A konyhaasztalra tette a régi szaloncukros dobozt, és óvatosan, egyenként kicsomagolta a díszeket a selyempapírból. Nyolc darab, ennyi maradt, csóválta gondterhelten a fejét. Persze tavaly butaságot is csinált, a kinti fára feltette a kis üvegszánkót, reggelre átfagyott, s szétpattant, amikor behozta a melegre. Most is jó idő van itt bent, a nagyszobát majd csak ünnepekkor csapatja be.
A doboz alján ott volt gondosan összehajtogatva az újságcikk, ilyenkor, ünnepek előtt elolvasta.
Egy ápolónőről szólt, aki mindig elvállalta a karácsonyi ügyeletet, s maga sütötte mézes szívecskét rakott a betegek szekrényére. Ezt az élettörténetet kicsit megkönnyezte, mert állami gondozásban nőtt fel meg nevelőszülőknél az a nővérke is, mint ő. De az ő életébe betoppant Ferenc, szépen éltek majd negyven évig. Egy szem, féltve őrzött lányuk késői karácsonyi ajándékként született, mikor már lemondtak arról, hogy nekik gyermekük lehessen. Aztán alig érettségizett le, bejelentette, hogy nem megy egyetemre, világot akar látni, csatlakozik egy orvosokból álló csoporthoz, és kimegy valahova Afrikába. Ők meg csak álltak a nagyszoba közepén, de persze elengedték, jobb volt békességben elköszönni tőle. Sokszor írt, rendes lány volt, elvégezte az ápolónőképzőt is, egyszer-kétszer még váratlanul be is toppant. Nem változott semmit, mosolygott, és úgy ölelte őket, mint gyerekkorában.
Feltette a vizet, előszedte a nefelejcses bögrét meg a csipkebogyót, jólesik egy forró tea ilyenkor.
A lámpa hunyorgott, kint a kertben az ágak hajladozni kezdtek, feltámadt a szél. A rádió bemondta, lehet, hogy fehér karácsonyuk lesz. Akkor is az volt, amikor esküdtek. Ferenc csináltatott neki irha fél bundát, meg olyan kis kocka alakú kucsmát hozzá, és prémes kesztyűt. A negyvenedik házassági évfordulójukon elmentek színházba, s ő elhagyta a kesztyűt.
Sajnálta nagyon, még sírt is, de a férje csak legyintett, hogy csináltat neki még szebbet.
Ez volt az egyetlen ígéret, amit nem tartott be, elvitte a szíve alig két hét múlva, egy fagyos hajnalon. Azóta egyedül él. Nem magányos, eljár a foltvarrókhoz, segít a nyugdíjas klubban is néha, meg palacsintát szokott vinni a gyerekeknek a közeli óvodába gyereknapra. Elmotoszkál, mindig kitalál valamit, orvoshoz meg ritkán kell járni, kész szerencse. A szomszédék nagyfia önként felvágta a fát az őszön, s amikor ki akarta fizetni, csak legyintett. – Kell egy kis testmozgás, Tekla néni! – s már ott se volt. Rendes emberek a szomszédok, mindig figyelnek rá.
– Nincs okom panaszra – mondta ki félhangosan, mert azért néha jó lett volna esténként valakihez szólni. Meg itt van ez a karácsony! Talán nem is tűnne olyan ijesztően magányosnak, de már hetekkel hamarabb csak azt harsogja az összes reklám, hogy vegyen mindenki ajándékot, mert jön a család, meg mindenféle extra finomságot kell főzni-sütni az unokáknak. – Ha lenne kinek! – sóhajtott fel ilyenkor. A lánya meg a három unoka olyan messze él, hogy örül, amikor kétévente haza tudnak jönni, az olasz vejével meg csak mosolyognak egymásra, vagy valamelyik unoka fordít.
Azt találta ki, van annak már vagy öt éve, hogy szépen becsomagol egy régi díszt, felveszi az irhabundát, és kisétál az állomásra. Két utcányira van. Leül a váróteremben, nézegeti az utasokat, próbálja kitalálni, ki hova megy, kihez, hol tölti a szentestét. Aztán kiválaszt valakit, akinek jön a vonata, és felcihelődik, kezébe nyomja a díszt, s csak annyit mond, hogy „Dísz a karácsonyfára”.
Mindig meglepődnek, van, aki fizetni akar, más meg zavartan motyog valamit, tavaly egy fiatal lány megölelte.
Ő meg hazajön, tavaly csak valami zúzmara hullott az égből, s mire kinyitotta a kiskaput, el is olvadt az arcán, összegyűlve a könnyeivel. Utazik a kis dísz – vigasztalta magát. S felkerül egy szép nagy fára, s valahol ott leszek az ünnepükben én is.
Idén a tarkára festett bohócot viszi ki, remélve, lel kint egy kisgyerekes családot, nekik szánja.
S erre a gondolatra csendesen elmosolyodott.
Kinézett a kertre, a fákat lassan belepte a hó.
(Fotó: Juan Hernandez Jr, kép forrása: Pexels)