a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A tigrismintás fotelt nézte, meg egy nagybajuszú férfit ábrázoló festményt az íróasztal fölött. Olyannak látta, mint papust, amikor egyetlen szó nélkül ott hagyta a kapu előtt a két idegen nővel és a szúrós szagú pokróccal, amit elvettek tőle.
Ő meg csak csodálkozott, hogy mondhat ilyet, szép és fiatal, úgy emelgeti a nehéz ládákat, mint a pelyhet, az ura meg milyen magas, fess ember, mint a filmekben a hősök. Ezt meg is mondta, mert bizony ki-kiszalad a száján néha egy kis meggondolatlanság.
Nagyapám felállt, ez egy kicsit nehezen ment, mert mondjuk az ünnepvárás örömére minden nap bedűtött vagy fél literrel a jobbikból, majd derékban meghajolva bemutatkozott.
A családom persze kiakadt, mert állítólag mindenki tök norma, csak én nem. Az édességutálatom miatt, hisz állítólag a gyerekek imádják a cukrosat, meg a szövőnők is cukros ételekről álmodtak a poétánál – na, ekkor elmosolyodott a doktornő, és ragyogni kezdett a szeme –, meg a számolás.
Kitérdelt munkásnadrág meg vagy két számmal nagyobb zubbony volt rajta, és valami olcsó pálinka bűze áradt belőle. Csak remélni tudta, hogy Zia nem fut össze vele.
A bemondó pont ott tartott, hogy ma van a bűncselekmények áldozatainak világnapja. Ezt még hallgatta volna, hogy hátha megmagyarázza valaki, mit is jelent, de nem volt rá idő.
A szép fehér damaszttal terített asztalnál ültem bambulva, és csak ámultam, ahogy határozottan rendel mindkettőnknek. Ezen azért eltöprengtem, hogy honnan a jó francból tudja, hogy nekem éppen mire van gusztusom.
Ki az a Badari? – kérdezte, csak úgy, mert lehet itt valami, ha ennyire felhúzta az apját, aki mindig azt mondta, hogy ő már semmin se csodálkozik. Meg azt is, hogyha kis zöld emberkék jönnének, az a lényeg, hogy lecsuszatolják a sarat a csápjaikról – és ezen az egész kocsma röhögött. Ez még akkoriban volt, mikor ivott, és fizetett boldog-boldogtalannak.
