Tag: Árvai M. Tekla

A lovarda parkolójában több autó is állt. Egyikből éppen egy kerékpárt emeltek ki, a másik kiállt a parkolóból. A tornác előtt, a hűvösben több csoportban álldogáltak gyerkőcök és felnőttek.

– Szolgálhatok valamivel? – kérdezte a fejkendős öregasszony, és felkapcsolta a villanyt, miközben a szatyrot bámulta.
– Csak egy cirokseprűt szeretnék – mondtam, és mintha csak véletlen lenne, meglöktem a pakkot, amiből kilógott a díszes párta egyik hosszú selyemszalagja.

Előre örült, hogy most már nem a Waze Lottijának szenvtelen iránymutatása alapján talál majd oda, ahova tart, hanem nézheti is az útvonalat zavartalanul, akár vezetés közben is.

Elképzeltem, ahogy jön a szerelem az utcán, néz jobbra, néz balra, majd lenéz, és meglát engem. Aztán illedelmesen bemutatkozunk egymásnak.

– Újabban lehet közösen szakdolgozatot írni? – mérte végig őket ajakbiggyesztve. – Ez a mi időnkben…

A helyettes államtitkár pedig megkezdhette legkedvesebb tevékenységét: innovált és inkubált. „Még jó, hogy inhalálnom nem kell!” – gondolta, és majdnem felnevetett a saját viccén.

Egyáltalán, megkeresték azt az embert, aki elkövette a zaklatást? Esetleg kihallgatták azóta, ha a helyszínre már nem jöttek ki rögtön, hogy körülnézzenek, megnézzék és lefoglalják a telefonját vagy a számítógépét?! Máskor olyan gyorsan tudnak ilyen intézkedéseket tenni?!

Sanyi, a sógorom, régen egy cirkuszban dolgozott, állatszámai voltak, de mióta ezeket betiltották, létrehozott egy szafariparkot az állatoknak a cég keretein belül. Ahogy rakodom ki a sok papírt, nem odadugja a fejét a zsiráf?!

Nem fáraszt a hosszú repülőút, sőt! Ahhoz, hogy el tudjam fogadni az ösztöndíjat, hónapok óta szerveznem kellett, hogy gyereket, kutyát, lovat megnyugtatóan elhelyezzek arra a két hónapra, amíg nem leszek itthon. Elnyújtózom, amennyire az ülés engedi.

Fáj a fejem. Érzem, migrénem lesz. Ennek is bent lenne a helye, nem a testemben!

Azon szorongott, vajon képes-e eleget gyártani. Amikor pedig később elmaradtak a megrendelések, az volt a baj.

A felesége világéletében körültekintő utazó volt. Minden indulás előtt az íróasztal fiókjában hagyott egy borítékot a teendőkről és tudnivalókról, arra az esetre, „ha velem valami történne”, és persze a távolléte minden napjára adott utasításokat. Mintha az élet nélküle nem is folytatódna.

Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben.

Életemet egy hideg innivalóért! Vajon, ha hangosan kimondom, hoz valaki? Igaza van anyámnak, amikor azt mondja, „meg kéne már állapodnod, kisfiam!”

Tavasszal bejöttek az oroszok, a faluba is. Azt tették itt is a háborúban győztes katonák, amit mindenhol és mindenkor a történelem tanúsága szerint. Zabráltak és nőket erőszakoltak meg.

Valaki felhozta, hogy miért nincs itt Marco. Erre apám, Sárika nagyapja csak ennyit mondott: „Biztosan a másik családjánál van”. A levesnél jártunk. Megálltak a levegőben a kanalak, a torkokon megakadt a sárgarépa, vagy a csirkezúza.

Mielőtt bevonult, 1944 januárjában megnősült. Lehet, hogy akkor boldog volt, de ezt – nyilván – nem láthattam. Kevés esküvői kép készült, ezeken kizárólag anyám mosolyog. Mit mosolyog! Ragyog a boldogságtól!