Kaiser Vivien: Tejföl

– Igazán kedves, hogy segít – mondja Verbőczyné a fekete kabátos nőnek, aki fújtatva cipeli mellette a banyatank gúnynéven emlegetett kerekes kiskocsit. 

– Tudja, mikor ideköltöztünk hatvannyolcban, nem érdekelt minket, hogy nincsen lift. Az ember nem gondol arra, hogy egyszer megöregszik. Meg úgy örültünk ennek a kis lakásnak. Most sem bánom, nem kell nekem sok minden, ne higgye, kedvesem, ma sem magamnak, a gyerekeknek vásároltam. Két gyerek, öt unoka, gyönyörűek. Mutatnék magának képet is róluk, de nem akarom feltartani, karácsonykor mindannyian olyan elfoglaltak vagyunk. Nekem is el kell majd még mennem a boltba tejfölért, itt nálunk a közértben és a kisboltban is elfogyott már. Töltött káposzta lesz a menü, az meg tejföl nélkül mit sem ér. Mit is mondott, hány gyermeke van?

– Három. Két lány és egy fiú.

– Akár az én Katámnak! Biztos okosak ők is, mint az én unokáim. Képzelje, a legnagyobb már elsőéves a műszaki egyetemen. No, nem akarom feltartani, meg sietnem kell nekem is, hatra várom őket, mindig nálunk van szenteste a vacsora. Maguknál mi a szokás? Minálunk megszoktuk az urammal, hogy mindig hozzánk jönnek a gyerekek, akkor is, amikor egyetemre mentek, aztán megházasodtak, jöttek aztán férjestől, feleségestől, később meg a gyerekekkel együtt. Nagy volt a zsivaj. Szerettük. Mostanában már nem jönnek. Én azért főzök nekik, hátha betoppannak. Töltött káposztát. Az sokáig eláll. Bár tejfölért még el kell mennem. Amilyen enyhék a mostani telek, kocsonyát már nem csinálok, mikor a gyerekek kicsik voltak, csak ki kellett rakni az erkélyre, éjszaka megdermedt. Csak a levét voltak hajlandók megenni, azt mondták, a remegőjét kérik. Akkor még igazi telek voltak. Amíg főztem, az apjuk kivitte őket szánkózni a parkba. Volt, hogy egészen ebédig kint maradtak. Aztán latyakosan, piros arccal, lilára fagyott szájjal jöttek be mindhárman. Éjszaka csomagoltuk az ajándékokat, amiket alig győztünk eldugdosni a szekrényekbe, ágy alá. Egyszer vettünk az én Katámnak egy kis ezüst karkötőt, hát nem épp az tűnt el? Kerestük égen-földön, mire az uram nadrágzsebében megtaláltuk. A szaloncukrot meg volt, hogy összegabalyodott cérnaszálakkal, csak úgy csomóstól hánytuk fel a fára, tudja, nehéz két kisgyerekkel egy ekkora lakásban megőrizni az ünnep titkát. 

– Segítek kipakolni. 

– Az jó lenne. De nem akarom feltartani. 

– Van időm. 

A fekete kabátos nő remegő kézzel veszi el a lakáskulcsot Verbőczyné kezéből, elfordítja a zárat, belép a régimódi, kopott kis előszobába.

– Nem is bánom, ha marad egy keveset, így mesélhetek még magának. Szóljon ám, ha unja, csak tudja, amióta a férjem meghalt és én egyedül vagyok, nincs kivel beszélgetnem. Főleg, mióta a gyerekek már fel sem hívnak. 

A nő elfordul és kabátostul a konyha felé indul, mire Verbőczyné utoléri, már kifele pakol a húzós kocsiból.

– Pedig mi tényleg mindent megadtunk nekik. A férjem a Corvin Áruházba járt ruhákért, emlékszem, egyszer az én Katámnak onnan hozott egy pörgős szoknyát, pirosat, mert az volt a kedvenc színe. Meg aztán fodrász vágta a hajukat háromhavonta. Nyáron meg vittük őket a Balatonra, igaz, akkor még voltak vállalati üdülők. De három hetet nyaralhattak egyhuzamban. Nem bánom én, egy percét sem bánom, de azért csak rábagózhatnának az anyjukra. Magának élnek még a szülei? 

– Csak az édesanyám.

– Biztosan másként bánik vele, maga nem olyan, mint az én Katám. Ha egy idegen vénasszonynak ennyit segít. Jaj nekem, tejfölt meg nem kaptam. 

A nő felsóhajt. Leveszi a fekete kabátját, és szó nélkül kisétál vele az előszobába. Felakasztja, majd elsimítja piros szoknyája redőit, egy pillanatra lehunyja a szemét, lassan kifújja a levegőt, és mosolyogva visszatér a konyhába.

– A tejfölre meg az apja szoktatta rá. Persze csak a húsz százalékos volt a jó, az is krémesre keverve, szobahőmérsékleten, mondhattam én, hogy a forró káposztán úgyis megmelegszik, de ragaszkodtak hozzá. Persze, ezek a mai tejfölök csak nevükben hasonlítanak a régire. Emlékszem, anyám mindig engem küldött a téeszbe friss tejért, volt, hogy kaptam tejfölt is, na, az volt csak kellemesen meleg és krémes. Az én Katám meg azt hiszi, a húsz százalékos közelebb áll a valódi tejfölhöz, mint a tizenkét százalékos. Máskülönben mindenből a diétásat, a soványat veszi. De a tejfölnél nincs diéta. Persze, a sok úri nép is mind azt hiszi, ez az igazi tejföl. Fel is vásárolták mind. Hiába mentem be a kisboltba, ott sem volt. Annyi baj legyen. Lepihenek egy kicsit, aztán átmegyek a szupermarketbe. Maga mit főz?

– Töltött káposztát.

– Tejföllel?

– Azzal.

– Vigyen át egy tányérral az édesanyjának, biztosan örülni fog neki.

A nő nem néz Verbőczynére, csak babrál a karkötője csatjával, mintha azzal lenne dolga. Végül ráemeli őzbarna szemét:

– Úgy lesz. Este az egész család nála gyűlik össze.  

– Szerencsés anyja van magának, no, akkor nem is tartom fel tovább, menjen csak, menjen! A káposztának idő kell, míg megfő.

Verbőczyné követi a nőt, aki lassan kisétál az előszobába, és felveszi a kabátját. Egy pillanatra még tétován áll, a kilincsen pihen a keze. 

– Kellemes ünnepeket.

– Magának is, kedvesem, magának is.

Ritka nagy kincs az ilyen gyermek – suttogja Verbőczyné, és a lépcsőfordulóban eltűnő nő után bámul. Besétál a nappaliba, és sóhajtva a kanapéra ül.

Néhány órával később erősödő kopogtatásra ébred. 

Már hat óra?! A dohányzóasztal szélében megkapaszkodva feltápászkodik. A kopogás sürgetőbbé válik.

– Nem mozgok én már olyan könnyen! –  kiáltja az előszoba felé csoszogva.

Lassan az ajtóhoz ér, kinyitja, a szeme felcsillan. A küszöbön a fekete kabátos nő áll bokáig érő piros ruhában. Kezében lábas. Mögötte egy másik nő, két férfi és öt gyerek ajándékszatyrokkal megpakolva néz befelé. 

– Katám, hát itt vagytok?!

– Mint mindig, anya. Elkészült a töltött káposzta. Hoztam hozzá tejfölt is. Szobahőmérsékletű és krémes. 

(Fotó: Gary Spears, kép forrása: Pexels)