regényrészlet
– Egyedül voltam, Erik vidéken, pont én győzködtem aznap reggel, hogy csinálja csak a dolgát, nem kell velem jönnie minden vizsgálatra. Tudod, először tárgyalni próbáltam az orvossal, aki nyilván fel volt erre készülve. Hónapokat kértem, rázta a fejét, nem is mondott semmit. Akkor megkérdeztem, hogy melyik az a hét, amikor legkorábban ki tudnak venni egy kisbabát úgy, hogy biztosan életben maradjon. Hat hónap. Én a negyedikben voltam. Két hónap kellett volna ahhoz, hogy megszülethessen. Akkor megkérdeztem, hogy ha várok két hónapot, akkor vajon beteg lesz-e. Azt mondta, hogy nem tudok várni, olyan későn derült ki a daganat, hogy talán már az sem lesz elég, ha másnap megoperálnak. Én kiabálni kezdtem, hogy értse már meg, nem az érdekel, én meghalok-e, vagy milyen esélyem van, hanem hogy ő, az én kisfiam vagy kicsi lányom megszülethet-e. Dühöngtem, közben patakzott a könnyem, és Erik ölelésére vágytam, meg arra, hogy megnyugtasson. Az orvos felállt, és tárgyilagosan közölte, hogy két hónapot sehogy sem élünk túl, csak nekem van esélyem.
Anyuka úgy ült ott összeráncolt homlokkal, mint aki életében nem hallott ilyen szörnyűséget. Még mindig fogta a kezemet, szorosan, de puhán, és olyan érzésem volt, mintha elvenné vagy magára vállalná a fájdalmamat.
– Erik… ő hogy viselte?
– Erik. Erik két nap alatt félig megőszült, és öregedett vagy tíz évet. Szomorú volt, de próbált derűs maradni, közben már előre gyászolta a meg sem született gyerekét, meg azokat is, akik így nem is fognak megfoganni. Hallani sem akart arról, hogy húzzuk az időt, a baba túlságosan kicsi volt még. Ha csak két hónappal hamarabb fogan, két nyomorult vérzéssel korábban, akkor ma lenne egy nagylányom vagy fiam. Éppen akkora, mint Ivett. De nem fogant két hónappal korábban, és be kellett mennem abba a műtőbe, lehunynom a szemem, úgy, hogy tudtam, amikor legközelebb kinyitom, ő már nem él. A rák nem érdekelt, nem féltem, csak gyűlöltem, hogy elszakít a gyerekemtől. És pozitív gondolkodás ide vagy oda, hát nem igaz, hogy csak optimistán, szép gondolatokkal lehet kigyógyulni belőle. Bennem nem volt egyéb, csak gyűlölet, bosszúvágy, gyász és mérhetetlen bánat. Mégis meggyógyultam, pedig elhiheted, hogy nem akartam. Erik kézen fogva vezetett be minden kezelésre, és nagy segítség volt, hogy nem mászott a nyakamba, nem fojtogatott, nem idétlenkedett, csak támogatott. Nálunk nem volt olyan, hogy ez a gyerek valamiért nem sikerült, na, majd a következő. Nem lett következő, nem lehetett. Régen az egyik barátnőm azt mesélte, hogy mindkét gyerekét halott házasságba szülte. Az én házasságom fantasztikus volt, csak a gyerekünk halt meg. Akkoriban nagyon sokat gondolkodtam ezen.
Kiszáradt a torkom, annyit beszéltem, és a konyhaszekrényre néztem. Anyuka kitalálta a gondolatomat, felpattant, és töltött egy pohár vizet. Figyelte, hogyan segítsen, ahogy mindig. Egy pohár vízzel, egy jó szóval, vagy egy nedves puszival a homlokunkra. Ezért fájt annyira, hogy akkor ezt nem kaptam meg tőle.
– Tudod, nem érzem már azt a csalódottságot. Mintha véget ért volna egy film, amiben benne voltam addig, amíg a moziban ültem, de rögtön utána túlléptem rajta. Most olyan jó itt lenni veled… – fejeztem be, és elcsuklott a hangom.
Beszélgettünk a többiekről, a testvéreimről. Mindannyian tudják, mi történt velem, de azt, hogy egyszer csak miért tűntem el a családból, biztosan nem. És nem is kell megtudniuk, döntöttem el. Azon a délutánon, amit Anyukával töltöttem, eltűnt belőlem a folytonos vágy, hogy teljesen egyedül legyek.
– A műtét után csak Eriket viseltem el. Ráakaszkodtam, és teher volt számára, hogy az én világomban csak ketten létezünk. De beteg voltam testileg-lelkileg, és hiába mondanám, hogy ma már másképp csinálnám, nem érne semmit. Akkor úgy tudtam csinálni, és kész. De most, ahogy ebben a konyhában ülök veled, pokolian hiányzik Krisz meg Bea, és a kis Anna. Valahogy… – nem tudtam folytatni, mert olyan érzések jöttek fel bennem, hogy fulladoztam. És közben életre is keltem. Ilyen lehet, amikor egy beteg felébred a kómából. Én a saját kómámban tudtam túlélni ezeket az éveket, rengeteg munkával, egyedül. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a rák miatt meg kell halnia a kisbabámnak, napokig nem tudtam beszélni. Erik velem gyászolt, kivett egy hónap szabadságot, és otthon volt velem. Az első hetet még hármasban töltöttük, a közös gyerekünkkel.
Többször elkaptam a tekintetét, amikor a hasamat nézte. A picike domborulatot, ami már sosem lesz nagyobb, nem nő meg hatalmas görögdinnyévé. Még nem éreztem, hogy rúgna, kicsi volt ahhoz is. Naphosszat csendben ültünk, készültünk a műtétre. Utána, a kezelések között, amikor már nem hánytam, csak ültem, és néztem az ablakot. Megnyugtattak a fények, a falevelek árnyékának tánca. Enni nem tudtam, nem is akartam, és Erik sem evett. Együtt éheztünk, szenvedtünk, gyászoltunk és féltünk. Akkor ezt természetesnek éltem meg. Ma már hálás vagyok neki, amiért együtt csináltuk végig, és nem menekült el a fájdalom elől, ugyanúgy megélte, ahogy én. Évekig kínlódtunk együtt, és sosem kérdeztem, hogy miért marad, miért nem megy el. Hogy nem akar-e másik nőt. Szebbet, jobbat, egészségesebbet. Hogy el tudja-e fogadni, hogy nem lesz gyerekünk. Nem kérdeztem, mert féltem, hogy a végén még válaszolna.
A részlet Kilián Sanna Az élet nélkülem is ment tovább című regényéből származik. A kötet megrendelhető a kiadó honlapján: