Minden év karácsonya előtt eszembe jut a nagyapám. Persze, most mondhatná bárki, hogy neki minden halottak napján vagy április 17-én, húsvétkor, születésnapkor, vagy akár minden nap áldott harangzúgáskor. Én nem vagyok ilyen lelkes. Igaz, amúgy is el kéne többször gondolkoznom azon, hogy s mint van velem az élet vagy én az élettel, mert azért vannak ám problémák.
Aki ismer, tudja, hogy számolok, ami nem nagy gáz alapból, de nem is kúl. Olyan necces. A barátom szerint – direkte nem is írnám, hogy a hapsim meg életem párja, sőt, életem jobbik fele (miért? van balik is?) – nincs gond, ő is számol. Na ja, de ő kettős könyvel, és már ezért is megérdemel egy piros pontot.
Persze, amikor ez kiderül, mindenki úgy néz rám, mintha két feje nőtt volna ott, de rögtönbe, meg utána rám, olyan „szegény nő, milyet hapsit sikerült neki kikapni” pillantással. Senkinek nincs igaza, de köbö tízéves korom óta eszembe se jut, hogy valakinek magyarázattal tartozom. Vagy bármivel.
Se pénzzel, se csókkal. Fura család voltunk, de nem mindenkinek jut olyan mesés, amerikás filmes. Még szerencse. Szóval a nagyapám. Nagyon bírtuk egymást.
– Elváltam az öreglánytól, úgyhogy ha maradsz, erről nincs duma – ezt mondta, és ebből annyit értettem, hogy ne kérdezzek semmit. Egyedül élt, nagyanyámmal az életben nem találkoztam, pedig állítólag ütötte a százat, amikor hajlandó volt elhagyni eme földi létet. Nagybátyám, Rudi bácsi szerint, aki azon kívül, hogy alkoholista és hamiskártyás volt, szóval szerinte egyáltalán nem csodálkozna, ha valaki átsegítette volna az öreglányt a piros vonalon. Én meg rágcsáltam a copfom végét, a hajamat kilencéves korom óta így hordtam, pedig már mindenki rövidre vágva és szalonban, meg tépve és melírozva, meg na ne, hogy ilyen hülye kislányosra vedd a figurát beszólásokkal szembenézve, szóval rágcsálva. Persze masni már nem díszítette a végét, bár néhányszor eszembe jutott, hogy pillangósra kötött nejlont rakok bele, hadd üsse a guta azokat, akinek nem tetszik. De mi a kórságot kezdenénk annyi gutaütött emberfélével? Na, ez még kérdés. Addigra már mindent megszámoltam az égadta egy világon, ami abban a nyomorult szobában volt, és csak kinyöszörögtem, hogy mi a kórság az a piros vonal. Mivel nem jött válasz, már nem is érdekelt. Életem 23 éve alatt ha két érdemi kérdésre kaptam választ, sokat mondok. Pont kettővel többet, mint ami az igazság. Szóval a nagyapám, mert róla akartam írni, meg a karácsonyról. December eleje volt, a nagyfejű, álruhás Mikulás még nem járt a telepen, óránként nettó 80 forintért, mert állítólag annyit kapott. A nagyfater meg dudorászva teát főzött, mert mióta nanó, ő volt a nej meg a nagyanyám egy személyben, szóval mióta lelépett, napó egyfolytában dudorászott.
A szomszédok szerint ezzel akarta leplezni a bánatát, szerintem meg egyvégtében boldog volt, de rohadtul. Ki a fene ne lett volna az, ha végre egyedül marad egy másfél szobás összkomfortban, ahol akkor zuhanyozik és addig, amíg akar. Ha kedve van, órákig ül a budin, ami persze már vízöblítéses, de a célnak megfelel, és olvassa a Népsportot. A tévét meg ki nem nyitná egy vak tyúkért se.
