Az alkony sötét palástja teljesen beborította Miami Beachet, ám a szállodák, kaszinók és szórakozóhelyek fényeiből és vadul villódzó neonreklámjaiból mégis úgy áradt a fény, mintha nappal lett volna. A legfényesebb csillagként ragyogó hotel a Fontainebleau volt, aminek a bejárata előtt folyamatosan álltak meg a fekete vagy ezüstszínű óriáslimuzinok, melyekből elegáns ruhát viselő urak és hölgyek szálltak ki, és mint a pingvinek a jégtáblákon, totyogtak ők is szépen sorban egymás után, hogy beléphessenek. Odabent vadul sürögtek-forogtak a szmokingba öltözött pincérek, miközben körülöttük multinacionális óriásvállalatok vezetői, bankvezérek, brókerek és politikusok vitatták meg a világ dolgait. A terasz közepén álló színpadon egy bajszos, kreol férfi énekelt karcos hangján kubai slágereket, miközben egy zenegép, egy gitár és három trombita kísérte. Ám egyszer csak a zenekar elhallgatott és már csak a zengép játszotta kitartóan ugyanazt a két taktust, mikor a színpadon megjelent egy lóarcú szitkomsztár, aki utoljára a 90-es években volt igazán népszerű.
– Hölgyeim és uraim! – kezdte fontoskodva. – Sajnos átmenetileg kifogytunk a Dom Perignonból, de aggodalomra semmi ok, mert már leadtuk a rendelést, és a teherautó bármelyik percben befuthat.
A közönség egykedvűen fogadta az információt: a férfiak a szivarjukat szívták, miközben a nők arról beszélgettek, hogy vajon a Maldív-szigeteken vagy Malibun lehet-e szebb instafotókat készíteni.
– Na, de komolyra fordítva szót – folytatta a mikrofonnál álló férfi –, itt az ideje, hogy felkonferáljam az est házigazdáját, a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberét, a dél-afrikai politikai menekült csodagyereket, Toooony Muskooooxot.
– Köszönöm, Philippe! – vette át a szót Tony Muskox. Átlagos magasságú, ötvenes évei elején járó, izmos és kissé barna bőrű férfi volt, vörös inget, fehér kordnadrágot és zakót viselt, és mosolyogva nézett a közönségre. – Hölgyeim és Uraim! Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy bemutassam önöknek azt, amiért ma összegyűltünk ezen a kellemes helyen.
A közönség azonnal abbahagyta a beszélgetést, és egy emberként nézett a milliárdosra. Mindannyiuk szemében kíváncsiság, várakozás és a lehetséges nagyprofit iránti olthatatlan mohóság keveredett.
– Tudják, amikor gyermek voltam, imádtam Robert Zemeckis Vissza a jövőbe trilógiáját, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd egy saját időgépem lesz – folytatta a beszédét Muskox. – Nos, Hölgyeim és Uraim, ez többé nem álom!
A milliárdos kinyújtotta a kezét, erre begurult egy autó, ami leginkább egy DeLorean DMC-12-esre emlékeztetett, csak a fényszórói úgy elkeskenyedtek, mint egy ragadozó résnyire szűkített szeme, a hűtőrácsa pedig olyan volt, mintha egy hatalmas szörny fogakkal teli szája volna. Muskox odalépett a kocsihoz, felnyitotta sirályszárnyajtaját, és beleült, majd óvatosan kimanőverezett vele a szálloda bejáratán. Az emberek árnyékként követték. A parkolóban aztán rálépett a gázpedálra, és amikor elérte a nyolcvannyolc mérföldes sebességet, az autó váratlanul eltűnt, és csak kéken égő tűz maradt utána. A parkolóban állóknak tátva maradt a szájuk, ilyet addig csak a mozivásznon láttak. Kisvártatva mennydörgésszerű hang hallatszott, és a kocsi ismét felbukkant. Muskox kiszállt, de az öltözéke már korántsem volt olyan makulátlan. Az inge véresen és cafatokban lógott rajta, a mellkasát és az alkarját pedig nagy sebek borították. Kezében egy pulykaméretű és madárszerű állatot tartott, amelynek hosszú farka, a szárnyán három karmos ujja, a hátsó lábán pedig borotvaéles, sarló alakú karma volt.
