Eltelt az első óra, és a Mirage szinte percre pontosan az útiterv szerint kezdett bele a forduló manőverbe a Dicsőséges Mehmet Szultán híd előtt. A kapitány növelte a sebességet, hogy az áramlatot oldalról megtörve mielőbb ismét haladási irányba állítsa a hajót. A szoros két partjáról éttermek, villák és járművek fényei rajzolták meg a kanyargó Boszporusz ívét.
A jacht báltermében már a desszertet követő diszkózene szólt. Egy szinttel lejjebb, a vendégmosdók folyosójának végén bújt el a szolgálati vécé, vele szemben három, öltözővé alakított vendégkabinnal. Sinan bal kezével a latrina kerámiaoldalába kapaszkodott, jobbjával a kalapját tartotta a fején, hogy bele ne csússzon a kagylóba, a gurgulázó öblítővíz és a barnás-habos hányadék közé. Sophie úgy robbant be a szűk helyiségbe, mint egy légkörben lángoló meteor. A térdeplő férfi rémületében elengedte a fejfedőt, ami halk csobbanással megmártózott a váladékban.
– Ah, fúj! – nyöszörögte a fiú, miközben a kalapról rázogatta a vizet és mocskot.
A lány némán sírt. Vizet engedett a csapból, és hosszan tépkedte a kézszárító papírokat a falra szerelt automatából. Próbálta megmenteni a sminkjét. Nem nézett a földön görnyedő fiúra.
– A rohadék! Ott smárolnak a kabinban. Ha nem látom, nem hiszem el. Undorító!
– Én szeretlek – Sinan hangja erőtlen volt. Tekintetük végre összeért a tükörben.
– Cuki vagy. De ne most, jó? Amúgy, ha belegondolok, miért lenne undorító? Ha valaki a lógó mellekre bukik, akkor van rajta élveznivaló. Hát láttad már, hogy állnak a csöcsei a push-up nélkül? De kit érdekel, így is kitömik pénzzel, amíg rázza őket – Sophie dühösen igazította meg a saját melltartóját, majd feljebb húzta a versenytáncos szoknya alá rejtett shortot. Felemelte a szoknyát, és a sportalsót mutatva Sinan felé fordult: – Tudod miért hordjuk ezt? – A fiú zavartan megrázta a fejét. – Hogy a sok aberrált, milliomos fasz ne a puncimat bámulja műsor közben. De ő abból él, hogy rázza a seggét. Neked is bejön a ringó háj?
– Nekem te jössz be – krákogta a fiú, majd újabb adag hányás szakadt fel a gyomrából.
Dörömbölni kezdtek az ajtón. Ali mély hangja könnyedén hatolt át a funérlemezen:
– Bébi! Félreérted! Gyere ki, beszéljük meg! Te vagy a Nílusom!
– Baszódj meg! – kiáltotta a lány, majd leült Sinan mellé a földre, megsimogatta a karját, és egészen lágy hangon szólt hozzá:
– Veled meg mi történt? Megszédültél?
– Mi nem szédülünk el. Csak nem koncentrálunk – a fiú szégyenkezve törölte száját a vécépapírba.
– Elég nagyot csattantál. Hát hol járt a fejed?
Odakintről Ali tovább erősködött: – Gyere már ki! Nem történt semmi.
Újabb hang vegyült a levegőbe. A főnök még őrjöngve is nyápicnak hangzott: – Mi a fene van, gyerekek? Szedje mindenki össze magát, de iszonyat gyorsan! Mindjárt megy a Dirty dancing. Sinan, utána te jössz! Visszamész, és kijavítod, amit elcsesztél! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Aki nincs a helyén két percen belül, az holnap már ne is jöjjön!
Sophie megpuszilta Sinan homlokát, felállt, még egyszer megnézte magát a tükörben, és egy lélegzetnyi szünet után kinyitotta az ajtót.
– Nagyságos művésznő! Ha lenne kedves folytatni a munkát, azért kurva hálás lennék! – a főnök vörösre dagadt feje mögül Sinan Ali gyönyörű arcát is meglátta. A táncos fiú hosszú hajáról visszaverte a lámpafényt a zselé. Magas volt, szikár, erős, minden, amiért utálni akarta. Ahogy Sophie elfutott, Ali szó nélkül loholt utána, majd a főnök tompa léptekkel követte őket a fedélzetre. Sinan egyedül maradt a vécében, ahogy három évvel ezelőtt.
Azelőtt otthonra lelt a szerzetesrendnek hazudott táncegyüttesben. Hakan mester hozta magával Kars városából, miután meglátta benne a tehetséget egy amatőr piaci előadáson.
A családjának nem hiányzott, hogy etessék és ruházzák, és amúgy is örömmel jött. Dervis akart lenni. Csak éppen idegeskedőnek bizonyult. Nehezen jegyezte meg az imák szövegét, és idővel lányok után kajtatva kimaradozott a városi éjszakában. Utolsó esélyt kapott Hakantól, nyitótáncot a kormányzó bálján. Idegességében mindent összekuszált: a légzéstempó megborult, a térde megremegett, s amikor felnyitotta a szemét, a körbesuhanó arcok látványától ott helyben összerogyott, magával sodorva két társát. Órákig nem bújt elő a mosdóból. Mire kitántorgott, a bőröndje már az ajtó előtt várt rá. Azóta haknizott éttermekben, kultúrházakban, egy éve pedig a Mirage fedélzetén.
