Nemsokára karácsony lesz, és egyre gyakrabban tör fel bennem egy gyermekkori emlék.
Szenteste reggelén ülök a konyhaasztalnál, és rajzolok. Anyukám hetek óta azt kérdezgeti, hogy én mit szeretnék a Jézuskától? Nem tudom elmondani neki, hogy azt a másik nénit szeretném, akiről álmodni szoktam. Azt szeretném, hogy itt legyen velünk karácsonykor.
Minden este, mikor anya befejezi az esti mesét, megpuszil és leoltja a villanyt. Akkor én nagyon félek, de nem merem megmondani neki, mert azt szokta mondani, hogy az „én kislányom nem lehet ilyen gyáva nyúl! Az én kislányom nem fél a sötétben”. És én az ő kislánya akarok lenni, és nem akarok félni a sötétben. Így a puszi után inkább a fal felé fordulok, és a fejemre húzom a paplant, hogy ne lássa, mennyire folynak a könnyeim, és hogy az orromat a kispárnába törlöm. Csak akkor merek sírni halkan, amikor már becsukja az ajtót és kimegy a konyhába. A félelemtől és a magánytól reszketni kezdek, könnyes és taknyos a párnám, a pizsamám is csupa víz, és mindig nagyon fázom, már majdnem elalszom, és akkor érzem azt a másik nénit.
Álmomban én kisbaba leszek, hason fekszem meztelenül egy sötét és hideg sufniszobában, nagyon fázom, és nyekeregve sírok. Oldalamat nyomja a durva faágy deszkája, valaki fekszik mellettem, érzem, hogy szeret, és én is szeretem őt. Az ágy fejénél egy aprócska ablak, mellette az ajtó résein árad be a hideg. Aki mellettem fekszik, erőtlenül hátamra teszi a meleg tenyerét, és érzem a megnyugtató energiát, ami belőle árad. Az arcát soha nem látom, csak a kezét érzem.
Lassan, megnyugodva, de még mindig reszketve alszom el. Szeretném, hogy az a másik néni reggel még mindig ott legyen mellettem, de mire felébredek, eltűnik.
Arra gondolok, hogy ha lerajzolom a Jézuskának, akkor ő érteni fogja. Hiszen a Jézuskának értenie kell, hogy egyszerre szeretném szeretni az anyukámat és azt a másik nénit, akinek a nevét nem szabad kiejteni a családban. Ha elég szépen rajzolom, akkor a Jézuska biztos tudja, hogy kiről van szó, megkeresi és elhozza nekem. El is képzelem, hogy ott fog állni a karácsonyfa mellett, mint egy angyal. A nyelvem hegye picit kilóg a számból, az ujjam elfehéredik a színes ceruza szorításától. A saját képemmel már elkészültem, elől állok a lap közepén. „U” alakú, narancssárga nagy fejem van, rajta két sötétbarna copf, világoskék masnikkal. És hatalmas kék szemem, akkora szempillával, ami egészen a copfomig ér. A szám csak egy aprócska piros pötty, orrom és fülem nincs. Ruhám egy kék háromszög, csak egy kicsivel nagyobb, mint a fejem. Karom és lábam két rövid pálcika. Hátul, tőlem balra egy nőalak áll, magas és karcsú. Harang alakú, földig érő halványsárga ruhája van, hosszú világosbarna haja, és pont olyan kék szeme, mint nekem. Éppen a ruháját tökéletesítem, és picit büszke vagyok magamra, mert szerintem szép lett. Anyám olyan váratlanul lép hozzám, hogy összerezzenek.
– Ezt nekem rajzoltad? – hajol fölém mosolyogva.
– Igen – mosolygok fel rá, és várom, hogy megdicsérjen.
– Ez itt te vagy? Nagyon szép, csak máskor orrot is rajzolj magadnak! – simogatja meg a fejemet, és én bólintok. – Ki ez itt? Nem hasonlít rám, nekem rövid szőke hajam van – mutat a sárga alakra, és kérdőn néz rám.
– Az a másik néni… – és már kezdeném mesélni az álmomat, de anyám a szavamba vág.
– Miféle másik néni? – és úgy néz a szemembe, hogy szinte fáj, lehajtom a fejem, mert nem bírom ezt a nézést, félek tőle. Érzem, hogy valami rosszat csináltam, de nem tudom, mi az.
– Az a néni… tudod… aki… – könnyek szöknek a szemembe, és lassan a rajzomra hullanak, hüppögve keresem azokat a szavakat, amivel nem dühítem nagyon fel.
– Te itt az én asztalomnál a szülőanyádról fantáziálsz? – anyám kiabálni kezd. – Tudod te, mit tett az veled? – fordít maga felé. – Hat hetes voltál, mikor kitett egy szál pelenkában a babakocsiddal a hóba, és azt akarta, hogy megfagyj. Tüdőgyulladást kaptál, és kórházba kerültél. Ott hagyott a kórházban! – ordítja az arcomba. – Mi fogadtunk örökbe! Én vagyok az anyád! Megértetted?
