Mert mondom én, hogy igazi nők már nincsenek. Hozok még egy sört. Neked is hozok, dehogynem, most már mindegy, úgysem érsz oda, maradjál. Nem vagy csicska, hogy csak úgy pattanj az asszonynak. Nem kell állandóan megfelelni. Értelek, tudom, mi a bajod, nekem is pontosan ebből lett elegem. Ezekből a játszmákból. Hogy mindig az van, amit ő akar. Megy a forgatókönyv, mindig ugyanaz van, mindig ugyanúgy. Bármit csinálsz, sose jó, a végén mindig te vagy a hibás. Ha nem figyelsz, úgy beforgat, hogy már magadban sem vagy biztos. Vágod, mi ez, ugye? Játszmázás. Fent van a neten, nézz utána, és rögtön összeáll a kép.
Én is így jöttem rá. Egyszer rákerestem, aztán addig túrtam a témát, míg ki nem derült, hogy full nárcisztikus. Minden róla szól, mintha rajta kívül senki más nem létezne. Csak az számít, amit ő akar. Tudod, mit jelent a nárcisztikus, ugye?
Bekövettem fészbúkon egy nárcisz kócsot, mindent elolvasok, amit kirak. Pontosan azt írja le, ami velem történik. Csak akkor esett le, hogy én egy nárcisztikus játszmáit játszom. Ugyanazokat újra meg újra, százszor, ezerszer. Megint leolt, én meg megint becsicskulok, pedig tudom, hogy nem kéne. De most tényleg elegem van. Tegnap azt mondja, hogy nem érzi magát nőnek mellettem. Nem érzi, hogy igazi nő lenne. Mert én nem csodálom, meg nem tisztelem eléggé. Én. Őt. Érted ezt? Szerinte én nem tisztelem őt. Na most kérdem én, hogy a francba lehet nem nőnek érezni magad, amikor minden adott? Lakás, gyerek, kaja, pia, rendes férfi, aki melózik, hazahozza a pénzt, és nem szól be, hogy ki hány kiló. Mert változik minden. A kilók is.
Amikor megismertem, még ment a műsor, „csak cukormenteset iszom, csak salátát eszem, hat után nincs vacsi”. Minden reggel mérleg, „Úristen, hatvan!” Most meg vacsi, sütike, egy kis somlói, forró csoki. Hetvenöt. Hetvenöt, érted.
Nem mintha számítana, mert tudod, én mindig az intellektusra mentem, nem a külsőre. A lélek a fontos. A harmónia. De azért mégis, hogy a francba lehet hét év alatt felszedni tizenöt kilót?
És még a hosszú haját is levágatta. Azt mondja, hullott. Jó, hullott, értem én. Minden hullik. De ha tudja, hogy imádom a hosszú hajat, akkor miért vágatja le rövidre?
Smink már nincs, műköröm sincs, mosogatás miatt, gyerek miatt. Mindig van valami indok. Én meg egy szót se szólok. Mert tisztelem. Ezt hívják csendes csodálatnak. Csak hát ezt valahogy nem veszik észre.
Van még sör, nyugi, igyad.
Aztán tegnap benyögi, hogy igazi férfiak már nincsenek. Vágod? Nekem mondja. Nekem, aki dolgozik, aki eltartja. Ő meg közben csak a gyerekekkel foglalkozik, meg a házzal, hogy rend legyen. Kérdem tőle, hol hallottad ezt a hülyeséget? Azt mondja, a barátnőivel beszélték. Hát persze. Milyen jó, hogy napközben van ideje trécselni a barátnőivel ezekről a sületlenségekről.
Mert azok is mind ilyenek. Egymás között megbeszélik, mi nincs. Ahelyett, hogy azt néznék, mi van. Hogy minden van. Például férj. Az sincs ám mindenkinek. Nem is akármilyen.
Én odafigyelek magamra. Minden nap mosdok, mosom a fogam, járok fodrászhoz. Most nem sportolok, mert kinek van ideje meló meg család mellett? Meg különben is, divat az apatest, külföldről jött. Trend.
Örülök, ha le tudok ülni, hogy megigyak egy-két sört. De már azt sem, mert azt mondja, alkoholista vagyok. Én. Vágod? Én.
Hát én akkor hagyom abba, amikor akarom.
Ez nem ivás. Ez borkóstolás. Megveszem, hazaviszem, tesztelem. Mert nem lehet úgy élni, hogy nem tudsz hozzászólni egy boros témához. Ez kulináris kérdés. Sav, test, lecsengés, ezek alapdolgok.
Erre beszól, hogy velem nem lehet beszélgetni. Én meg mondom neki, mégis miről beszélgessünk? A foci nem érdekli. A politika nem érdekli, azt se tudja, ki a miniszterelnök. Normális ételeket nem főz, csak ezeket a reformvackokat, újragondolásokat, magokat meg csírákat, arról mit beszéljünk?
A munkámhoz nem ért. Az autókhoz pláne nem. Akkor miről? Hét év után miről?
Na mindegy. Hozok még egy sört.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Művészeti Magazin.
Fotó: Sonja Maric, kép forrása: Pexels