Tag: Sári Laura

Tizenegykor elfoglalom a kedvenc rudamat, és a tükörrel szemben nyújtózkodom, amíg várakozunk. Olyan a tested, mint egy versenyagáré. Nem tudom, az milyen, csak a sajátomat ismerem. Az alkarom úgy néz ki, mint a londoni metrótérkép, a vállammal és a hátammal győzelemre vihetném a kajak-kenu válogatottat. A hasam akár egy négyzetekből álló mozaik, a combomat és a vádlimat mintha Michelangelo faragta volna. 

Oké, tegyük fel, hogy tévesen vontam le a következtetést – elvégre ezt a képességemet pont nem kifogásolta. Ami azt illeti egyik tulajdonságomat sem. Még mindig úgy gondolja, hogy bomba vagyok, humoros, értelmes, kemény és határozott – éppen ez az oka annak, hogy ő most ilyen szörnyen nehéz helyzetben van.

Egyszerűen én vagyok. A testem pedig a részem, nem a tulajdonom. Nem a bástyám, nem a páncélom. Nem szolgál, hanem működik. Életben tart. És ha valaki nem kíváncsi rá – nem csak arra kíváncsi, az nem azt jelenti, hogy nem elég jó.

Tovább panaszkodik a házasságáról, aztán érdeklődni kezd. Na, nem irántam, a kapcsolataim iránt. Kivel, merre nyaraltam, milyen gyakran, hol csináltuk.

A gőzölgő csészével a kezemben bekuckózom a fotelba, és folytatom a kis játékomat. Tiszta őrület, hogy ezzel töltöm a vasárnap délelőttöt. Várjunk csak, őt ismerem! Gyanítom, csak úgy küldhetek üzenetet valakinek, ha jobbra húzom, úgyhogy megteszem.

Apropó, külföld… Mi van, ha fél év múlva itthon már csak pozitív terhességi teszt ellenében vehetek igénybe bizonyos szolgáltatásokat? Vagy, mondjuk, levegőt. (Azt hiszed, viccelek.) Gondolkodás nélkül dobbantok.

Ha növény lenne, valószínűleg kaktusz lenne, nagyjából annyi törődést kíván. (És pont úgy szúr, ha akar.) Nem azért, mert olyan igénytelen, hanem mert köszöni szépen, gondoskodik ő magáról.

Óvatosan felhajtom a takaróját, hogy megnézzem, mozog-e a mellkasa. Mozog. Lélegzik, él, alszik – nekem meg elment a maradék józan eszem is. Kikapcsolom a tévét, és újfent elnyúlok a kanapén.

A következő napokban erősen mantrázom a kívánságaimat, de az egyetlen csupasz férfitest, ami elém tárul, a Dávid-szobor (kétségkívül impozáns, de nem az esetem), a tészta, a pizza és a fagyi pedig csak azért nem látszik meg rajtam, mert a túlméretezett, bő ruháim mindent eltakarnak.

Belefáradtam. Nem akarok tovább várni valamire, ami sosem fog megtörténni. Unom már a kispadot, nekem színpad kell.

Mennyi érzelmet váltasz ki az emberből a létezésed puszta gondolatával. Mindent megváltoztatsz. A szüleim nagyszülőkké válnak, a húgom édesanyává. Izgalmas lesz így látni őket.

Megrázom magam, és visszaterelem a gondolataimat a Finn-öbölbe. Egy hatalmas, hajónak nevezett szörnnyel készülök elhagyni a szárazföldet, és vele együtt a komfortzónámat.

Utálom, hogy ilyen kicsi a szemem. Ez nem is szem, inkább csak egy csík. A fülem bezzeg… alig bírom eltakarni.

Égető paprikakrém a nem létező narancsbőr ellen, heti hat edzés. Vodka tisztán, hogy ellazuljon az agyonhajszolt test. Fekete öves fogyókúrázó.

Mélyen hiszek a test, a lélek és az elme kapcsolatában, ha az egyikben zavar támad, az kihat a másikra, így akarva-akaratlanul is felmerült bennem, hogy a fejemben lévő kétségek és a szívemből hiányzó vágy blokkolták a szervezetemet.