A múlt héten meghalt az öreg ausztrál, aki a szomszédunkban lakott. A hír lesokkolt, nem számítottunk rá, mert Craig és a halál egyszerűen nem voltak összeegyeztethetőek, mintha addig csak két külön világban léteztek volna. Kedves és vidám fickó volt, imádta az életet, és az élet is viszontszerette őt, tálcán kínálva neki mindent, amiért érdemes volt részt vennie ebben a nagy kalandban.
Craig az örökké nyughatatlan természete miatt egyszerűen kinőtte az ausztrál kontinenst és évtizedekkel ezelőtt Indonéziában telepedett le, ahol az addig megszokottnál is bőkezűbben bánt vele a sors. Sikeres vállalkozó lett, egyedül nevelte a legkisebb lányát és közben habzsolta az életet, mintha mindegyik napja az utolsó lett volna. Úgy élt, ahogy én mindig is elképzeltem az igazán boldog embereket, szűnni nem tudó vibrálásban, szenvedélyes szerelmi viszonyt ápolva a létezéssel. Közösségi oldalára feltöltött képei elképesztően gazdag életről tesznek tanúbizonyságot, ő volt az, aki egyszerűen nem tudott elmenni a jó mellett, és mágnesként vonzotta magához a testi-szellemi gyönyört.
Craig nélkül valahogy kiürült az utca, elcsendesedett a környék, kicsit kókadtak lettek a nappalok és még sötétebbekké váltak az indonéz éjszakák. Fel kellett hagynom azzal a szokásommal, hogy reggelente kinéztem a konyhaablakon és lábujjhegyen pipiskedve ellenőriztem az utcát, hülye ürügyként, mert valójában az öreg hangját akartam hallani, ahogy a gyerekét iskolába indítja, látnom kellett, ahogy kiabál meg integet a nagylány után, meghatottan üvöltve azt, hogy szereti, meg hogy siessen haza mielőbb. Számomra furcsa volt az ausztrál család heves természete, a széles gesztusok, a hangos összeveszések és kibékülések, a nagy érzelmi hullámvasút, amelyben együtt ültek ők ketten, apa és lánya, aztán meg utáltam a csendet, és hiányzott, ahogy Craig esténként mennydörgő hangon veszekedett a Shantival, az meg csapkodta az ajtót, és szörnyű nagy megbántottságában összetrombitálta a haverokat. Jöttek is a barátok – ausztrálok meg indonézek vegyesen –, és mire ideértek, egy bolondos kamaszlányt találtak a nappali közepén, aki egy klottgatyás kopasz öregembert ölelgetett, és mikrofonnal a kezében, torkaszakadtából énekelte a Sweet Child O’ Mine-t, az apja örök kedvencét.
Craig egészen zavarba ejtően nyitott és őszinte ember volt, hátsó szándék nélküli kíváncsiság égett benne mások iránt, és ezt sokáig nem is tudta hová tenni az introveltált, közép-kelet-európai énem, a bennem szunnyadó kisgyerek, aki a mai napig gyanakszik, ha dicsérettel vagy baráti gesztussal találja szemben magát. Emlékszem a beköltözésre, amikor öleléssel és puszikkal fogadott, és most is nevetnem kell, mert elképzelem, hogy két koktél között ugyan mit mesélhetett az öreg harcos a nála évtizedekkel fiatalabb barátainak ezekről a magyar csodabogarakról, akiknek örömük és bánatuk is egyformán néma, akik mogorvák és nehezen állnak szóba idegenekkel, de azért meglepően jól feltalálják magukat az istenek szigetén, és ipari mennyiségben főzik a gulyáslevest. Sokszor volt nálunk, kicsit fintorgott a pálinkától – túl erősnek találta, és nevetve mondta, hogy ő inkább a sört szereti –, de imádta a palacsintát és a csirkepörköltet nokedlivel meg azzal a furcsa ecetes lében úszó zöldséggel, amit mi magyarok csak csalamádénak hívunk.
