Annának fárasztó napja volt. Ahogy mostanában majdnem mindig, új főnöke van, és a munka is több lett, de ami inkább változott, az a hangulat, mintha kis játszmák indultak volna el a kollégák között, és ez nem volt kellemes. Az év vége meg úgyis mindig rengeteg munkát jelent, de nem csak a munkahelyén, a karácsony úgy, ahogy van, a legstresszesebb időszaka az évnek… a megszámlálhatatlan ajándék beszerzése, a nagybevásárlás, a gyerekek iskolai műsorai, a fellépések, többféle listával rohangált, a táskájában és a fejében is az elintézendő feladatok kavarogtak, még van egy hét karácsonyig, és máris olyan iszonyúan fáradt, mi lesz még itt…
Ma is bent kellett volna még maradnia, de nem tudott, így is olyan későn ért az óvodába a gyerekekért, az óvó néni nem is nagyon tudott már mosolyogni, fásult volt ő is. És Anna ezt érti is, de hát mit csináljon, dolgoznia muszáj, segítsége nem nagyon van, a férje is épp külföldön tárgyal, nem tudja egyszerűen máshogy megoldani. Sietnének haza, de még be kell menni a boltba, halogatta egész héten, de mivel már nincs otthon semmi, sajnos ennek meg kell lennie.
Tömeg van a boltban, az emberek tülekednek, egymás lábára tolják a bevásárlókosarat, Anna ideges, és szeretne haladni, sietni, így nem lehet, utálja a tömeget. A gyerekek meg állandóan eltűnnek mellőle, félpercenként kiabálnia kell utánuk, hol vagy, Luca és Szabi, gyere ide, egy doboz tej, egy kiabálás, egy zacskó zsömle, fejforgatás, hol vannak ezek, sajtos pult, na, ezt a sort látva elengedi, csak bedobál pár előre csomagolt tömböt, jó lesz ez is, menjünk, sőt, meneküljünk. Megint nem úszta meg, hogy a gyerekek le ne verjenek valamit, szerencsére csak az újságokat, na, menjünk, fizessünk, mi ez a zacskó, nem, ezt nem vesszük meg, nem kell pattogós cukorka, kék színű müzli, micsoda, ne hisztizz, légyszíves…
Végre, fizetés, pakolnak, már csak ki kell jutni a boltból.
Szabi egyszer csak megáll, és felkiált: Anya, nézd, ott egy angyal! Oda néz, ahova a gyerek, azt hiszi, a kirakatban van valami kiállítva, de nem… nem látja, miket beszél ez a gyerek, nincs ott semmi. De a másik is ismételgeti, de anya, tényleg ott van… ő nem lát semmit továbbra sem, csak egy kisgyerek ácsorog a fal mellett. Jönnek-mennek az emberek, de nem tűnik fel senkinek. Furcsa, hogy egyedül van. Kire vársz, kisfiú? A szüleid hol vannak? Nem tudom, suttogja, ötéves forma, olyasmi korú, mint az övé. Nem tudom, eltűntek. Mikor? Hát, az előbb. Régen. A kisfiút alig hallani, és nem is mer felnézni, a padlót nézi, a rohanó lábakat, szorongatja a kezében a kötött sapkáját. A sajátjai sem emlegetik már az angyalt, kíváncsian méregetik a kisgyereket. Na, gyere, sóhajt fel Anna, átteszi a másik kezébe a szatyrot, és védelmezően megfogja a fiúcska kezét. Gyertek mellettem, dörren a saját gyerekeire, még csak az hiányzik, hogy ti is eltűnjetek! Visszaindulnak a boltba, mint egy karaván, kérdezgeti a kisfiút, hogy hívják, hány éves, nyugtatgatja… Gyere, megkeressük anyuékat!
Nagy a bolt, nem is mennek vissza, a kasszánál érdeklődnek, és a hangosbemondó szavára hamarosan lélekszakadva érkeznek a szülők, két különböző irányból, azt hittem, veled van, én meg azt, veled… Néznek egymásra ijedten, aztán megnyugodva, hogy hát mégis megvan a gyerek, a kisfiú rohan hozzájuk máris, öleli őket, és a szülők is kicsit ijedten, de boldogan mosolyogva köszönik meg a segítséget. Mindkét oldalról biztonságban fogva a kicsi kezeket, mennek el, haza ők is… a kisfiú hátranéz rájuk, és mintha intene a fejecskéjével egy viszlátot.
