Tisztelt utasaink! Üdvözöljük Önöket a Ryanair FR5023-as, Rómába induló járatán. A menetidő 1 óra 37 perc. Köszönjük, hogy járatunkat választották, és kellemes repülést kívánunk!
Melinda három éve, két hónapja és hat napja nem ült repülőn. Szerintem félt, de persze sose vallotta volna be! A nagy Alfahím, aki nem tart senkitől és semmitől! Pedig hogy mondogatta az elején, hogy majd elvisz Balira, meg „Thai-ba”… aztán mindig az a nyomorult Horvátország meg Balaton maradt, a haverjaival. Elhelyezkedett a 11A ülésen – megajándékozta magát egy ablak melletti, fizetős hellyel. Öv becsatolva, könyv bekészítve, bár tudta, nem lesz képes egy sort sem olvasni. Inkább csak pihen, figyeli teste rezdüléseit. Tekintete idegesen vándorolt: az előtte lévő ülés, az ablak, a felhajtható kisasztal, az ásványvíz, majd újra az ülés – közben győzködte magát, hogy helyesen cselekszik, nem volt más választása. Egyszerre érzem magam egy szökött rabnak meg egy csalónak. Hisz csak egy pofon volt, tartja a mondás… Igaz, az egy pofon most inkább három volt, meg kaptam pár rúgást is. De nem akarta… Láttam a szemén, hogy megbánta… ELÉG legyen! Dühösen rángatta magán a kardigánt, a heves mozdulattól oldalába nyilallt a fájdalom. Több hét, mire nem fogja érezni repedt bordáit. Még hogy megbánta, meg nem akarta… Ezt komolyan gondolod? Annyira szánalmas vagy, nem véletlen, hogy ezt megtehette veled… a zsák meg a foltja! Megrázta a fejét, majd kibámult az ablakon a végtelen kékségbe, próbált visszatérni a jelenbe. Hisz repült! Méghozzá álmai városába, Rómába! Ahova gyerekkorától vágyott, amiért olaszul tanult a gimnáziumban… Nem tudsz te egy szót sem olaszul, hallotta Zolit a fejében. Azt hiszed, vinnéd ott bármire is? Különben is, mit keresnél ott? Rohadt tésztazabáló digók! Megrázta a fejét, igyekezett Zolit száműzni a gondolataiból.
A stewardessek elindultak az étel- és italszállító kocsikkal. Melinda hezitált, bár korgó gyomra egyértelműen jelezte, mi a teendője. Nincs, aki lebaszna, Melinda, hogy pénzkidobás meg rablás! Most csak Te vagy és amit Te szeretnél. És Te mogyorót akarsz, meg szendvicset meg egy pohár bort! Kis mosollyal a szája szegletében nyúlt pénztárcája után, de közben úgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki a konyhafiókból csempészi ki a dugi ötszázast. Beleszimatolt a levegőbe, a sülő melegszendvics szaga keveredett egy új, eddig ismeretlen illattal. Ez lenne a szabadság?
A Fiumicino reptér színes, hangos tömege megrettentette, elveszettnek, aprónak, tanácstalannak érezte magát – régóta először nem volt, aki megmondja, hogyan tovább. Emlékezett rá, hogy vonattal jut el a városba, onnan pedig gyalogtávolságra volt a szállás. A Termini hatalmas épületéből kilépve Róma ragyogó napsütéssel üdvözölte. Állt a pályaudvar előtti téren, leterhelt érzékszervei kitartóan, egyszerre próbálták befogadni az olasz főváros megannyi ízét, illatát, hangját és színét. Csukott szemmel melengette arcát az áprilisi napban, és csak az járt a fejében, hogy most épp senki az égadta világon nem tudja, hogy ő hol van. És hogy ilyen vele még sosem fordult elő. Ha valami bajom esne, senki nem tudná meg… jellemző, hogy erre gondolsz először… nem lesz semmi baj… próbáld meg élvezni! Elhessegette az anyukája hangján szóló aggodalmat, és újra Rómára koncentrált. Kávét! Keressünk egy kávézót!
