Ahogy most az ablakhoz állok, látom a folyó kékjét, a hegy elmosódott foltjait, a nap sugarai áttörnek a felhőkön. Ilyen felemás idő volt akkor is, amikor megismertem dr. Ágostont, aki közjegyző volt abban a kerületben, ahol valami hivatalos ügyet kellett intéznem. Persze nem őt kerestem, s ha száz évig élnék, se tudnám megmagyarázni, miért éppen hozzá nyitottam be.
Az íróasztalnál ült gondterhelt ábrázattal, kis bajuszkája szépen ívelt szája fölött díszelgett, s nekem rögtön az jutott eszembe, hogy még sose csókolóztam olyannal, aki ilyen pamacsot hordott volna. Meg ilyen élénk kék szemeket se láttam sose, élőben. Utána sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha jó irodába nyitok be, vagy ha az ő helyén egy nagykontyú, katonás asszonyság tologatja az aktákat.
Mi lett volna, ha nem megyek el az első randira, ha nem csókolom vissza a híd közepén abban a nagy szélben. S persze a legfontosabb és legfeleslegesebb kérdés, hogy mi lett volna, ha nem mondok neki igent, amikor megkérte a kezem. Igen, olyan konvencionálisan, vörös rózsával a kezében, térdre ereszkedve, hátunk mögött villanyfüzérrel díszítve az Eiffel-torony, és csillogott a Szajna. Ezt persze viccnek szántam. A valóságban jöttünk ki egy belvárosi, sznoboknak való moziból valami pocsék művészfilm után, azzal a néhány emberrel, akik félidőben nem hagyták ott menekülésszerűen az egészet. Akkor rám nézett, és így szólt: – Jó lenne, ha hozzám jönnél feleségül. – Jó – feleltem erre én nagyon nyugodtan, ami inkább beletörődésnek tűnt. Közben néztem, ahogy a neontól kékeslila lesz a feje. Gondolom, az enyém meg zöld, amikor váltott a reklám.
Alig voltam 21 éves, ő meg 42. Az esküvőnkön rajtunk meg a totál zavarban lévő anyakönyvvezetőn kívül – mégis csak kollégát esketett ugyebár – két tanú volt, valahonnan a hivatali várókból szedhette őket össze. Az aláírás után zavartan köhécseltek, és rögtön felszívódtak. Férjuram meg berohant a legközelebbi terembe valami dobozért, és közben elintézett egy-két sürgős telefont. Néztem a folyosón jövő-menő embereket, az utolsó nap volt, amikor még ügyes-bajos dolgokat intézni lehetett. Egy öreg parasztasszony tanácstalanul verte le csizmájáról a havat, karján fonott kosárban ült egy macska, fekete, fehér foltocskával a pofiján. Néztem, ahogy billeg, kétségbeesetten kapaszkodik, néz egyenest a szemembe és keservesen nyávog. Na, már akkor tudtam, hogy ezzel az esküvővel ritka nagy marhaságot csináltam. Mondjuk, nem az elsőt, de ez akkor is durva volt. A hajamból kiesett a beletűzött fehér szegfű, ez volt az egyetlen menyasszonyos rajtam. Észre se vettem, amikor rátapostam. Akkor kellett volna elrohannom, és nem várni türelmesen ifjú férjemre, aki persze csak férjnek volt ifjú, amúgy – ahogy mifelénk mondották volt – a legszebb férfikorban leledzett. Persze nem mentem én sehova, álltam ott, mint aki gyökeret eresztett, néha meg-meglöktek. Aztán beültünk egy taxiba, rágógumi szagot árasztott, meg folttisztítóét, a rádiója recsegett.
