A Covid alatt minden nehéz. Főleg lombikozni. És meghalni.
Nem mehetünk be az otthonban a szobádba. Egy nyomorúságos tolószékben tolnak ki az ajtó elé, mint egy csomagot. Ott, a lépcső tetején, kókadt és félig fagyott virágok között „látogatunk meg”. Messze vagy már. Kevés a tiszta mondat, bár percekig mormogod az édesanyádtól tanult, hosszú imát. Hogy lehet az, hogy emlékszel erre?
Imádkozzál, és áldás száll feléd – ezt a néhány szót értem.
Ez lesz a mantrám a következő hónapban. Miközben te készülsz át ebből a világból, az enyém időre ébredésről, gyógyszermérésről, injekciókról szól. Figyelem magam, a testem. Tudom, hogy sikerülni fog. Nagyon hosszú volt az út, de végre itt vagyunk, végre elkezdtük. Sikerülni fog.
Egy decemberi kora reggelen csörög a telefon. Elmentél. Tudtam. Éjjel eljöttél elköszönni. Nem mondtál semmit, csak álltál a kis pettyes nejlon otthonkádban, mosolyogtál, és elmentél. Kisimultál. Megszépültél.
Karácsony előtt néhány nappal temetünk. Úgy fúj a szél, hogy négy réteg ruha van rajtam, de nem segít. A fenyőágak koszorúkba kerülnek, nem díszeket teszünk rá. Nincs részvétnyilvánítás, nincs ölelés, nincs puszi. Covid van, elvégre, nehogy a halálba haljon bele valaki.
Hazajövök, és szomorúan bámulom a teraszon fagyoskodó karácsonyfát. A díszeket nem vettem még elő, nem sül sütemény. Biztosan jól megdorgálnál ezért, ünnepelni azért csak kell, attól még karácsony van, hogy nem vagy itt.
Görgetem a telefonom, próbálok elmenekülni kicsit egy másik világba. Meglátok egy hirdetést, ahol üveg karácsonyfadíszeket kínálnak, amire neveket írnak. A dísz egyszerű, áttetsző, semmi flanc, ahogy te mondanád. Az akasztó fekete selyemszalag. Rendelek egyet, egy szó van csak rajta fekete betűkkel: Mama.
Mire megjön a dísz, a karácsonyfa a szobába költözik. Óvatosan bontom ki a dobozt, de ahogy leszedem a kis papírkukacokat a tetejéről, látom, hogy a gömb törött. Én is összetörök.
– Figyelj, ezt nem tudjuk megragasztani.
– DE! MUSZÁJ!!
– Muszáj…
Hamar rájövök, ezt tényleg nem ragasztjuk meg. Mint egy eszelős, írom a levelet a feladónak, hogy lehet, hogy eltörve jött meg a csomag. Szabadkozik, biztosan a futárok, nem figyelnek ilyenkor semmire. Semmi más nem érdekel, a dísznek ott kell lógnia a fán. Végül elérem, hogy ad egy újat, de másnap be kell mennünk érte a városba.
Természetesen délelőtt autóba ülünk, és a karácsonyi káosz kellős közepén órákat töltünk azzal, hogy elmenjünk az új díszért, és hazavigyük. A fa már feldíszítve várja az utolsó darabot.
Hazaérünk, és olyan óvatosan akasztom a díszt a fára, hogy egy tűlevél sem remeg meg. Egy ideig nézem, és megnyugszom. Itt van. Te is itt vagy.
Elindulok a nappaliba, de a második lépésnél puffanást hallok. A gömb leesett, és megint ezernyi csillogó, apró szilánk táncol a padlón. A földre rogyok, és zokogni kezdek. Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy elmentél, mielőtt láttad volna a dédunokádat. Nem tetszik neked az ötlet, hogy díszként lógj egy fán, oké, megértem.
Összeseprem a darabokat, és néhány zsebkendő között a szemétbe dobom. Nem akarok újat.
A karácsony csendje után vérvételre megyünk.
– Mikorra lesz eredmény?
– Délután 14 körül fogjuk hívni.
– Rendben, köszönöm.
Ez nem néhány óra. Ez az örökkévalóság.
Fél háromkor még nem hívnak. Percenként nézem meg a telefonomon, hogy van-e rajta hang, az órámon, hogy legalább az jelezzen. Aztán három körül csörög. Egy halk hang csak annyit mond:
– Ez most nem sikerült.
– Köszönöm – hogy mit, azt én sem tudom. Leteszem a telefont, és a férjem karjába zuhanok. Zokogunk.
Olyan csend telepszik körénk, amilyen még soha. Egyetlen mondat zakatol bennem: Imádkozzál, és áldás száll feléd!
(Fotó: freestocks.org, kép forrása: Pexels)