Éjfél is elmúlik, mikor az öcsém először hozzám szól, de még nem tesz felelőssé apánk haláláért.
– Miért mentél el? – szegezi nekem a kérdést, és szájához emeli a pálinkásüveget. Már nehezen formálja a szavakat. A kezében vékony nyárs, a közöttünk lobogó lángok közé tartja.
Felemelek egy husángot, összekotrom a parazsat, talán kiolvashatok belőle valamit, amit válaszolhatnék neki. A cipőm orrával arrébb lököm a fóliacsomag maradékát, felkapom a whiskyt a lábam mellől, és meghúzom. Chivas Regal, mutattam neki lent, a fészerben. Pillantásra sem méltatta. Anyánk megdöbbenésére a cseresznyepálinkát tette a málhazsákba. Amíg apánk élt, nem ihatott belőle, eladásra szánták.
Kilenc körül indultunk a dombtetőre. Öt éve nem láttam a testvérem, magasabb, mint én, válla akár egy túlméretezett ruhafogas. Úgy loholt az erdőben, hogy alig bírtam követni, pedig tudja, hogy a sötétben rosszul tájékozódom. Napközben már felállította a sátrunkat, hogy a falubeliek elől elfoglalja a táborhelyet.
– Pestet akartam – vonom meg a vállam.
– Nem igaz – vágja rá erőszakosan, és tekintete minden mozdulatomat követi.
Kortyolok a palackból, ő mindjárt kivégzi a literes üveget. Tudom, hova akar kilyukadni, de nem kéne erről beszélgetnünk, pláne most.
– Aznap ültettétek a gyümölcsfákat – idézi fel élces hangon.
Megrázkódok, Laci folytatja.
– Reggel elmentem iskolába, mire hazajöttem, ő nem volt ugyanaz az ember. Te pedig úton voltál Pestre.
– Ne fogd rám, hogy ezért én vagyok a hibás! – próbálok higgadt maradni, de remeg a hangom.
Az öcsém a térdére csap.
– Pedig így van – a hangja belehasít az éjszakába. – Anya sem mondott semmit. Mindenki magába fordult.
Minden szava egy ökölcsapás. Lepillant a földre, a háta görbe, válla leeresztve, és ráébredek, mennyire magányos lehetett az utóbbi években.
A lángok pulzáló parázzsá emésztik a faágakat. A nyársról zsír csöpög a hamuba, sercegve tűnik el, arcon csap a sós füst. Laci mellett a tuskón egy karéj kenyér. Előveszi a bicskát, a pengével rátolja a pörcdarabot.
– Apánk erős akaratú volt – bukik ki belőlem, pedig nem akarok szólni, a pia beszél belőlem.
– Miután elmentél, elvesztette az erejét – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, és rám mutat: – Miattad.
Nekem szegezett ujjától a gyomrom összezsugorodik. Laci harap egy falat szalonnát, de nem áll le.
– Nem foglalkozott velem többet, a kertet is hanyagolta.
– Szeretett hátul lenni – fűzöm hozzá, hogy tereljem a témától.
– Egyedül a cseresznyefát gondozta. Anyához csak akkor szólt, ha muszáj volt. A verandán sem beszélgettek esténként.
– Megvolt rá az oka – szólalok meg, és magamat is meglepem. Az öcsém felfeszített bennem valamit, amit korábban lakat alatt őriztem.
– Mit tettél vele? – emeli fel a hangját. Haragtól opálos a szeme. – Gyűlölettel beszélt rólad, anya meg téged védett. Történt valami. Ezért nem állt többet szóba veled?
– Semmi nem történt, öcskös.
– Ne hívj így – csattan fel indulatosan –, nem vagyok már gyerek. Mit tettél?
Egymásnak préselem az ajkaimat, hogy csendben maradjak.
– Hát nem érted – fröcsögi –, hogy onnantól egy szellem élt velünk?
Laci maga elé pillant. Tekintetében tábortűz lobog. Apánk volt ilyen, örökös sérelmek táplálták a haragját. Akkor nyugodott meg, amikor felhozott ide minket, és hármasban töltöttük az estét, távol mindenkitől. Ezért jöttünk ma ide, hogy vele legyünk, mielőtt eltemetjük.
