regényrészlet
(Búcsú)
Olyan, mintha a mami húzna maga után, ha nem szaporáznám a lépteimet, talán fel is röppennék időnként, mint a lufiárusok elszabaduló portékái, csak én nem szállnék a végtelen kékségig, mert mami erősen fogja a kezem. Pedig úgy szeretnék nézelődni legalább, egy ici-picit reménykedem is, hogy veszünk valamit, nem is kerül sokba az a világítós jojó, vagy az a gyöngyös kis pénztárca. Aztán meglátom a Barbiet, egy selyemruhás, hosszúlábú, magassarkús Barbiet. Szőke és gyönyörű. Égszínkék a szeme, mint egy drágakő, a vékony ecsettel festett szempillái pedig hosszúak, majdnem felérnek a csodálkozóra húzott leheletvékony szemöldökéig. Kivillannak a hófehér fogai a rózsaszín mosolygó szájából. A mosolya udvarias és olyan elegáns, mint aki csak arra vár, hogy kiszabadítsa valaki az átlátszó ablakos papírdobozból, és bevezesse az álomházába. Én nem tudok neki álomházat adni, de még társaságot sem nagyon, nincs egyetlen Barbie-m sem, ezért aztán az álomházat sem kaptam meg, minek is, ha úgysincs, aki lakjon benne. Viszont én lehetnék a barátja, ha megkaphatnám, örökké csak vele játszanék és aludnék, és a mamival horgolnánk neki csinos ruhákat, és valahogy kartondobozból talán házat is tudunk anyuval csinálni. Vághatnánk rá ajtót és ablakot is, anyu biztos segítene a késsel, talán függönyt is ragaszthatunk az ablak fölé maradék anyagból. Az ábrándkép olyan erősre sikerül, hogy valószínűleg legyőzöm a mami húzását, mert ott állok már egészen közel a bedobozolt babához, és a mami még mindig fogja a kezem. A baba dobozának a jobb sarkára van ragasztva az árcédula, hétszáznyolcvan, ez áll rajta, ettől még jobban reménykedni kezdek, az még nem ezer, sokkal kevesebb, talán ki lehet könyörögni.
– Mamiiii, megvesszük?
– Mit? – kérdezi felemelt hangon, kicsit jobban szorítja a kezem, pedig tudhatná, hogy eszemben sincs innen elszaladni.
– A Barbiet – lehelem, de meg is kell ismételnem, mert a búcsú zsivajában el sem jut hozzá a kívánságom.
Alaposan megnézi, majd megrázza a fejét:
– Nagyon drága, azt nem vesszük meg.
Máris fojtogat a sírás. Túl fájdalmas lenne most azonnal kitörölni az egész álomképet, ami Barbie és az én közös életemről szól, az együtt töltött boldog jövőbeli évekről a függönyös papírházban, ahol horgolt ruhákkal van tele a bonbonosdoboz-szekrény.
– Légyszi, Mamiii, kérlek szépen! – nyafogok elcsukló hangon, holott sejtem, hogy ettől csak idegesebb lesz, főleg, ha észreveszi, hogy már könnyezik is a szemem.
– Válassz valami mást! – mondja kíméletlen hangon, amitől rögtön visszanyelem a könnyeimet, bármennyire is feszíti a torkomat. Nagyon fáj az elengedés, de most kell döntenem a valami másról, ha hisztizek, akkor abból csak egy kiabálós, elrontott vasárnap délután lesz ajándék nélkül. Körbe futtatom a szemem a standon. Semmi sem olyan csodálatos, mint a Barbie; lógnak a fejem felett a plüss kutyák, macik, varrott babák, előttem hevernek a kinyújtott nyelvű kutyás perselyek, a tologatható facsiga és lepke, a világítós jojó, amiről ének is van, „háromszáz éves játék már a jojó”, meg ott csücsülnek hátul a moncsicsik, hüvelykujjal a szájukban, arról is lehet énekelni, hogy „mon-csi, mon-csi, mon-csicsi”. A lábuknál kis és nagy üveggolyók hálóban, pénztárcák, amin ismeretlen nénik kacsintgatnak, búgócsigák különféle mintával. A ridikülök szépek, van kék és piros, meg rózsaszín, mindegyik csillog, lakkozott a külsejük, a ráhajtókán pedig Barbie arca van, pont olyan szép, mint az igazi baba arca. Bizonytalanul rámutatok a pirosra, annak a legszebb a színe, olyan, mint a ropogós cseresznye héja, épp, amilyet a ruhámra is hímeztek.
