Advent első vasárnapján a vidéki kisváros még aludt, mikor a hajnali sötétségben Nusi és Pista nesztelenül lépdelt egymás mellett. Óvatosan lépkedtek a fagyos járdán, nem akartak megcsúszni. Az ő korukban már veszélyes elesni. Az aszfalt jegesen csillogott a derengő közvilágítás fényében.
– Érzed a tél szagát? Szerintem ma már havazni is fog – Nusi leheletét fehérre festette a csípős levegő.
– Hideg van. Mondtam, hogy vedd a melegebb kabátod, látom, hogy megfagysz!
– Áh, csak ide megyünk a szomszédba – didergett Nusi az átmeneti kabát alatt. Korán volt még a veszekedéshez. Fáradt volt ahhoz, hogy a rideg hangszín mögött felismerje a féltést. Évekkel ezelőtt még talán, de mára már nem volt ereje felkutatni. Még fél hat sem volt, mikor fordult a kulcs a zárban. Ahogy a megdermedt kiskapu kinyílt, Murci cica szalad eléjük nyávogva.
– Nahát, te már itt? Ma még nem kaptál enni? – Pista összeráncolta a homlokát. Apja mindig korán felkelt megetetni az állatokat. Felgyorsított léptekkel haladt végig a hosszú parasztház egykor patinás gangján. A vakolat egy része lepotyogott, amikor tavaly felrakták a hűtő-fűtő klímát. Ahogy elhaladt a készülék mellett, duruzsoló hangjára a felgyorsult pulzusa enyhén lassulni kezdett. Valaki bekapcsolta.
– Jó reggelt! Hogy telt az éjszaka? – kérdezte szüleit Pista az étkezőnek használt helyiségbe lépve. A hálószobából áradó erős ammóniaszagra arcizma sem rezdült már.
– Ah, egész éjjel aludtunk. Meg is lett az eredménye – válaszolt az apja, aki már az asztalnál ült, majd rögtön a menyéhez fordult. – Nusikám, kérlek, ma is mosd ki az ágyneműt!
– Persze, Apuka, gondom lesz rá – a nő szorgosan feltálalta a friss pékárut és kávét főzött, majd bement a benti szobába az anyósához. Pista szó nélkül követte. Törékeny kis felesége nem bírta egyedül felültetni az ágyban fekvő idős asszonyt az öltözködéshez. Az az ő dolga volt. Finoman megpuszilta az elgyötört arcot, és végigsimított a hosszú fehér hajkoronán, mielőtt a hóna alá nyúlva felültette.
– Szia, Anyu! Jó, hogy ma is látlak.
– Drága Pityukám, jó reggelt – szorította meg a magatehetetlen nő mosolyogva egyetlen gyermeke kezét, mielőtt az tapintatosan elfordult. – Nusikám. Ma mit veszek fel?
– Mit szólna egy overálhoz meg egy hótaposóhoz? Úgy gondolom, hamarosan havazni fog.
– Nusikám, ne bolondozz! Idén nem is voltam még kinn, nem bírok én már menni benn se, kinn se – végtagjait emelgetve segítette, hogy menye rutinos mozdulatokkal lehúzza róla a nedves hálóruhát –, öltözni se tudok, látod, nem megy már nekem semmi.
– Hát akkor majd bentről nézi a hóesést. Odaültetjük az ablakhoz reggeli után.
– Nem vagyok éhes.
– Nem baj. De ha Pista beadja az inzulint, ennie kell, tudja jól!
– Nem tudok én már semmit – huppant bele a tolókocsiba –, azt sem tudom, minek vagyok. Dolgozni sem tudok már…
– Dolgozni? Anyu, már mi is nyugdíjasok vagyunk! – tolta át Pista az étkezőbe nevetve. Amint a kerekesszéket lefékezte az étkezőasztalnál, a fal melletti komódhoz fordult, ahol a nap és napszak szerint gondosan előre elrendezett gyógyszerek várakoztak sorukra. Pista tekintete elkomorult, ahogy felvette olvasószemüvegét, és kimért mozdulatokkal betöltötte az inzulinadagolót. Lassan felemelte édesanyja kötött pulóverét, és közelebb hajolva kereste a helyet, ahol nincsenek kékes lilás foltok. Mikor megtalálta az ideálisat, egy pillanatra megállt, és felnézett. Pillantása anyja várakozással teli, mégis meleg tekintetével találkozott. Az idős asszony enyhén biccentett, amire Pista gyengéden beadta az injekciót.
– Készen is vagyunk – igazította vissza aprólékos mozdulatokkal a pulóvert, és bátorítóan elmosolyodott. – Jöhet a reggeli, és utána egy meglepetés.
– Öregek vagyunk mi már a meglepetéshez, fiam! – mordult fel az apja, és bekapott egy szelet kolbászt. 90 éves is elmúlt már, és kicsattant az egészségtől, annak ellenére, hogy hentesinas kora óta minden reggelt kolbásszal indított. Ha a látása nem romlott volna meg, még mindig el tudná látni magát és a feleségét is.
– Nusi ötlete volt. Adventi naptárat hoztunk.
– Csokoládéval? – derült fel a cukorbeteg.
– Ugyan, asszony! Tudod, hogy azt nem ehetsz!
– Teával! Anyukának úgyis sokat kell innia, így legalább minden nap egy új ízűt kóstolhat – lépett ki a hálószobából Nusi, kezében a szennyes ágyneművel. – És a napokat is könnyebb így számolni karácsonyig.
– Jön a karácsony? – ámult el gyermeki tekintettel az idős asszony.
– Bizony ám! Már csak néhány hét, és ünneplünk! – Nusi először mosolyodott el ezen a reggelen. – Hazajönnek a gyerekek is végre, és együtt lesz az egész család!
– Haza? Honnan? – pislogott zavarodottan az idős nő, akin az elmúlt években egyre jobban elhatalmasodott a demencia.
– Németországban élnek évek óta, Anya – sóhajtott Pista.
– Németországban…? – őszinte döbbenettel nézett végig a jelenlévőkön, és tekintete megállapodott az asztal túloldalán ülő férjén. – De miért?
– Én aztán nem értem… – rántotta meg vállát komor tekintettel a férje. Majd vigasztalóan, hangjában szívből jövő reménnyel folytatta. – Ne aggódj, asszony! A nemzetgazdasági miniszter is megmondta, ez a családok éve! Jövőre lesznek adókedvezmények, talán hazaköltöznek. Pista, kapcsold is be a tévét, hadd halljuk, miért jó itt!
(Fotó: Pixabay)