Fél órával ezelőtt még nem volt jele az összeomlásnak. Az öltözőszobák ajtajai nyitva álltak, hogy a négy fellépő hallja egymást. Sophie és Ali cuppogások és veszekedések viharában készülődtek az első táncra. Minimálbérért melózó bevándorlók voltak. A lány Ukrajnából költözött át, a fiú Egyiptomból. Isten tudja, hogy találtak egymásra az isztambuli káoszban. Sinan hosszú fellépőruháját igazgatta és a kalapot próbálta a fejére, amikor feltűnt a kabin ajtajában Hürrem, a hastáncosnő. Rózsaszín melltartója hatalmas, folyós melleket tartott egyben. Fehér-sárga tollakkal aggatott szoknyája alól kilógott húsos lába.
– Aztán el ne ájulj odafönt, kisherceg! – kacsintott Sinanra.
– Nem szoktam.
– Nesze. Hogy neked is jusson a jóból. Van fent pár orosz, akikből dől a pénz – mondta a nő, és a melltartójából kilógó lírák egy kötegét letette az öltözőszekrénynek használt ágyra.
– Azért nem én dolgoztam meg! – hárította a fiú.
– Még nem. De ha megtennél nekem valamit, hálásabb is lehetnék – hangjában nem volt csábítás. Újabb köteg borravalót szórt az ágyra.
– Mégis mit akarsz? – kérdezte Sinan távolságtartóan.
– Sophie mindig végignézi a táncodat. Nem kérek semmi mást, csak hogy maradj talpon kicsit tovább. Rátehetnél húsz percet. Annyit meg sem érzel, igaz? – A nő nem várta meg a választ, a pénzt hátrahagyva eltűnt a folyosón.
Sinan többször kérte a főnököt, hogy írják át a felkonferáló szövegét. A hatalmas oszmán dervisek egyik utolsó mesterét szégyenteljesen túlzónak érezte. De aznap este is minden a begyakorolt rendben indult. A főnök értett a píárhoz, és kiismerte a vendégek elvárásait.
A reflektorokat félerősségre állították, a DJ-pultból a hangmérnök autentikusnak szánt zenét mixelt a tehetős vendégek számára, Sophie pedig a lépcsőfordulóban megbújva nézte a fiú előadását.
Sinan a négy égtáj felé fordulva mélyen meghajolt a vendégek előtt. Ezek voltak az utolsó pillanatok, amíg nyitva tartotta a szemét. A negyedik meghajlás előtt a hosszú, összetolt asztalnál felismerte Hakan mestert. Mit keresett itt? Vele szemben oroszul kiáltozott pár öltönyös, kipirosodott arcú férfi. Ahogy a pillantásuk találkozott, Hakan csóválta a fejét, s mikor lesütötte a szemét, Sinan is lehunyta a sajátját. Hiába próbálta magára zárni a saját világát, Hakan tekintete üldözőbe vette, és addig kergette, amíg össze nem akadt a lába, és hatalmasat zuhant a bálterem talapzatára. A kiáltások dermesztő csenddé váltak, amit a zene sem tudott elrejteni. Sinan négykézláb kúszott a lépcsőig, majd lerohant a vécébe. Olyan gyorsan szaladt végig a szűk folyosón, hogy a nyitott ajtó mögött csókolózó Ali és Hürrem nem vette észre őt, így nem tudtak még azelőtt szétrebbenni, hogy Sophie meg ne lássa az ölelkezésüket.
A rohadék! Ott smárolnak a kabinban. Én szeretlek. Gyere ki! Nem úgy van, ahogy gondolod. Szedje mindenki össze magát! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Ahogy Sinan feltápászkodott a mosdó kövéről, a hastáncosnő betöltötte az ajtófélfák közti űrt: – Nagyon köszönöm! Seggfej – sziszegte duzzadt ajkai között, majd a fiú szemközti kabinjába lépett, felmarkolta az ágyra dobott pénzt, és elsétált a saját öltözőjéig, amit akkor először kulcsra zárt maga mögött.
– Te jössz! Életed performansza legyen! – törte meg a csendet a főnök hangja.
A reflektorok félerősségre váltottak. Az ismert aláfestő zene megszólalt a hangszórókból, a szokásos felkonferálás azonban elmaradt. Ahogy Sinan az asztaltársaság elé lépett, köhögés és kuncogás moraja hallatszott a teremben. Meghajolt. Nagy levegőt vett. Szemét szorosan összezárta.
Keringeni kezdett.
Forgott.
Táncolt.
A zárt szemhéjak mögött is jól látta Hakan mester pillantását. Sophie szoknyáját.
Az ágyra dobott pénzt. Az elmúlt év összes fényképező turistáját. A főnök malacvihogását. Talpa forrósodni kezdett. Ruhája vízszintesen lebegett a dereka körül. Ahogy gyorsított a tempón, a felkavart levegő először csak megcsapta a diszkópultos arcát. Majd elsöpörte a szalvétákat. Felkunkorította a nyakkendőket. Eldöntötte a közeli asztaloknál álló poharakat. Olyan sebesen keringett, hogy arcáról lassan eltűntek a vonások, ruhája részletei összemosódtak, s előbb fehéres-sárgás masszává változott, majd színtelen forgószéllé, ami elsodorta a felé tántorgó férfiakat, felkapta a sikítozó asszonyokat, kitörte az ablakokat, felhasította a mennyezetet, felkorbácsolta a tengert, végül haragvó örvényként maga alá szorította a hajó maradékát, s a Mirage fényei eltűntek a Boszporusz éjszakai hullámai között.
(Fotó: Pixabay)