A 28. sor C széke felé haladva még mindig kaparja a torkát a duty freeben vásárolt vodka. Amit felesleges volt megvennie, mert még mindig fél, de legalább most már a szájíze is rossz. Miközben azon agyal, ki az a hülye, aki negyvenezer láb magasan el tud lazulni, a helyére ér. Az ablak melletti ülésen egy apró ázsiai nő, középen még senki. Feldobja a bőröndjét meg a zakóját a csomagtartóba, meglazítja csíkos nyakkendőjét, leül a folyosó melletti ülésre, megnyomja a Spotifyon a play gombot. A tibeti meditációs zene felharsan a bluetoothos fülesében.
Egy farmernadrágos csípő indiszkrét módon nyomul az arcába. Kikapja a fülest, összehúzott szemmel felnéz.
– Mi a fasz?
– Szerintem ezt a faszt már nem kell neked bemutatni. Helló, Tomi.
– Andris? Hát te?
– Bármilyen hihetetlen, de én is Londonba megyek. Ha csak ez nem a sanghaji járat.
– Vicces vagy, mondhatom. Nos, akkor jó utat.
Visszateszi a fülest, próbálja kirekeszteni a még mindig fölé tornyosuló férfit, de az nem tágít. Szinte kitépi a fülest, amint ismét feltekint, és dühösen sziszegi:
– Mit akarsz?
– Tőled már semmit. Leülni viszont annál inkább.
– Ide?
– Hát nem a szent 28/C-re, hiszen az csak a tiéd lehet.
Miközben lassan feltápászkodik, Tomi arra gondol, neki nem is ilyen a hangja, mint ahogy Andris affektál, és miközben a férfi háttal becsúszik mellé, azt dörmögi:
– Statisztikailag bizonyított, hogy itt a legbiztonságosabb…
Andris leül, vaskos könyvet vesz elő. Tomi újra elhelyezkedik, bedugja a fülest, de a tibeti gongok nem tudják elnyomni szíve dübörgését. Kicsit több, mint egy éve nem beszéltek egymással. Amikor utoljára látta őt, a fiú bociszeme dagadt volt a sírástól, izmos válla dühtől remegett. A számára egykor kedves arc most sima, a bociszem a sorok közt fut, és most veszi csak észre, a haját is megnövesztette. Jól áll neki.
A stewardess elkezdi magyarázni a biztonsági protokollt, Tomi le sem veszi a szemét a nőről. Hamis megnyugvásérzetet ad, hogy ezredjére is végignézi, hogyan kell az oxigénmaszkot felhelyezni. Ennek ellenére biztos benne, hogy ha úgy alakulna, ő lenne az első, aki megfulladna.
A gép lassan kigördül a kifutópályára, Tomi szorosra húzza a biztonsági övet, megszorítja a karfákat. A gép egyre gyorsul. Amikor a pilóta végre a levegőbe emeli a vasóriást, Tomi nem bírja tovább, és megmarkolja Andris kezét. Az undorodva húzza ki ujjait a nedves tenyér szorításából.
– Fogdossad a Mátékádat, te strici!
Tomi kiveszi a fülest, vöröslő fejjel kinyögi, hogy bocs, és int a stewardessnek, hozzon neki egy pohár rozét.
– Te alkoholista lettél, vagy mi?
– Tudod, hogy félek a repüléstől. Tanulmányok is kimutatták…
– Mi van, ha ez a parád is csak kamu? Mint mikor túlóráznod kellett, de közben a Mátékáddal keféltetek az irodában. Nem lepne meg, tőled még ez is kitelik. De keep calm, csak két óra az út, nem kell már jópofiznod velem, ahogy évekig tetted. Azt hagyd meg neki!
– Nem vagyunk már együtt, ha épp tudni akarod!
Ezt nem tudja, miért mondta. Andrist nyilván nem érdekli, hogy aki miatt elhagyta őt, az a gyakornoki ideje végén nemcsak a céget, de Tomit is dobta. Pedig igazából nem is Máté miatt lett vége, addigra már amúgy is döglődött a kapcsolatuk. Mondjuk lehet, le kellett volna zárnia, mielőtt összejön a Mátéval, de az már csak nem az ő hibája, hogy Andrissal sosem lehetett beszélni.
