Megint egy. Nem tudja, látom rajta, valami megfoghatatlan nyugalommal hiszi, hogy ez csak átmeneti, és a „nincs rá gyógymód” csak egy szofisztikált kifejezés arra, hogy most rosszabbul van. Iszonyúan nyugodt. Lehet, hogy én tévedek, és tudja, csak nem érdekli. Nézem az adatlapot, Ess alig 3 évvel idősebb nálam, belegondolni is szörnyű, érzem, ahogy valami kellemetlen, száraz nyomás szépen lassan a mellkasomra telepszik. Nézem, nézem, nem tudom levenni róla a szemem, megpróbálom megfejteni, miért ilyen nyugodt, aztán elkapom a tekintetem, a férjére figyelek, gépiesen, sorban teszem fel a kérdéseket. Jének hívják, szimpatikus, magas, művelt, amolyan normális férfi, aki észrevétlen tud maradni akkor is, amikor éppen fontos. Jé megtörik. Nem feltűnően, csak egy pillanat, a másodperc töredékére eltorzul az arc, magasan csuklik el a hang, amikor elhangzik: gyógyíthatatlan. Összeakad a pillantásunk, nem tudom, milyen arcot vágok, csak remélem, hogy póker, persze sejtem, hogy nem az, érzékelem, hogy innentől bízik bennem, és tudja, hogy ez már nekem megvolt. Ess békésen nézelődik, nem fogja fel a változást, vagy nem érdekli, megint nem tudom eldönteni. Pedig milyen kedves nőnek tűnik, a kedves nők nem ilyen érzéketlenek, ez persze sztereotip, de most kellenek a skatulyák, átlendítenek. Óvatosan felnyitom a laptopot, okos arcot vágok, mint nagy szakértő, változik a dinamika, már én irányítok. Esst soha nem is érdekelte ez a szituáció, Jé épp most mondott le róla a javamra. Szépen sorban haladok a kérdésekkel. Nyugalmat erőltetek magamra, profi vagyok, nem vezérelhetnek túl az érzelmeim. A nyomás a mellkasomon fokozódik, óvatosan kúszik a torkom felé, eléri a szegycsontomat, érzem, ahogy a nyakamon megfeszülnek az izmok, küzdenek, hogy ellen tudjanak tartani a fojtogató érzésnek. Letérdelek az ágy mellé, Esst nézem, vele vagyok újból, buta vicceket sütök el, bágyadtan nevet, tovább hámozom a rétegeket, érdekli, nem érdekli, érdekli, nem érdekli, nem tudja, nem is sejti, de nem is zavarja. Tovább kutakodom a laptopban, minden fájlt átszálazok, nincs információ morfinról, elméletileg a tudatánál van, de ez a nemtörődöm bágyadtság furcsa. Most elmondja, hogy iszonyú fájdalmai vannak, minden idegvégződése fejen áll, elviselhetetlen a leggyengédebb érintés is. Szóval nem morfin, a toxinok már dolgoznak, nem tart már soká, legalábbis az én léptékemmel, de elég soká még, ha az irgalmatlan fájdalommal lépem le. Már nem tudom magam kivonni, ez az egy, amiből soha nem tudom. Láttam már mindenféle életvéget, de ez összetör, ez a reménytelen, magába roskadó, isten se tudja hányszor megfogadott nemiszomtöbbet, meg az egyáltalánnemisiszom, már nem Esst látom, hanem a nagynénémet, évtizedekkel ezelőtt, húsz évvel fiatalabban, elboruló elmével üvöltve, hogy még nincs készen. Nem is volt, erre nem is lehet, erre senki sincs, Ess sincs, de Esst nem érdekli. Ez lenyugtat, nagynéném eltorzult arcát már nem tudom kitörölni, de képes vagyok újra teljesen Essre koncentrálni. Nem ideges, nem fél, azt hiszem, már ezer éve beletörődött, vagy eleve így tervezte. Jé kérdez újból, már látszik az arcán a rettegés, a hallba invitálom, nem tudom, hogy vagyok képes nyugodtnak maradni, de annak kell lennem, nem akarom átvenni a rettegést, nem az én életem. A fojtogató érzés nem múlik, lassan pulzál bentről, a torkom mélyéről indul, és amikor eléri a felszínt, megfeszíti a nyakizmaimat. Nem nekem kell elmagyaráznom az elkerülhetetlent, nincs felhatalmazásom, ettől megkönnyebbülök, nem érzek lelkiismeret-furdalást a megkönnyebbülés miatt, de közben rám telepszik Jé könyörgő tekintete. Már vagy 40 perce itt vagyok, kellemes a klíma, a hátam mégis mintha egy jéghideg fémlapra tapadna, közben a végtagjaimban forró plazma árad. Összeszedem magam, bezárom a gondolataimat, de érzem, hogy szabadulni akarnak. Rutinkérdések jönnek, sorban bontom a konzervválaszokat, Jé tudja, hogy vele vagyok, érzem, ahogy ő is megkönnyebbül, és óvatosan rákérdez, hogy most inkább akkor maradjon-e Ess-sel itthon, csak pár hétig, amíg tud valami konkrétat. Hálás vagyok, hogy nem gyötör, haragszok a felelőtlen bunkókra, akik nem készítették fel, és igen, maradjon, beszélgessenek, élvezzék ki egymás társaságát, elhallgatva a gonosz „utoljára”-t. Még egyszer összekaparom a lelkem csempéit, zárom a beszélgetést, elbúcsúzok, és még a viszontlátásra se cseng olyan hamisan, mint amennyire hazug.
Ülök az autóban, kívül csend, belül üvölt a lelkem, szétrepeszti a mellkasom, és végre kiszabadul.
(Fotó: SOCMIA Fotografía, kép forrása: Unsplash)