Nem állt szándékában felfordulást okozni, egyszerűen csak elvesztette az irányítást. A fiatalsága ráment arra, hogy sodródott, hogy másoknak élt és másoknak játszott, majd hamuvá égett, mielőtt igazán lángra lobbanhatott volna. Julcsi soha nem panaszkodott, és nem kérte számon az apját, aki megígérte, hogy leteszi az italt és a nadrágszíjat, de az anyját sem, aki szent ígéretet tett, hogy el fog válni, és a férjét sem, aki pedig Isten színe előtt ígérte meg, hogy szeretni fogja őt élete végéig. Julcsiban nem volt semmi különleges, nem volt okos vagy szép, olyan volt, mint egy átlagos, harmincas évei közepén járó elvált nő, aki egyedül nevelte a gyerekét, és hónap végén hitelkártyával vásárolt a közértben. Igyekezett bátran élni, az isteni átkokat kitárt karokkal, az isteni áldásokat pedig kitárt szívvel fogadta.
Ősz volt, jelentéktelennek tűnő szerda délután, a levegőben érezni lehetett a közelgő tél csípős szagát. Az egri kórház portása viccesen szalutált, amikor anya és fia egymás kezét fogva elhagyták a Gyermekhematológiai Osztály épületét. Julcsi hosszasan integetett vissza, másik kezével szelíden vezette Mátét, és húzta az időt, mert nem volt elég erős, és mert képtelen volt mesélni egy tízéves gyereknek a halálról. Máté kezelése rendkívül nagy terhet rótt Julcsira, aki zokszó nélkül, egyedül cipelte kettejük életét.
Az álomtalan, kemény éjszakákat felhígították a lágyabb, szelídebb nappalok, melyek nagy részét Julcsi az ékszerboltban töltötte. Az üzletvezető, Bogi gyakran támaszkodott Julcsira, ha éppen nem volt a közelben valaki, aki túlórára vagy takarításra lett volna fogható, és Julcsi is csak Bogira számíthatott, ha kölcsönre, ügyvédre vagy egy csodatévő orvos telefonszámára volt szükség.
Karácsony előtt történt, hogy Bogi két csésze tejszínhabos kávé kíséretében lépre csalta a gyanútlan Julcsit. Julcsi nem sejtette, hogy ez a kávé – ami az előbb még habbajuszt rajzolt az orra alá – visszafordíthatatlanul megváltoztatja majd az életét, hogy hamarosan ismét sodródni fog, fej- és végtagok nélküli nyomorékká lesz, mert nem tudott ő több lenni mások szemében, mint szánalmas torzó.
– Juliskám, életem, hallgass meg – kezdte Bogi –, lenne neked egy ajánlatom, kérlek, ne ítélj el, tudod te is, hogy mennyire kedvellek, mindig segítettem neked, és most azt akarom, hogy te is segíts, hogy könyörülj meg rajtam, mert gyereket szeretnék, de az orvos mondta, hogy esélyem sincs, hacsak nem szerzek egy donort, tudod, aki petesejtet adna és megszülné nekem a babát, afféle béranyát, aki megbízható – Bogi itt nagy levegőt vett –, és én rád gondoltam, szívem! – Belekortyolt a rostos lébe, arca fénylett a verejtéktől. – Micsoda rohadt meleg van itt! – háborgott. – Ne nézz így rám, drágám, megígérem, ha szülsz nekem egy babát, soha többé nem leszel csóró, higgyél nekem, Juliska, gazdaggá teszlek, meglátod. Találtam is egy klinikát, jövő héten repülünk Londonba. Kislányom lesz, az tuti, és Annának fogom hívni. Ugye, milyen szép név?
Julcsi hallgatott, nem nézett fel – körmével a csipketerítőt kaparászta –, sután bólintott, visszatartotta a kibuggyanó könnyeket, és közben Mátéra gondolt, meg a befizetetlen számlákra, a lyukas fogára, ami már fél éve fáj, és a kirongyolódott farmerre, amiben érkezett. Úgy döntött, hogy elbírja még ezt is, és megteszi, amit Bogi kér, Mátéért, kettejükért, és ha egyszer ennek is vége lesz, akkor lecseréli majd az ócska fotelt a nappaliban.
A londoni klinikán töltött napok alatt Julcsi Piroska nénire bízta a fiát – az öregasszony ápolónő volt valamikor –, így nyugodt szívvel utazott el, miután a kapott előlegből befizette a konyhaasztalon feltornyozott csekkeket.
Lassan tavaszodott, a ház előtt fehér virágba borult a vadgesztenye. Julcsi ült az ócska fotelban, az ablakon át csodálta a fát, arcát a napfény felé fordította. A terhesség kezdeti tünetei nagyon megviselték, mégis életben tudta tartani az apró gyermeket, miközben épp elveszített egy másikat. Húsvétkor, a kórházban Máté élettelen testét ölelve arra gondolt, hogy milyen cinikus az az Isten, aki feltámadáskor szólít magához egy fiút, miközben a sajátja épp új esélyt kap.
Gyönyörű május volt, már nyíltak az orgonák, a szomszédos óvodából beszűrődő anyák napi dal még soha nem volt ennyire fájdalmasan szép. Julcsi gömbölyödő hasán pihenő jobb keze megremegett, amikor felvette a telefont.
– Juliskám, baj van, életem, hallasz engem rendesen? Most telefonáltak a kórházból, hogy a leletek alapján beteg a baba, Down-szindróma, így mondták, gyógyíthatatlan. Mi lesz most, Juliska, hallasz engem? A Feri most szereli a baldachinos kiságyat, a szekrény tele van rózsaszín ruhával… Juliska, nekem az Annácska kell, nem hozhatok ide egy ilyet, Juliska, nekem nem kell ez a gyerek.
Julcsival forgott a szoba, szó nélkül tette le a telefont. Nem tudott elveszíteni még egy gyereket, egyről már lemondott, még egyet nem bírt volna el. Mátét ünnepi ezüsttálcán szolgálta fel a halálnak, mialatt mások – Krisztust ünnepelve – sörrel locsolták a nyársra húzott tejes bárány édeskés húsát.
Julcsi ült az ócska fotelban, kezét a hasára szorította, és arra gondolt, hogy mégsem vesz ebből újat, a kicsi úgyis szétugrálná. Arcát az ablakon át beszűrődő fény felé fordította, és megértette, hogy végül minden azzá vált, amivé szép lassan válnia kellett. Minden, ami megmaradt.
Annácska alig érezhetően rúgott egyet. Julcsi meg mert volna rá esküdni, hogy hallotta a kisbabát, aki cérnahangján megígérte, hogy jó gyerek lesz, hogy nem csapja be és nem hagyja cserben az anyukáját, úgy, ahogy mások tették, és hogy lesz még itt anyák napi dal, amit a mama annyira szeret hallani. Julcsi bólintással jelezte, hogy megegyeztek, és kérte Annát, hogy minden húsvétkor jöjjön haza, akkor is, ha az anyja már hajlott öregasszony lesz, és ünnepeljenek együtt, hogy ne fájjon annyira a feltámadás.
(Fotó: Becerra Govea, kép forrása: Pexels)