– Hölgyeim és Uraim! – mondta Muskox, kissé zihálva. – Íme egy Velociraptor a késő kréta korból.
A közönség csak állt némán, még mindig nem akarták elhinni, hogy amit látnak, az igaz.
– Csakhogy bármennyire nagyszerű ez a találmány, ha rossz kezekbe kerül, annak beláthatatlan következményei lesznek – folytatta előadását a milliárdos. – Csak gondoljanak bele, hogy mi lenne akkor, ha a terroristák például megakadályozhatnák Szaddám Huszein rezsimjének bukását, vagy a neonácik visszautaznának a II. világháborúba, és hidrogénbombát adnának Hitlernek. Ezért a tudósaimmal azt találtuk ki, hogy egy új szolgáltatás keretében a leggazdagabbakat az általuk választott korba visszarepítjük, afféle exkluzív utazásként. Természetesen több választható csomag is lesz, és nagyon fogunk ügyelni arra, hogy az adott korban ne történjen semmilyen komolyabb beavatkozás.
A közönség felmorajlott. Mindenki egy emberként éltette a milliárdost. Muskox csak mosolygott, miközben az utcát hangos teherautózúgás töltötte be. Csakhogy nem a várt pezsgőszállítmány érkezett meg, hanem egy katonai konvoj. A teherautók gyorsan körbevették a parkolóban állókat, elzárva ezzel minden lehetséges kiutat. Valamennyi járműről egy nagy csapat katona ugrott le, kezükben méretes gépkarabélyokkal. A parancsnokuk egy magas, kopasz és bokszerképű fekete férfi volt, olajzöld egyenruháján aranybetűkkel a szíve fölé hímezve ez állt: Marcellus Wallace százados. Wallace százados odalépett Muskoxhoz, és azt mondta neki:
– Mr. Muskox! Az Amerikai Egyesült Államok Elnökének nevében lefoglalom az időgépét.
– De hát ezt nem teheti! – tiltakozott a milliárdos. – A Fehér Ház volt a projekt egyik fő támogatója!
– Hát az még Donald Trunk idején volt – vonta meg a vállát Wallace százados, majd elővette a zsebéből a felhatalmazást. – Ezt maga az új elnök, Joe Braying írta alá. Tudja, nagyon dühös lett, amikor tudomást szerzett a projekt létezéséről, és azt mondta, túl kockázatos, ezért elrendelte, hogy mielőbb semmisítsük meg. Úgy is mondhatnám, hogy a Pentagon és a Fehér Ház is módosítja az önnel kötött egyezséget, és örüljön, hogy csak ennyiben.
– A végén még én fizetek rá! – mondta dühösen Muskox.
Ezalatt a katonák munkához láttak, és egy trélerre tették a kocsit. Amikor végeztek, a parancsnok elindult, hogy visszaszálljon a járművébe, de ekkor az egyik fiatal közlegény, aki úgy nézett ki, mint Aaron Paul, odalépett hozzá és azt kérdezte tőle, miközben fegyverével a milliárdos kezében lévő Velociraptorra mutatott:
– És azzal a döggel mi legyen, uram?
A parancsnok a dinoszauruszra nézett, majd elővette a pisztolyát, és agyonlőtte az állatot.
– Így ni! – felelte elégedetten.
Ezután intett a katonáinak, hogy ideje menniük, és a konvoj épp olyan gyorsan távozott, mint ahogy megjelent. Muskox csalódottan nézett a semmibe, miközben mellette egy több mint 66 millió éve kihalt állat frissen leölt teteme feküdt a forró aszfalton.
(Fotó: Simon Infanger, kép forrása: Unsplash)