Egy hajtásra megissza a rozét, és kér egy újabbat. Fél szemmel Andrist figyeli, az fel sem néz a könyvéből, csak ciccent az újabb pohár láttán.
Tomi épp csak belekortyol, amikor a gép hatalmasat rázkódik. A rozé kifröccsen a fehér ingére, amiért máskor szentségelne, de most csak arra tud gondolni, hogy le fognak zuhanni és nem halhat meg úgy, hogy nem mondja el Andrisnak, ami már egy éve a szívét nyomja.
– Andris, én tényleg nagyon sajnálom, nem volt szép, hogy úgy lett vége, ahogy, hidd el, bármit megadnék azért, hogy visszacsináljam, én egy orbitális idióta voltam.
Andris fel sem néz a könyvéből, úgy feleli:
– Ahogy mondod.
– Legyél már egy kicsit megengedőbb, meg fogunk halni!
– Ne igyál többet, Tomi!
A gép még jobban rázkódik, az ülések felett felgyulladnak a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető piktogramok.
Tomi még szorosabbra húzza az övét, közben eszébe jut, milyen romantikus lenne, ha Andrissal egymásra találnának a halálban, de ő nem akar meghalni azért, hogy Andris megbocsásson neki. Inkább béküljenek ki simán, meghalni ráérnek később. Ahogy Andrisra néz, hirtelen úgy érzi, bármit megtenne érte. Negyvenezer láb ide vagy oda, ha ő kérné, kiugrana ebből a rohadt gépből is. Vagyis felajánlaná. Amúgy is olvasta, hogy az ajtók nem nyílnak csak úgy, de Andris talán a gesztustól is megenyhülne.
A gép még erősebben rázkódik. Tomi újra megragadja Andris kezét.
– Sajnálom, érted?! Túl sokat melóztam, de te is alig voltál otthon, valahogy eltávolodtunk egymástól, és ennek Máté nem az oka, csak a következménye lett.
– Te most engem okolsz?
– Nem, dehogy, az én hibám, csak az enyém, istenem, hát mindjárt lezuhanunk, bocsáss már meg!
A pilóta bemond valamit. Tomi nem érti, ijedten kapkodja a fejét, a stewardesseket keresi, végül könyörögve néz Andrisra.
– Azt mondta, sorry guys, we are going to die – mondja komoran Andris.
Tomi zokogni kezd. Bal kézzel még mindig Andris kezét szorongatja, jobbjával a nyálas-taknyos arcát törölgeti. Fulladozva bőg. Andris érzelemmentesen bámul rá. Még akkor is sír, amikor egy stewardess bizalmasan felé lép, és nyugodt hangon kérdezi, minden rendben van-e. Tomi nem felel, a nő Andrist kérdezi. Az megvonja a vállát, ő nem ismeri ezt a pasit. A stewardess elsiet, Tomiból ekkor újabb zokogás tör fel, és bugyborékolva mormolja: „sajnálom, sajnálom”. A gép dübörögve rázkódik, néhány utas mintha szorosabbra húzná a biztonsági övet. A stewardess akkor tér vissza egy pohár vízzel, mikor Tomi a hányózacskóba üríti a két pohár rozé gyomrában átforgatott tartalmát.
– Ezt igya meg, uram!
Tomi kihúzza könnytől és hányástól csatakos arcát a barna zacskóból, üres tekintettel bámul a stewardessre. Hogy képes ilyen nyugodt lenni, amikor mindjárt szörnyet halnak?!
Ekkor csippanást hall. A feje felett lévő vörös piktogram kialszik.
Tomi lassan körbenéz. Néhány közeli utas szemöldökráncolva bámul rá, de a legtöbben elvannak a saját dolgukkal. Senki sem pánikol, nyugalom van.
– Hát nem zuhanunk le?
– Nem, uram. Ez csak turbulencia volt. Teljesen természetes.
Tomi lassan kiissza a poharat. A stewardess továbbáll, Tomi vádló tekintettel mered Andrisra, aki találkozásuk óta először mosolyodik el.
(Fotó: Stefan Stefancik, kép forrása: Pexels)