Csak ekkor indulnak el kifelé, és Anna nem kezd bele a tanmesébe, hogy látjátok, mi történik, ha nem maradtok mellettem, látszik, hogy a gyerekek is megszeppentek, értik ezt ők, a bajt, a félelmet, az aggódást, és a megkönnyebbülést is…
Kiérnek a boltból, hideg szél süvít bele az arcukba, Anna el is engedi egy pillanatra a gyerekek kezét, hogy szorosabban megkösse a sálját, összehúzza a kabátot, és leguggol, megigazítja a gyerekeken is a pufidzsekit. Egy kis mellékutca felé indulnak, ott kevesebben vannak, és mintha a szél is kevésbé fújna, Anna nem is nagyon figyel, a feladataira gondol, érzi, ahogy erősödik a nyomás a szíve tájékán.
Anya, ott az angyal! Megint ott az angyal! Szabi megtorpan, arca kigyúl, szeme óriásira tágul. Anna is megáll, dühösen fújtat egyet, na, most már aztán elég legyen, de azért követi a gyerek tekintetét az épületek hosszú során keresztül. Megint nem lát semmit, türelmetlen és menne már, de a gyerekek földbe gyökerezett lábbal állnak még mindig, és már Luca is kontrázik: tényleg, angyal, de szép!
Anna meregeti a szemét, de hát nincs ott semmi, csak egy magányos hajléktalan fekszik az áruház fala mellé megágyazott papírkupacon, egy rongyos pléddel takarózik, magára húzza a takaró maradékát, csak az arca látszik ki, a lábánál nagy műanyag bevásárlózacskó, ruhadarabok lógnak ki belőle, mellette a földön üres üveg, koszos edény, könyv. Nem mozdul, az arcát nehéz kivenni, az árnyékban nem látszanak a vonások, csak a szeme fénytelen csillogása jelzi az életet. Aztán ahogy észreveszi, hogy figyelik, megmozdul, kicsit előrehajol, és az utcai lámpa hideg fénye megvilágítja egy pillanatra ráncos, kortalanul öreg, szomorú arcát. Nedves hajtincsek lapulnak a homlokára a fekete sapka alatt, sötét van, és ott, ahol fekszik, még sötétebb, mocskos rongydarabok mocorognak az utca mélyén, kétségbeesés és reménytelenség szaga keveredik a komor esti szmoggal.
Állnak mindhárman, a gyerekek is elhallgatnak, a fekvő embert nézik, döbbenten és elborzadva, kicsit közelebb is bújnak Annához, aki nyel egyet, és megint sóhajt egy nagyot, meleg pára a hideg esti levegőben. Leengedi a vállát, lerakja a táskákat a földre, és kotorászni kezd a bevásárlótáskában, amit pont az előbb pakolt tele. Elővesz két nagy, frissen sült kiflit, egy zacskó sonkát, a fokhagymás krémsajtot és egy doboz drága bonbont. Azt ugyan az óvó néninek szánta… közelebb lép az emberhez, egész közel, a gyerekek nem moccannak, csak nézik, ahogy lehajol, és leteszi szépen, gondosan a földre ezt a pár dolgot, a férfihez fordul, és komoly hangon mondja: Boldog karácsonyt! A férfi kicsit felemelkedik, nézi az ételeket, őket, nagy feketeség a szeme, mégis kiragyog a sötétből, rájuk, és nagyon mélyről, nehezen jön valami rekedtség, egy hang, alig érteni, Isten áldja magukat…
Mennek tovább, csöndben, egymásba kapaszkodva. Kiérnek a forgalmas útra, ahol folyamatosan jönnek az autók, és az utcán is sok az ember, alig lehet haladni, de már csak hagyják sodorni magukat.
Anya, nézd, azta, mekkora angyal! Na ne, már megint, de nem áll neki vitatkozni, fáradt már ehhez is, és nincs már türelmetlenség se benne, már nem, csak vonakodva odanéz, és akkor meglátja, ott egy angyal, csakugyan. Az egész utca fel van díszítve, minden csillog-villog, a boltok kirakatai, és az út mentén fényfüzérekből csillagok, harangok a villanypóznákon, és egy óriási angyal lóg az úttest fölött. Egy gyönyörűséges, fényes angyal, milyen furcsa, hogy még nem látta ezt a dekorációt, vagy nem vette észre, pedig mintha járt volna már erre nemrégen… de tényleg, milyen hangulatos! Megállnak megint, csak nézik, gyönyörködnek, istenem, de szép ez, több ezer lámpácska, csillognak az autók, a buszok, és fénylik minden, mintha valami meseváros lenne, csak álldogálnak, már úgyis mindegy, végül is, nem sietnek sehova.
Amikor aztán leszállnak a békésen araszoló buszról, nem beszélnek, csak néha egymásra mosolyognak, a gyerekek sem nyafognak, csöndben baktatnak mellette, a lépteik és a zacskók susogása hallatszik csak, a távolban kutyaugatás, ragyognak fent a csillagok, lent a fények az ablakokban, és mintha egy kicsit fényesebben ragyogna fent a mennyben az angyal is, amikor visszaérkezik.
(Fotó: suzukii xingfu, kép forrása: Pexels)