesélt.
Miért mész el, jajdult fel Glendon, Davena szemében kérdések csillogtak.
Nem akarok menni, de visz.
Megölelték egymást, hosszan, szótlanul.
Mira kisétált a partra, egyenként a homokba ejtette ruháit, hogy magára vegye régi fókabőrét. Egy pillanatra megtorpant, ahogy a magasból a házukra nézett. Vízanya visz engem a tenger felé.
Egy szikláról a tengerbe vetette magát.
Neil felriadt, de már csak a hideg lepedőt szorongatta maga mellett.
Dagály idején a fókaasszony mindig visszatért. A gyerekek nevetése végiggurult a parton, ahogy felé rohantak, és játszva úsztak reggelig a tisztán morajló, áttetsző örömben.
Fotó: Lorenzo Castellino, kép forrása: Pexels