Egy elegáns vendéglőben ettük meg az ünnepi ebédfélét, ami olyan angolos volt, időpontilag, mert már inkább késő délutánra hajlott. A szép fehér damaszttal terített asztalnál ültem bambulva, és csak ámultam, ahogy határozottan rendel mindkettőnknek. Ezen azért eltöprengtem, hogy honnan a jó francból tudja, hogy nekem éppen mire van gusztusom. Aztán észrevettem, hogy meredten nézi az étlap jobb oldalát, az árakat. Hát, ha már az esküvői kétszemélyes ebéden spórol, akkor sokra fogunk menni anyagilag, suttogott belül egy kisördög. Bár idáig nem adta jelét ennek a fene nagy garasoskodásnak, igaz sok helyen nem voltunk együtt. Néztem, ahogy a kisujján megcsillant a pecsétgyűrű, az fix, hogy erre az alkalomra vette fel, sose láttam rajta semmi ékszert. Mondjuk, karikagyűrűt se vett, de nekem aztán végképp nem hiányzott. Amíg együtt jártunk, szerinte udvarolt nekem, sose érdeklődtem, hogy mi a jó égnek nem nősült meg ennyi idő alatt. Legalább kétszer.
S most meg minek volt ilyen roppant sürgős? Nem ártott volna.
Azért ott az asztalnál arra rákérdeztem, hogy mi ez a spórolás pont most, ezen a szent napon, de ő hidegen rám meredt, hogy nem kell szórni a pénzt. Most már egy család vagyunk, gondolnunk kell a jövőnkre. A közös jövőnkre! – emelte fel a mutatóujját kicsit fenyegetően. Fel kellett volna borítanom az asztalt. Az ember később mindig olyan okos tud lenni! Amúgy a bor nem illett a menühöz, s hiába szagoltatták meg vele a dugót és öntöttek a pohara aljába egy cseppnyit, láttam, halvány fogalma sincs róla, mit kellene csinálni. Nekem meg eszembe se jutott, hogy segítsek. Jártam pár hónapig egy borász sráccal, voltak sejtéseim italügyileg. De csak piszkáltam a sajtot, ami utóételnek tűnt, és kajánul figyeltem a kínlódását.
Három nap szabadságot vett ki, nekem vizsgaidőszak volt, mindegy is, valahol voltunk, állítólag az volt a nászút. Nem vagyok romantikus alkat, de ha az volt a nász, kár belőle akkora ügyet csinálni.
Aztán jöttek a hétköznapok, ez is olyan közhelyes. Mit képzeltem, megáll a világ, csak mert férjhez mentem? Elég hamar kiderült, hogy az égadta világon nincs bennünk semmi közös. Mindenben ő döntött, én meg bólogattam kedves-udvariasan, mint régen a kocsik kalaptartóján a játék kutyusok. Az elején még próbáltam bebeszélni magamnak, hogy hiszen jót akar, meg ugye van már élettapasztalata, tudása, biztos jó irányba vezet engem is. Ezért úgy viselkedtem, mint egy igazi asszonyka, olyan extra tízpontos, és közben egyre jobban kezdtem utálni az egész szitut. Feküdtem mellette fél éjszaka, hallgattam felhorkanó lélegzetvételét, és egyre inkább tudatosodott bennem, hogy nem szeretem. Nem is szerettem sose. Valami kis izgalmat éreztem a közelében, de azért ez nem elég egy életre! Hitegettem magam feleslegesen, hogy találtam egy megbízható férfit, aki teljes mellszélességben velem van, és majd ketten elérünk valamit.
Sajnos nem tisztáztam, hogy mit is akarok én voltaképpen.
Január közepén, egy hónapos házassági évfordulónk előtt néhány nappal évfolyambuli volt, mondtam neki, majd jövök, ha vége. Állt az ajtóban döbbenten, nem akart hinni a fülének. Tavaszodott, virágba borultak a csenevész fácskák, csicseregtek a madárkák, ilyesmi, amikor a válóperes tárgyaláson azt mondta, mélyen a bírónő szemébe nézve, hogy ez volt az első repedés házasságunk egén. A buli. Ezt a hülyét! Repedés az égen! Elröhögtem magam, és beletúrtam lángvörös hajamba, amit a kedvéért festettem be ilyen randára. Egy hónap múlva szabad voltam, ja, meg dr. Ágoston is, akit még magamban se hívtam másként. December vége felé néha eszembe jut a sztori, de nem szoktam elmesélni. Epizód volt, annak se a legjobb.
Egy biztos, sose volt azóta vörös a hajam.
(Fotó: Coral Grandbois, kép forrása: Pexels)