Hallóóó? Hallasz, kisfiam? Próbálok egy kicsit hangosabban beszélni! Na, így most jó? Igen, velem ne törődjél, én megvagyok, csak felhívtalak, mert meg akartam kérdezni, hogy jól vagytok-e? Hogyhogy nem igazán? Mi történt már megint? Ne gyere nekem ezzel, hogy szegény Klárika milyen rosszul van, a terhesség nem betegség, ezt tanuld meg, fiacskám! Mondtam én, hogy nem kell nektek gyerek, előbb össze kellett volna szednetek magatokat egy kicsit, nem a csupasz valagatokra vállalni még egy éhenkórászt. Jó, igazad van, Tibikém, az sajnos nem volt benne a pakliban, hogy a vállalkozó meglép a házatokra szánt pénzzel, de mindez elő sem fordulhatott volna, ha itt maradsz a faluban, és feleségül veszel egy tisztességes lányt, olyat, mint a Margitka. Boldogan élhetnél, a feleséged pedig a tenyerén hordozna, nem úgy, mint a Klári, hogy a fene essen abba a lusta fajtájába! Jut eszembe, van már munkád? Már hogyne kérdezném meg, igenis van közöm hozzá, az anyád vagyok! A pénz, amit küldök, az bezzeg jól jön, ugye? Persze, hogy nem sok, édes fiam, a rokkantnyugdíj épp’ hogy csak kiadja a hónap végéig, és még rólatok is gondoskodnom kell, na hiszen… Most miért mondod, hogy senki sem kérte?! Én stafíroztalak ki benneteket, nélkülem már rég éhen haltatok volna abban a penészes lyukban! Hát nem emlékszel, hogy még a franciaágyatokat is én vettem? Klárika direkt a nagyobb méretet választotta, hogy később hárman is kényelmesen elférjetek, meg persze azért, mert az volt a drágább! Dehogyis, nem mondok én semmi rosszat a feleségedről, ne szólj szám, nem fáj fejem! Isten engem úgy segéljen, nem akarok beleavatkozni, de biztos, hogy tiéd az a gyerek, fiam? Tudod, annyi mindent hall az ember, ki tudja, hogy kikkel feküdt össze ez a luvnya, az anyjáról meg ne is beszéljünk, három férjét temette el, szörnyű, hogy mit ki nem bírtak azok a boldogtalanok, hát én ebbe bele se merek gondolni! Hányszor kértelek, kisfiam, hogy ennél módosabb lányt vegyél el, olyat, akivel járt volna valamicske hozomány is, de te sose hallgattál rám! Végül megint nagyapádnak lett igaza, mindég azt mondta nekem, hogy kislyányom, a szerelemből nem lehet megélni, az hamar elmúlik, aztán meg semmid se marad, a feneked is ki fog lógni a gatyából. Én bezzeg hallgattam rá, ezért is mentem hozzá az apádhoz. Ne kezdd el, Tibikém, hogy soha nem szeretett benneteket, Istenemre mondom, hogy ez nem igaz! Apád parasztember volt, nem táncdalénekes, egész életében miattatok húzta az igát, aztán estére már senkihez se volt kedve odabújni. Megvoltunk mi a’ nélkül is, nem?! Minek is kellett volna neked az az állandó puszilkodás, hát mi voltál te, lány?! De ha ez vígasztal téged, Tibikém, tudd, hogy nekem se mondták otthon, hogy szeretnek, mégis ember lett belőlem. Szültem két gyereket, igaz, hogy vénségemre csak az egyik maradt itt, mert te elmentél és nem foglalkoztál velem, pedig tudnod kellett volna, hogy anyádon kívül senkire se számíthatsz. Hajjaj, addig volt itt jó világ, amíg szegény apátok élt! Egész héten készültünk miattatok, gondoztuk a kertet, a háztájit, etettük a disznót, vágtuk a csirkét, szedtük nektek a friss málnát, a cseresznyét, hogy ne egyétek azt a sok agyonpermetezett szart. Persze, ti soha még egy pogácsát se sütöttetek nekem, úgy bizony, innen ne álljak fel, ha én bármikor ettem