Joli fásultan araszol az esőben, megint dugó van. Furcsa ez a december, szürkeség és köd borítja a várost, az ablaktörlő szünet nélkül dolgozik. A látási nehézségek ellenére próbál ebédidőben átjutni Budáról Pestre, oda szeretne érni a megbeszélt találkozóra. Zsuzsi sosem késik, ez most sem lesz másképp.
Olyan régen találkoztak, pedig annyi minden történt, amit szeretnének egymással megosztani. Több évtizedes barátság az övék, most már bátran állíthatja, hogy mindent túl fog élni.
Végre sikerül leparkolnia a szokott hely közelében, és sietve indul az étterem felé. Esernyő persze megint nincs nála, így a kapucnit mélyen a fejébe húzva fut. Megkönnyebbülten lép be a helyiségbe, és örömmel nyugtázza, hogy a már törzshelyüknek számító asztal ismét üres. Az ismerős pincér kedvesen köszönti, majd kérdés nélkül leteszi a két étlapot. Hozhatok valamit? – kérdezi. Egyelőre egy gyümölcsteát kérek, a többivel megvárom a barátnőmet – bólint Joli, és előveszi a telefonját.
Szórakozottan pörget az online üzenetek között, várja a felbukkanó jelzés pittyegését. Helyette egy várandós kismamáknak szóló reklám ugrik fel. Uhh, miért vagyok ilyen antitalentum, hogy nem tudom ezeket a random megjelenő hirdetéseket letiltani – fut át a fején, de már késő. Kezében a gőzölgő teával elindulnak a gondolatai.
Az emlékek messze repítik vissza az időben, amikor még nem ajánlottak a kismamáknak olyan elengedhetetlen vitaminokat, mint napjainkban. Joli várandóssága terhességnek indult. Semmi nem volt tervezett, a szerelem lila ködöt varázsolt köré. Senki nem értette Jolit, aki életében először a racionalitását teljesen felülíró döntést hozott. Stabil, vagy legalább annak látszó partner nem állt mellette, ugyanakkor a társadalmi helyzet átalakulása igazi lehetőségeket teremtett a képzett fiatalok számára (is). Sokan választottak bizonytalan utat, próbáltak élni az új lehetőségekkel. A megváltozott állapota áthelyezte a fókuszt. Szorongással teli hónapok következtek, aminek kezelése már nem volt ismeretlen a számára.
Azért ebben volt valami nagyon más! A bizonytalan várakozás öröme, amit semmi és senki nem tudott elrontani. Kíváncsian figyelte a változásokat, amelyek vele és benne történtek, illetve próbálta a fellelhető szakirodalom segítségével megfejteni a jeleket. Olykor sikerült, máskor nyilván nem. Körülötte nem volt olyan nő, aki részesült ebben a csodában, így kérdéseivel nem fordult senkihez. A barátok kételkedtek ugyan a döntésében, de jó szívvel szurkoltak, és várták a kis jövevényt.
Az utolsó hónapok az orvos javaslatára szobafogságban teltek, mivel szerinte fennállt a koraszülés veszélye. Akkor ez kivételesen nem zavarta Jolit. Tanult, olvasott, kötött két kék színű babakabátot, és betartva az orvosi előírásokat, várta a fiát. Közben készített egy naptárat addig az időpontig, amit az orvos „minimumként” megjelölt – miszerint „utána jöhet a baba” –, és minden este elégedetten kipipálta a napot. Érezte, hogy minden rendben lesz, máshogy nem is lehetett. És valóban, a naptár további hetekkel egészült ki, büszke pipákkal tarkítva.
Amikor elérkezett a nagy nap, bátorságot színlelve lépte át azt a bizonyos küszöböt a szülőszoba felé. Az ápolók nem igazán foglalkoztak vele, hiszen szombat lévén egy izgalmas sorozatot vetítettek a tévében. Az orvost is csak a film végén hívták be. De ez akkor természetesnek tűnt, a sors a napos oldalával fordult a szülőszoba ideiglenes lakói felé. Kint esett a hó, hideg szél kavarta a pelyheket, bent zajos csodaként megérkezett a kisfiú!
– Mindene megvan? – hangzott el az ösztönös kérdés.
– Igen – válaszolta az orvos, és megmutatta a valószínűtlenül apró jövevényt.
Ahogy telt az idő, elolvadt a hirtelen leesett hó, kisütött a nap, jelezve a tavasz közeledtét. Joli kinézett a kórház ablakán, és legszívesebben kiabált volna a járókelőknek: Hé, figyeljetek, nekem egészséges kisfiam született! Elöntötte egy mindent elsöprő, azelőtt soha nem tapasztalt érzés: Boldog vagyok! Ez a felismerés beleégett a lelkébe. Energikusnak és bátornak érezte magát, nem jöhet olyan akadály, amit ő ne tudna leküzdeni a mosolyával és a szeretet erejével.
– Hát te? Min mosolyogsz? – kérdezi Zsuzsi, ahogy ázottan lehuppan az asztaluk mellé.
Joli örömmel öleli át régen látott barátnőjét.