Már sokszor hallottam ezt a történetet, de nem emlékszem rá, mert még kisbaba voltam. Amikor az anyu ezt meséli, mindig nagyon dühös, és én félek tőle. Merev nyakkal állok előtte, és nem merem elmondani, hogy annak a másik néninek forró tenyere volt, és az a forróság tele volt szeretettel.
Inkább megpróbálok én is haragudni arra a másik nénire, de ez a harag nekem belül fáj, valahol a szívemben. Közben rettegek az anyukámtól, és fájni kezd a nyakam meg a fejem, és a végén egy nagy fájás lesz az egész testem. Lehajtott fejjel ülök, a könnyeim a rajzomra potyognak, és a másik néni lassan elmosódik, csak egy halványsárga paca marad a helyén.
– Ne bőgj! Most aztán ne bőgj itt nekem! – szól rám az anyám kíméletlen hangon, és elkapja előlem a rajzot. – Magadnak köszönheted! Már megint jól elrontottad a kedvem! – nézi a lapot, és közben lefelé görbül a szája. – Csalódtam benned, azt hittem, nekem rajzolsz valami szépet – mondja, és elkezdenek folyni a könnyei.
Ülök a konyhaasztalnál, nem merek megmozdulni, várok. Megpróbálom olyan kicsire összehúzni magam, amilyen kicsire csak tudom.
– Ne félj már! Ezért nem foglak megverni – a falhoz vágja a konyharuhát, és elfordul tőlem.
Nem merem neki elmondani, hogy a veréstől nem félek. Szégyellem magam, amiért rossz voltam, és attól félek, hogy elveszítem őket.
– Na, takarodj a szobádba! – ragadja meg a karomat, és a szobám felé lök. – Látni sem akarlak! – ez a három szó mindig összerántja a gyomromat. Bevánszorgok a szobámba, és magzatpózba görnyedve dőlök el az ágyamon, halkan sírni kezdek. „Látni sem akarlak! Látni sem akarlak!” – visszhangzik a fejemben anyám hangja. Addig remegek, amíg alvásba nem ájulok. Álmomban megint érzem a hátamon a másik néni simogatását.
Anyám hangjára ébredek, a meleg kéz eltűnik a hátamról, hatalmas űrt hagy a lelkemben. Lélegzetvisszafojtva hallgatom anyám kiabálása mellet apám dörmögését is. Nem merek megmozdulni, talán ha nem vesznek észre, akkor még velük maradhatok egy kicsit. Talán nem zavarnak el a háztól karácsonykor.
– Nézd meg, mit rajzolt a lányod! – hallom anyám hangját.
– Egy kislányt. Talán saját magát, de nincsen orra. Meg egy angyalt? Karácsony van – mondja neki apám.
– Ez itt nem egy angyal – sikolt fel anyám –, ez itt az anyja.
– Nem hasonlít rád. Ez ekkora baj? Majd legközelebb jobban sikerül neki – értetlenkedik tovább apám.
– Azért nem hasonlít rám, mert nem engem akart lerajzolni – magyarázza dühösen anyám. – Ez az a másik nő! A szülőanyja. Érted már? A szülőanyját rajzolta le helyettem, őt szereti, nem engem – a zokogástól elcsuklik a hangját.
– Jajjj! Ne beszélj már hülyeséget! Nem is emlékezhet rá! Honnan tudná, hogy nézett ki – apám próbálja megnyugtatni anyámat, hallhatóan nem sok sikerrel. Anyám hangosan zokogni kezd.
Nekem már nagyon kell pisilni, összeszorított lábbal fekszem, de nem merek kimenni a WC-re, mert azt biztosan meghallják, és akkor talán el is zavarnak a háztól.
– Csinálj valamit! Te vagy az apja, beszélj vele – adja ki az utasítást anyám.
Az ajtó katedrál üvegén keresztül látom, hogy apám a szobám felé tart. Gyorsan felpattanok, feltépem az ajtót, és rohanva futok a wc felé.
– Ne menekülj, kisasszony! – szól utánam. – Gyere csak ki, beszédem van veled.
– Itt vagyok – nyitom ki a wc ajtót megkönnyebbülve –, csak pisiltem.
– Ezzel a rajzzal nagyon megbántottad édesanyádat – dugja az orrom alá a könnyektől áztatott papírlapot apám. Mosd meg a kezed, és rajzolj neki egy másikat – nyomja kezembe a lapot, és visszamegy a konyhába. – Innék egy kávét – hallom a hangját.
Bemegyek a szobámba, a rajzot a fiókba dugom a többi rajzom alá, elhelyezkedek az íróasztalomnál, lábam még nem ér le a székről, de jövőre iskolás leszek, addigra majd belenövök. A fiókban találok egy tiszta papírlapot és néhány színest. Rajzolni kezdek. A hófehér lap közepén állok elöl, nagy „U” alakú fejjel, háromszög alakú testel és rövid végtagokkal, és nincs mellettem senki.
(Fotó: Anastasia Shuraeva, kép forrása: Pexels)