– Lóért – javította ki mindig mindenki, de annak semmi értelme. A tyúknak se. Imádtam az öregnél lógni, rohadtul nem izgatta, ha berohanva a kertből, aminek egytizenketted része volt az övé, közöltem, hogy 174 levél van a félig kidöglött szilvafán. Kivette a szájából a cigit, mert szívta ám bitangul, és fanyar mosollyal megkérdezte:
– Bizti? Tegnap kettővel több volt.
Én meg rohantam vissza, hogy korrigáljak, vagy megesküdjek, hogy bizti. Anyám szerint napónak nem volt ki mind a száz kereke.
Ez megnyugtatott, mert ha mondjuk négy kereket mondott volna, cidri. Így meg semmi. Száz kereke semminek nincs. Karácsony előtt négy nappal, csengettyűzés előtt két órával meg 12 perccel megjelent az ajtóban Zserbó néni, akiről akkor még nem tudtuk, hogy kicsoda.
Nagyapám ült a konyhaasztalnál, régi fényképeket nézegetett, volt összesen 11, és dohányzott. Az öreg hölgy megállt az ajtóban, majd határozott léptekkel kinyitotta az ablakot, kivette napó kezéből a füstölgő csikket, és eloltotta. A zsebéből elővarázsolt levendulaillatú zsebkendővel megtörölte az arcomat, és közölte, hogy ő özvegy akárkiné, és ide fog költözni a mellettünk lévő lakásba, alanyi jogon. Elragadtatva néztem. Még ilyet! Nagyapám felállt, ez egy kicsit nehezen ment, mert mondjuk az ünnepvárás örömére minden nap bedűtött vagy fél literrel a jobbikból, majd derékban meghajolva bemutatkozott. Izé néni csak legyintett, és közölte, hogy fene belé, ne szíjja itt ezt a büdösséget, mert a jány – ez voltam én – tüdővészben fog elhunyni, aztán annyi. Napó csillogó szemekkel nézte, még a bajusza is kezdett penderedni.
– Még ilyen nőt! – dünnyögte néhány perc múlva, amikor csapódott az ajtó, ketten maradtunk, és egyre hidegebb lett, mert az ablakot aztán nem csukta be senki.
Karácsony szentestéjén nem mentünk sehova. Anyám délután berohant, néhány csomagot lerakott az asztalra, és ugyanolyan ziláltan el is húzta a csíkot. Na, ennyit a szentséges estéről – gondoltam. Aztán kopogtak, és megjelent az ajtóban egy feldíszített kis fenyő meg a nevetős-gödrös arcú nő, az új szomszéd. Még fordult vagy kétszer, lett vacsora, zene szólt egy ócska magnetofonból. Már félig bóbiskoltam a lakomától, amikor egy tepsi zserbóval jött vissza Maca néni, mert így hívták, és én azt hittem, álmodom. Minden édességet utáltam, legyen az csoki vagy cukor, tejszínhab, rétes, torta meg mit tudom én, de a zserbó az más volt, a kivétel, mindent ütött. Mint az ász. Ez volt az egyetlen, amiért mindenre képes lettem volna. Majdnem mindenre. Degeszre zabáltam magam, két napig a mosdóban éltem, mint a lakodalmas kutya, ezt nagyapám mondta, és közben somolygott. Két hónap múlva feleségül vette Zserbó nénit, még lett három boldog évük. Egy ócska teherautó csapta el őket, aminek tán sose volt jó fékje. Mikor ezt elmeséltem, Laca megfogta a kezem, és percre pontosan megmondta, mennyi boldog időt töltött együtt nagyapám meg a neje. Igaza volt.
Este megsütöttem életem első zserbóját. Szerintem valaki foghatta a kezem, mert csúcs lett. Olyan igazi, karácsonyi. Másnap kimentünk a temetőbe, vittünk két szelet sütit, és elástuk a hó alá. Fenyőgallyat nem vittünk. Minek?
(Fotó: Valeria Vinnik, kép forrása: Pexels)