– A boldogság kék madarára gondoltam. Emlékszem, hogy nálam is megjelent, megmutatta magát. Tényleg létezik, ha igazán hiszel benne, talán…
– Ittál valamit? – kérdezi Zsuzsi mosolyogva, és rámutat az időközben kihűlt teára. – Vagy valami mással próbálkoztál?
– Áh, dehogy – legyint. – Egy reklám és a meleg tea hozhatta elő a boldog képeket a múltból. Tényleg, te emlékszel igazán boldog időszakra az életedben, mármint a felnőtt korodból?
Zsuzsi arcán barázdát indítanak a töprengés jelei. Némi gondolkodás után lassan megrázza a fejét:
– Nem is tudom, talán egyszer nagyon jól éreztem magam Olaszországban a tengerparton, vagy amikor hegyet másztunk Erdélyben… ja, és az unokám születése csoda jó érzés volt. De hogy ez jelenti-e a boldogságot, azt nem tudom. Nem is kerestem én sose, csináltam a rövid és hosszabb távú feladatokat, és elszaladtak az évek. A mi családunkban senki nem értené ezt a kérdést. Anyu arcán néhányszor fedeztem fel örömkönnyeket: a sikeres egyetemi felvételim értesítőjének átvételekor és az esküvőm napján. Aput talán még mosolyogni se láttam, kivéve a kocsmázást követő és elalvásig tartó rövid időszakot. Azért nálad ez másképp alakult. Tanulhattál, amennyit akartál, igaz az elvárások is mások voltak. Amit a szüleim csodaként éltek meg, az nálad a minimumot jelentette. Vártad a nagy szerelmet, és teljesült. Nem a szokott módon ugyan, de mégis…
– Valóban. Mostanában úgy érzem, a boldogság igazán a megélt pillanatokon keresztül ragadható meg. Olyan helyzetben, amikor átsuhan rajtad a jelenben élés értékének felismerése! – folytatja Joli. – Lehet ez egy megmászott hegy tetején érzett elégedettség, vagy egy izgalmas utazás, egy vidám vacsora, mindegy. Amikor önfeledten rámosolyogsz a világra! Olyan ritkán fejezzük ki szavakkal, hogy most álljon meg kicsit az idő, és maradjon így minden… És valóban nagyon más volt, a gyerekkorom és a jelenhez való viszonyom is. Az utóbbit tekintve változtam, és folyamatosan próbálok tudatosabban a jelenben élni, meglátni és átélni a pillanatok értékét.
A pincér érdeklődése szakítja őket félbe. Belenéznek ugyan az étlapba, de többéves rutinnal a szokásos menüjüket választják. Rövidesen elégedetten kanalazzák a kedvenc forró levesüket, és gyakorlatiasabb témára váltanak.
Először a család kerül szóba. Zsuzsi beszámol a fiúkról, te jó ég, milyen régen láttam őket, jegyzi meg Joli. A telefonon előkerülnek a nyári és őszi képek, ahol csupa mosolygó arc néz a kamerába. Zsuzsi unokája nagyot nőtt. A kislány kezében egy ismerős könyvet pillant meg, kérdőn néz a barátnőjére.
– Igen, ezt is tőletek kapta, nagyon szeret olvasni.
Mindketten elkalandoznak, és egy évekkel ezelőtti délutánra gondolnak, amikor együtt nézték át a garázsban a dobozokat. A dobozok Joli régi életének lenyomatát őrizték, amennyire tudták. Kinyitották egyiket a másik után, és hol sírva, hol nevetve szortíroztak. Emlékeztek a régi „dobozolásokra” a közös munkahelyükön, amikor iratokat kellett rendszerezni és átköltöztetni egyik irodából a másikba. Akkor az unalmas feladatot együtt könnyen és vidáman oldották meg. Ez most más érzéseket hozott fel. Kiválogatták a régi, gondosan őrzött gyerekkönyveket, és szótlanul pakolták Zsuzsi kocsijába. – Jó helyre kerül – ismételgette magában Joli, és kapaszkodott barátnője biztató tekintetébe. Több óra elteltével az autó csomagtartója és a hátsó ülés is megtelt, és ők is belefáradtak. Megbeszélték, hogy amikor Joli elég erőt érez magában, folytatják.
A pincér ismét az asztalukhoz lép, kezében a második fogással. Kicsit cserélgetik az ennivalót egymás között – ahogy szokták –, majd jóízűen falatoznak tovább. Közben rátérnek a karácsonyi készülődésre. Zsuzsi szokás szerint vendégül látja az egész családot, többen éjszakára is maradnak. Miközben mesél, óvatosan fürkészi barátnője arcát, de Joli a tőle telhető kedvességgel bólogat. Ő egy ideje utazással tölti ezt az időszakot, igyekszik „karácsonymentes övezetbe” helyezni magát.
A süteményből már csak egyet kérnek, két kanállal… Kávézás közben csipog a telefon: Zsuzsinak indulni kell, Joli parkolása lejárt. Miután ismét megígérik, hogy nem hagynak ki hónapokat a következő találkozásig, megölelik egymást, és útnak indulnak.
Kint az eső alábbhagyott, a mindkettőjüket feltöltő beszélgetés talán az időt is megbékítette.
Fotó: Pete Weiler, kép forrása: Pexels