Anyámnak. Apámról. Meg Anyámról.
Azon a maszatos, karcos decemberi pénteken dühösen és kétségbeesve hívtál fel, hogy hol a francban vagyunk már, mi tart olyan rohadt sokáig. Miért nem vagyunk képesek egyszer az életben időben odaérni a nővéremmel. Időben? Apám éppen haldokolt, tudnunk kellett volna, hogy pontosan mikor távozik a ceglédi kórház fojtogatóan hipószagú intenzív kórterméből a Jóisten országába? Be volt tervezve, csak lemaradtunk a briefről, hogy pontosan 12:07-kor hagyja el tüdejét az utolsó leheletfelhő?
Persze, hogy azóta is mar a lelkiismeret, de nyugtatom magam azzal, hogy nem mi voltunk neki ott és akkor a legfontosabbak. Te voltál. És te ott álltál az ágya mellett. Rád nézett azzal a fáradt, feldolgozhatatlan kék szemével, és azt mondta: „de szép vagy, Marika”. Én meg hallottam, hogy leejted a telefont: „jaj, Laci”. Mintha vele együtt lehelnéd ki te is a lelked.
Négyen lányok virrasztottunk aznap éjjel, a húgod, te, a nővérem és én. Erős voltál, a legerősebb közülünk. Előcsaptuk azt a fügepálinkát, amit még Apám főzetett pár hónappal korábban (hú, de büszke volt rá, pedig ő sosem ivott rövidet), és jól bemálnáztunk. Én hajnalban még hánytam is. Azt hiszem. Azóta nem iszom pálinkát. Rengeteget sztoriztunk.
Hát mennyire helyes volt már az a félénk, nyeszlett gyerek, aki a Borsod megyei lepattant kis faluból eljutott a budapesti egyetem gyógyszerész karára, és a bálon – ahová te véletlenül kerültél – a haverját küldte hozzád, hogy felkérjen táncolni. Mert te voltál a leggyönyörűbb lány a bálon. Az a sunyi meg nem kísért oda hozzá, hanem megpróbált megszerezni magának. De neked csak az a vékony gyerek imponált a 14 dioptriás, fekete keretes szemüvegében. Gyerekkorában foci közben rúgták szembe a cipő stoplis felével, jó, hogy nem vakult meg. Mondta is az anyád, amikor meglátta, hogy ez a kölyök bizony nem életrevaló, elpusztul ez hamar. De a kölyök okos volt (megmondta az ároktői református lelkész is, aki kisírta a szüleinél, hogy gimnáziumba küldjék), és vicces, és végtelenül jószándékú. És olyan feldolgozhatatlan kék szeme volt.
Pár nappal korábban a kórházi ágyánál álltam, fogtam a kezét, néztem azt a kék szempárt. Olyan pici volt, és riadt. Nem nagyon tudott vagy akart már beszélni, de láttam, hogy választ vár. Lapítottam, mit mondjak? Mondjam azt, hogy minden rendben lesz és meg fog gyógyulni? Vagy mondjam azt, hogy csendes békesség következik az Isten országában és ne féljen? Vagy én sem tudom pontosan, mi jön és féljen nyugodtan? Elég szemét, hazug dolog vigasztalást nyújtani a halálos ágynál. Mi van, ha egyszer találkozunk és számonkéri rajtam ezeket a hülyeségeket? Te mit mondtál neki?
December 24. 10 éves lehettem. Kettőig volt nyitva a cuki, hát délben elindultunk a szánkóval. Úgy recsegett-ropogott a hó, hogy sértette a fülünket. Felpakoltuk a maradék gesztenyepürét, amit úgy sajnáltam megenni, napokig vártam vele, így megsavanyodott a tejszínhab. Este az asztal körül ültünk, befejeztük a levest, Apám meg elkezdett fészkelődni. Felállt, és elindult kifelé. Kérdőn néztünk rá mindhárman, hova indul. Eszébe jutott, hogy a szomszéd falu egyik tanyáján pár napja szült a cigányasszony, és biztosan nincs teje, mert már az ötödik gyerekénél sem volt, visz neki tápszert meg pelenkát, meg ha nem bánjuk, akkor elfelezi a bejglit. Beizzította a Trabit, mi pedig megvártuk az ajándékbontással. Gyógyszerész Úr ilyen volt. Empatikus.
Amikor beteg lettél, Apám oly magas empátiát mutatott, hogy gyorsan összeszedte ő is a gyilkos kórt. Nagyon megijedtem, amikor nálad rákot állapítottak meg. Tehetetlenül őrjöngtem, csapkodtam, a fiam alig múlt 3 hónapos, a legnagyobb boldogságból a legmélyebb bánatig jutottam el percek alatt. Mihez fogunk kezdeni nélküled? Aztán a fájdalmam még sajgóbb lett, amikor azt próbáltam elképzelni, hogy mihez fog ő, Apám kezdeni nélküled? Ő nem létezik nélküled. Általad vált azzá, aki lett. Javában tartott az utókezelésed, amikor nála előrehaladott, áttétes tüdőrákot találtak. Hogy tudta ezt produkálni ilyen rövid idő alatt? Hogy tudott téged beelőzni?