Az öcsém felemeli a fejét, a szemében lobogó lángok perzselnek.
– Itt akartam beszélni – köpi elém a szavakat –, hogy elmondd az igazat, de folyamatosan hazudsz.
– Az igazat akarod? – horkanok fel. – Apánk gyenge volt. Végignézte, ahogy széthullik a családja. Én csak ráébresztettem, milyen tehetetlen és vak. Hogy nem férj, nem apa többé.
– Megölted az apámat! – üvölti az öcsém, pálinkától kásás hangon. Feláll, és leereszti a kezét. Jobbjában acélpenge csillan. Zsírtól maszatos szája legörbül, mint egy harcsa fényes bajsza.
– Nem öltem meg – ordítom –, két napja halt meg. – Felkelek a fatuskóról, és szétnézek, mit kaphatnék fel a földről, ha szükség volna rá.
– Akkor megölted, és mostanra meghalt – zihálja. A tüdeje minden lélegzetvételnél sípol, mintha most ért volna a dombtetőre.
– Sosem tudod meg, mi történt aznap – jelentem ki hűvösen.
– Gyűlöllek – üvölti, és átvetődik a tűzrakó fölött.
Elugrok előle, és felkapom a csukló vastagságú fát, amivel a parazsat piszkáltam. Laci velem szemben ér földet, hörögve felém fordul. A könyököm ösztönösen az oldalamhoz szorítom, vállam a nyakamhoz rántom. Hónaljam forróság, tarkóm libabőr lepi el. Gyermekkorunkban mindig legyőztem őt, most semmi esélyem ellene. Kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, üvöltöm, hogy mit csinálsz, Laci, de nem hall. Szemére a téboly vörös függönye ereszkedett. A bicskával kaszáló mozdulatot tesz a köldököm felé. Oldalt lépek, a husánggal a karjára súlytok. Elernyed, de nem ereszti a kés markolatát, a térdét veszem célba, és minden erőmet beleadom. A combján puffan az ütés, elveszíti az egyensúlyát, és jajgatva összecsuklik. Szerencsére nem a baltát ragadtam meg, amivel korábban a fákat hasogattuk.
A balta. A kezemben bot van, de balta is lehetne. Mint azon a napon, amikor a hátsó kertben apámmal a gyümölcsfákat ültettük. Már csak egy maradt, de megszomjaztunk, és visszamentünk a házba.
Egy kép villan elém: a férfi, ahogy apánkat üti. Apánk a földön hever, és alig védekezik, mintha megérdemelné a sorsát. Tehetetlenül figyelem, még jó, hogy Laci iskolában van. Anyánk sikolt, odaugrik, hogy szétválassza őket. Az átlátszó kombiné pántja lelóg a válláról, kilátszik az egyik melle. Az a férfi anyánkat is megüti, ő elterül a földön, aztán összegabalyodnak apánkkal, nem férek oda, hogy leválasszam róla. A konyha hörgéstől és nyögéstől hangos. Kirontok a verandára. Körbenézek. A sarokban fahasábok. Balta egy rönkfában. Kirántom. Berohanok a házba. A férfi háttal áll nekem, apám fölé görnyed, ökölbe szorított keze a magasban. Lesújtok. A váll és a nyak között vér tör fel, akár egy erdei forrásból. A test apámra zuhan. Apad a forrás zubogása. Anyám felül a két férfi mellett. Egyik a férje, másik a szeretője. Mindkettő mozdulatlan, bár apám lélegzik. Anyám fohászkodik, megigazítja a ruháját, feltápászkodik a földről, kilök az ajtón, és bezárja mögöttem.
A verandán állok. Hó hullik a kertre. A szállingózó pelyhek szédítően táncolnak. Vékony rétegben rakódnak a fészertetőre, ellepik a fák és a bokrok ágait, a szürke utat a kerítés oldalában, ami a hátsó kerthez vezet. Innen pont rálátni a katonás rendben álló, vékony fatörzsekre. Fagyban nem ültetünk, apánk mindig ezt mondja. Az ásó nyele a talicskának döntve, benne az egyetlen facsemete, ami még hátra van. A cseresznye. Sietni kellene, mert megjön a tél.