nálatok akár egy vajas kenyeret is! Uh, de megfájdult a fejem, állandóan felidegesítesz, fiacskám, veled nem lehet normálisan beszélni… Emlékszem, te gyereknek is olyan kis nyápic voltál, nem úgy, mint a bátyád, aki nagyapádra ütött, ő bezzeg magas volt és délceg, akár egy igazi gróf! Eh, azt a fiút se látom egész nap, mert mindég a traktoron ül, majd meggebed, de nem hiábavaló az a sok munka, tavaly három hold szántót vettünk, idén már négyet. Sokra viszi még a testvéred, de meg is érdemli. Nem üzensz neki semmit? Jó, nem baj, ha nem… Hányszor mondta nekem megboldogult apád, hogy ne engedjelek el, mert a városban telebeszélik a fejedet mindenféle hülyeséggel. Hogy mi?! Még hogy’ iskolába jártál, hát aztán jó sokra mentél azzal a fene nagy tudásoddal! Itthon mindened megvolt, de nem bírtál magaddal, állandóan a csavargáson járt az eszed. Hiába mondtam, hogy nem való neked Anglia, mert te soha nem voltál az a boldogulós típus. Igen, kisfiam, emlékszem, hogy szakácsként is dolgoztál, de a jóisten áldjon meg, egy teát sem tudtál megfőzni, hát mégis mit vártál attól a munkától? Na ne mondd már, hogy csak melegíteni kellett, micsoda népek azok is, konzerven élnek, az embernek megáll az esze… Jajj, ne kezdd már megint, hogy egyedül a Klárikára számíthattál, ugyan mit tudott ő, ami miatt még a családodat is eldobtad, he? Uhh, inkább ki se mondom azt, amit gondolok, mert a végén még meg kell gyónnom azt is. Erről jut eszembe, hogy meghívtam a papot a vasárnapi ebédre, már le is vágtam a paprikásnak való csirkét. Bizony, meg akarom kérdezni a plébános urat, hogy elvállalja-e az unokám keresztelőjét. A Palácsikné fiát Ádinnak hívják, nem is értem, micsoda név ez, normális ember nem hívja így a kölykét, az egyszer biztos. Tibikém, ne nézzél hülyének, tudom, hogy lány lesz, hát olyan szép nevek vannak, hogy csak na, például ott van a Mária vagy az Erzsébet, hogy’ csak kettőt mondjak hirtelen… Mi az, hogy Milla lesz, mit fog szólni a plébános, ezt a nevet ki a rosseb tudja megjegyezni?! Hogyhogy ne fáradjon ezzel? Még hogy nem lesz keresztelő, hát miket beszélsz itt összevissza, te szerencsétlen?! Majd adok én neked, csak gyere haza, pogány lesz az unokám, hát ilyen istenkáromlást még életemben nem hallottam, pedig megéltem a nyolcvanat, micsoda szégyen, menten infarktust kapok… Tibikém, erről hallani sem akarok többet, nemsokára úgyis találkozunk, és megbeszéljük, jó? Nah, már megint kezded… mi az, hogy mostanában nem jöttök haza?! Hát rendben van, fiam, csak gondoltam, szólok, hogy tegnap keresett tégedet a Pisti, tudod, a Bányaiék fia, aki nemrég nősült, és a nagyapja száz holdján gazdálkodik, te uramisten, micsoda jó föld az, olyan, mint a színarany… Na, szóval, a Pisti kérdezett felőled, és hagyott itt egy levelet, váltig állította, hogy nem tud rólad semmit. Ezek szerint tehát nincs szándékodban meglátogatni az anyádat, így inkább felolvasom neked, jó? Ugyan, nem fáradság ez, Tibikém, ennyit igazán megtehetek a kisebbik fiamért, nemde? Milyen levéltitokról beszélsz, édes fiam, most látom, hogy ez csak egy fecni! Na, lássuk csak, eh, hová tehettem a szemüvegemet, egyszer a fejemet fogom elhagyni, azt mondja, hogy TI-BI-KÉM, NE TŰNJ EL KÉR-LEK, LÁTNI A-KAR-LAK, BELE-HA-LOK, ÚGY HI-ÁNY-ZOL.ISTVÁN.
(Fotó: Elizabeth Liebenberg, kép forrása: Pexels)