Craig maga sem gondolta, hogy nagy a baj, amikor pár hete arról panaszkodott, hogy rosszul érzi magát. A kórházba kerülését követően derült ki, hogy ez a vagány ausztrál két lábon állva kihordott egy infarktust, és olyan rossz állapotba került, hogy az orvosok nem adtak esélyt a felépülésére.
Halálának apropóján ismerősei több fiatalkori képét is megosztották a közösségi oldalakon, ahonnan egy jóképű, izmos szörfös pasi nézett rám, jellegzetes, ezerwattos mosolyával, gyerekekkel körbeölelve, háttérben a rajongva szeretett óceánnal, ahol mindenki olyan valószerűtlenül szép, boldog és szabad volt, mintha valami tehetségtelen naiv festő pingálta volna a képet, és nem a bennük lüktető élet.
A különbség ordítani tudna, ha elővennék egy fényképet a múltamból, és mellétenném, hogy jól látható legyen, mennyire más volt az én gyerekkori valóságom, az örökké mosolytalan kislányarcom, amely kérdés nélkül is árulkodott a feszültséggel terhes otthoni légkörről. Talán most már tudom, hogy miért gyászolom a szomszédomat, aki koránál fogva akár az én apám is lehetett volna, és akivel soha nem tudtunk volna közelebb kerülni egymáshoz a bennünk lévő leküzdhetetlen kulturális különbségek miatt. Fájdalmas volt számomra a felismerés, hogy mennyire irigylésre méltó élet jutott Shantinak – aki lecsendesedett, és már nem csapkodja az ajtót –, mert az eddig leélt tizennyolc éve csordultig volt töltve szenvedélyes szeretettel és odafordulással, amelyekért én hiába ácsingóztam egész gyerekkoromban.
Ha most kamasz lennék, azt kívánnám, hogy legyek Shanti, de nem azért, mert meghalt az apja, hanem mert amíg élt, mindent odaadott magából, amit csak lehetett. Shantival semmi közös nincs bennünk, hacsak az nem, hogy nekem is nemrég halt meg az apám – a háta mögött hagyva egy elpocsékolt élet romjait –, és én mindig arra vágytam, hogy úgy nézzen rám, ahogy azt Craig tette a legkisebb lányával. Most is arra gondolok, hogy milyen szerencsés ez a gyerek, mert az apja szeretettel teli tarisznyát akasztott a vállára, útravalónak, hogy ne fájjon annyira az élet, és legyen mindig tartalék, ha zordabb idők köszöntenek rá.
A temetési szertartás a Craig kedvenc éttermében volt, azon a helyen vált eggyé az óceánnal, ahol annyira szeretett üldögélni, miközben a kedvesen őrült, színesbe öltözött ausztrálok körbeállták a balinéz módra feldíszített urnát, és búcsúképpen sírva-nevetve-ölelkezve mesélték egymásnak a közös sztorikat.
A szomszéd ház egy pár napja megint tele van élettel, érkeznek a kamaszok, támogatják a gyászban felnőtté vált gyereket, akinek hamarosan el kell hagynia az otthonát, és vissza kell térnie a számára vadidegen Ausztráliába. Nem tudja magával vinni a barátokat, a szerelmet, a cicákat és a kedvenc karosszékét, mindössze a hirtelen lezárult gyermekkor emléke tart vele, melynek nem maradt más tanúja, csak ez a sziget, ahol élünk.
Tegnap este Shanti megint elénekelte a Sweet Child O’ Mine-t, és egyáltalán nem bántuk, hogy hangosan szólt a dal, kinyitottuk az ablakot, és engedtük, hogy a sírástól berekedt hang betöltse az indonéz éjszakát.
(Fotó: Fabian Wiktor, kép forrása: Pexels)
De jò ìràs!
Sokunknak jutott ugyanaz, mint az ìrònőnek. Szellemi sötètsèg, lelki sivàrsàg, elpazarolt èlet.