Zsanér nyikordul. Megfordulok, anyám áll előttem. Próbálok belesni, de behajtja az ajtót. Az utazótáskám tartja a kezében. Azóta nem használtam, hogy befejeztem a szakközepet.
– Összepakoltam, amire szükséged lesz – közli velem. Először nem értem, miről beszél. – Felhívtam Sári néniéket Pesten, befogadnak téged. Fél óra múlva indul a busz, azt eléred.
– Apám? – kérdezem.
– Majd megbékél, de nem fog kijönni.
– Miért?
– Tudod, milyen makacs. De meggyőztem. Na, indulj!
Anyám megsimogatja az arcom, majd megölel. Sírva indulok ki a kertből. A kapuból még visszafordulok, de addigra bemegy a házba. Ahogy kilépek az utcára, fogom csak fel, hogy egyedül maradtam.
Egyedül, mint most, döbbenek rá. A tuskón ülök, nem tudom, mennyi idő telt el, de az öcsém nincs a földön. Felpillantok, ő sántítva bevetődik az erdősávba. Elkiáltom magam, de nem hallgat rám. Anyánkhoz siet. Bizonyosságért, amit tőlem nem kapott meg.
Megiramodok, hátha utolérem. A talpam alatt szűk ösvény kanyarog. Megbotlok egy kiálló gyökérben, nekivágódok egy tölgyfának, beverem a fejem, a nyakamba kéreg hull. Fájdalom lobban az agyamban, de próbálom figyelmen kívül hagyni. A hátam nekivetem a törzsének, és egy pillanatra lehunyom a szemem. A saját lihegésem hallgatom, és még valamit. Lejjebb a domboldalon. Öklendezés. Felkelek, hogy megkerüljem a nyöszörgő öcsémet. Talán előnyre teszek szert, és hamarabb érek anyánkhoz.
Elhagyom az utat, nagy ívben távolodva Lacitól. Kapkodó, óvatlan lépteimet gallyak roppanása kíséri. Amikor nem hallom a hányás hangjait, közelítek a ponthoz, amerre az ösvényt sejtem. Öt perc után sem találom. Eltévedtem. Szúr az oldalam, a whiskytől kába vagyok. Az órám szerint fél öt múlt, pirkadatsárga a horizont. Lebotladozok egy meredek szakaszon, meglátom a falut, és megszaporázom a lépteimet.
Mire leérek, felkel a nap. A főutcán ellátni a túlvégre, a házunkig. Elszorul a szívem, amikor feltűnik a cseréptető. Tegnap este nem látszott ennyire foghíjasnak. A fakózöld falakon évtizedes kosz. A vakolat sebei alatt bordaként sorakoznak a téglák. Végigmegyek a gaztól burjánzó kocsibeállón, és a hátsó verandáról benyitok az épületbe. A kis konyhaasztalnál ülnek: az öcsém és az anyánk.
Laci arca falfehér. Eldönthetetlen, hogy az alkoholtól, vagy attól, amit anyánk mesélt neki. Merthogy elmondta, az biztos. Látom a tartásán. Nincs már itt apánk, hogy rejtegesse az igazságot. Anyánk rám sem pillant, ahogy belépek. Laci mögé, a semmibe mered, mintha azt fürkészné, mi történhetett azon a novemberi napon.
– Már tudom, miért nem itta apám a cseresznyepálinkát – szólal meg az öcsém. Táskás szemmel rám néz, majd anyánkra. Felkapja az üveget az asztalról, undorodva meghúzza, amikor befejezi, nyög. – Hogy miért kellett eladni ezt a finom pálinkát, ugye anyám?
Anyánk nem válaszol, olyan helyen jár, ahol most nem érhetjük el.
– Na, vajon miért, Tesókám? – fordul felém Laci. Győzelmes grimasz ráncolja a szája szegletét. – Tudod, miért gondozta apám azt a fát?
Nem akarom, hogy kimondja, de nem tehetek ellene semmit.
– Mert ha kirohad a fa, találunk valamit a gyökér alatt, Tesókám. Erre inni kell, nem gondolod?
Felém nyújtja az üveget, és én gépiesen megfogom, hogy a számhoz emeljem.
(Fotó: Анна Малышева (Заволока), kép forrása: Pexels)