Ja nem, nem volt egy szent, persze. Sportfüggő szurkoló volt, neki a nyaralás az a vasárnapi meccs volt. Kísérte a szőlősi futballcsapatot mindenhová, mintha a fiai lettek volna. Kicsit azok is voltak. Egyszer hallottam életemben káromkodni, „kurva anyád bíró, vak vagy?!”, nagyon röhögtem, annyira szájidegen volt, ahogy kijött belőle. El is tiltották a pályáról egy hónapra. Majd belehalt. Emlékszel?
Meg a játékszenvedély. Egyszer elkapta pár hónapra. A sarki kocsmába játékgépeket telepítettek. Ellógott esténként otthonról, uzsgyi a kocsmába, egy sörike, aztán mehet a félkarú. Én olyan, de olyan dühös voltam rá. Jöttek a népek gyógyszerért zárás után, keresték Lacibát, ő meg a kocsmában játékgépezett. Egyszer irtó teátrálisan földhöz is vágtam otthon az udvaron egy üveg Kőbányait, és kiabáltam, hogy szégyellje magát, hogy a Pista jött Kalmopyrinért este 9-kor, ő meg a kocsmában héderel, és nekem kell érte menni a rozzant Trabival, majd elsüllyedtem. Most persze azt gondolom, hogy szégyellje magát az a pöcs Pista, amiért este 9-kor volt pofája Kalmopyrinért becsöngetni, és elvenni Apámtól a jogot, hogy szórakozhasson.
A vége felé minden szart kipróbáltunk. Téged vittünk sugárra, őt meg a törökbálinti tüdőintézetbe valami kísérleti kemóra. Gyógyszerész volt 40 évig, csak tudta, mit ír alá, amikor beleegyezett. Jaj, dehogy tudta… Kapaszkodott bármibe, mindenbe, ami elérhető volt. Rendeltük Ámerikából a milliós gyógyszereket, tömtük bele a gyógyteát, hozattuk a varázsgombát, sőt, még látót is hívtunk hozzá, aki lehúzatta velünk a redőnyöket és sámáni üvöltéssel űzte ki belőle a rákot. Harmincötezerért. Tudom, hogy végtelenül szomorú, de én majd’ megfulladtam a röhögéstől a másik szobában.
Kétszer láttam őt sírni. Egyszer, amikor a tacsikutyánkat el kellett altatni, és az ő ölében kapta meg az injekciót. Másodszor, amikor szorongatta a kezed, és azt mondta, meg akar gyógyulni.
Hogy rajongtunk az állatokért! Minden húsvétkor kaptam tőle egy állatot. Élőt. A közeli tanyáról kérte kölcsön, és nagyon ügyeltünk rá, amikor az állat már nem érezte jól magát nálunk, visszavittük eredeti környezetébe. Volt nyuszim, bárányom, de a legviccesebb Gyöngyike volt, a rózsaszín-fekete pöttyös orrú kecske. Gyöngyike dübörgő trappolással érkezett reggelente a konyhába és ordító mekegéssel jelezte, hogy ő bizony felébredt. Olyan bújós volt, mint egy kiscica, csak az elszórt szarkupacok emlékeztettek bennünket, hogy őt nem érdekli holmi alom projekt. Megszületett a szomszéd kislány, akit Gyöngyikének neveztek el, így a kecskénk Manci lett. Mert ugye mégsem ordibálhattunk onnantól kezdve, hogy „ki a konyhából az anyád Úristenit, Gyöngyike”. Sokat látogattam még a tanyán a nálunk töltött nyaralása után is. Esküszöm, mindig megismert.
Apám tizennégy éve ment el. Azt sem tudom, hogy ilyenkor mit kell ünnepelni, mire kell emlékezni? Még mindig a születésnapjára, vagy a halálának évfordulójára? Vagy inkább Rád.
Hogyan tudtál felállni, lesöpörni magadról a halálos kórt, Apánkra figyelni és mindent megtenni, hogy az ő utolsó pár hónapja reményteli legyen? Miből vagy te, vasbetonból? Honnan az erő, kitartás és szeretet, amit szórsz magad körül azóta is? Viszed tovább a Patikát az ő emlékére, dolgozol, törődsz, kiszolgálsz, vigyázol a 101 éves Anyádra, ha kell, 30 főre főzöl ünnepi menüt.
És hogy a fenébe tudod egyedül befaragni azt a kurva fenyőfát?
(Sóc Năng Động, kép forrása: Pexels)