A tipikus, inkább helyiek által látogatott caffetteria zsúfolt volt: az olaszok a pultnál tömörültek, a pár betévedt turista pedig az asztaloknál foglalt helyet. Melinda félénken, szinte makogva kért egy cappuccinót, és rámutatott egy pisztáciakrémes péksüteményre. Leült az egyik asztalhoz, élvezni akarta a hétköznap délelőtti olasz sokadalmat. Hirtelen bevillant az egyik első kávézásuk Zolival… Ugye azt nem akarod megenni? Vigyázni kéne a vonalaidra, nem szeretem a kövér csajokat. Tejeskávé? Meghülyültél, úgy látom. Csakis presszó, feketén, neked persze cukor nélkül. Pökhendin viselkedett, ordenáré, lekezelő hangon rendelt, de én csak azt láttam, hogy erős és határozott férfi, aki leveszi a vállamról a döntés terhét. Hisz anyukám is megmondta, az nekem úgysem megy jól!
Az olasz decibel zökkentette ki gondolataiból, de nem bánta. Csakis a mostra fókuszálj! És Rómára! Majd’ egy órát ült a kávézóban, rendelt még egy kávét, és csak néha jutott eszébe, mit szólna Zoli, ha látná, hogy szórja a pénzt hülyeségekre, meg itt üldögél, ahelyett, hogy már nyakába vette volna a várost és pipálná ki a nevezetességeket egy-egy szelfivel. Amikor megvette a repjegyet, már akkor megfogadta, hogy nem fog sietni sehova! Életében először ráér, mert ő így akar nyaralni, így akar világot látni. Komótosan indult el a szállása felé, szórakozottan meg-megállt, nézte a városra jellemző, virágos erkélyeket, a márványhatású utcatáblákat, megmosolyogta a mindenfelé kalimpáló, gesztikuláló kezeket, rácsodálkozott a butikok kirakataira. Több ezer éves kultúra illatával telt el, könnyekig hatódott minden utcasarkon, ahogy egy újabb elbűvölő, történelemtől terhes tér nyílt ki a szeme előtt. Kereste magában a pályaudvaron észlelt félelmet és szorongást, de Róma kezdte kimosni belőle… Távolinak, valószerűtlennek tűnt Zoli, a három év minden kegyetlen, zsigerig hatoló mondata, az anyja árulása, meg nem értése, az a fojtogató nyugtalanság, ami egyidős volt kapcsolatával. Elérte a hotelt, amit soha nem választott volna ki, ha Zolival jön ide: kicsi, eldugott, romantikus, szinte giccses panzió volt, apró szobácskákkal és tündéri, csakis olaszul tudó idős tulajjal, aki „sosemvolt” nagymamájára emlékeztette. Ahogy magára zárta szobája ajtaját, elnyúlt az ágyon, és estig mély, „álomtalan” álomba zuhant.
Az esti Róma új arcát mutatta Melindának, balzsamos, meleg tavaszi szellő járt az utcákon, a teraszokra csábítva az embereket. Még sosem volt egyedül étteremben, úgy tanulta, egy nőnek azt nem illik. Rendelni is Zoli rendelt helyette, bár sosem kérdezte meg tőle, mit enne. Én azt tudom, bébi, hogy mi a jó neked! Gyötrő éhsége és ébredező magabiztossága irányította a kezét, amivel magához intette a pincért.
– Vorrei un piatto di tortellini farciti con gorgonzola e noci, una pizza al prosciutto e funghi, poi mi porti per favore un tiramisù.
– E da bere? – kérdezte a pincér hálásan, amikor meghallotta a tökéletes nyelvtudást.
– Un Prosecco DOC, per piacere. – Ahogy tekintetük találkozott, a lány szeme megtelt könnyel, de szája mosolyra húzódott.
Tisztában volt vele, hogy ezek még csak az első lépések. Fogalma sem volt, meddig marad itt, ahogy azt sem tudta, mikor mondja el anyukájának, hogy elhagyta Zolit. De ráért.
Nem sietett sehova.
(Kép forrása: Pixabay)