Mami semmit sem szól, kicsit közelebb hajol a táskához, ráncolja a homlokát.
– Az mibe kerül? – mutat rá végül, a hangja ellenséges, mintha semmire se tartaná az árut, sőt, nem is érdekelné igazán a válasz.
– Kettő-nyolcvan – mondja készségesen a nagyon barna bőrű, izzadt arcú borostás férfi a másik oldalról, rögtön kiveszi a sorból a ridikült, nyitogatja a fedelét, csattog a köralakú zár, megnyomkodja kétujjal, a táska sípol. Állít valamit a szíján, és már jön is ki a stand mögül, akasztja a vállamra – Illik ehhez a szép ruhához – mondja lehajolva és kacsint.
Sebesen ver a szívem, olyan, mintha már enyém lenne ez a szép táska, olyan, mintha ettől a két gyümölcs a fehér fodros ruhám mellrészén még pirosabb lenne, olyan, mintha a kopott orrú csatos cipőmet nem a Julcsitól örököltem volna, hanem az Áruházban vettük volna, olyan, mintha a fiúsra vágott barna hajam egyszeriben a derekamig érne, hullámosodna és fénylene, mint a Májkül Nájtban a Bonninak. Felnézek a mamira, szinte remegek a félelemtől, hogy azt fogja mondani, hogy nem, hogy túl drága, vagy nem elég hasznos, vagy nem ér annyit, majd ő varr nekem egy jobbat. Mami hosszan néz vissza rám, úgy érzem, az egész jövőm attól függ, vajon mi következik most. Bólint, és előveszi a pénztárcáját. Szorosan összezárt szájjal húzza ki a fekete tokból a papírpénzeket, és átadja. Most szeretném nagyon szorosan megölelni, hogy ennyire jó hozzám, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen mamám van, és majd ősszel mindenkinek megmutatom ezt a csillogó piros ridikült az iskolában, addig nagyon-nagyon vigyázok majd rá, kint sosem játszom vele, nem is nyitogatom sokat, hogy ne romoljon el a zárja, és nem nyomogatom a sípolóját se, nehogy idegesítsem vele a mamit.
Mami lehajol és keresztbe teszi a táskát a vállamon, a vékonyka vállpántját áthúzza a fejemen, kiigazítja alatta a fodrokat. A műanyag szíj így félbevágja a cseresznyéket a mellemen, de nem bánom, ha a maminak ez tetszik, nekem jó lesz. Kézen fog, indulás előtt azonban még egyszer rám néz:
– Mit kell ilyenkor mondani?
– Köszönöm – motyogom zavartan, mert elkéstem, előbb kellett volna, így most elmarad az ölelés és a hálálkodás. Úgy tűnik, mami nem bánja, sóhajt, és húz tovább előre, amerre szélesedik az út, és ritkul a tömeg.
A kereszteződés tulajdonképpen csak két jobbra illetve balra vezető földutat jelent, meg a széles úttestet, ami a kastélyhoz vezet. Ez igazából egy felhajtó, ezen kellene elegánsan megérkezni az épület bejáratához, az intéző, a gazdasszony, a lovász, és a többiek lába elé. Itt viszont már nincs elegancia, se a lovász és a többiek. A kastély sötétsárgára volt festve valamikor, itt-ott már megkopott, sőt le is hullott a vakolat, és nagy fehér foltok éktelenkednek rajta, mintha a katona elrongyolódott egyenruháján kikandikálna az alsónemű, és ettől nem lenne többé olyan tekintélyes személy, akinek illene lennie. A kastély akkor is gyönyörű nekem, titok lengi körül, ugyanakkor jóságos is, nyitva van az a rengeteg ablaka, nem csukja be a szemét, nem zárja rá a barna zsalugáter-szemhéjakat, inkább nézelődik, tetszik neki, hogy ekkora forgatag van körülötte, hogy ennyien eljöttek hozzá, hogy újra vendégei vannak. Az ajtaja hatalmas, a kilincs lenyomásához két gyerekkéz is kevés. Mami határozottan behúz magával a sötét lépcsőházba. Pár pillanatig tétovázik, majd jobbra indul az egyik folyosón. Visszhangoznak a lépteink a márványkockákon, a falak fehérek, rajtuk fekete-fehér bekeretezett fotók a faluról, az intézetről, fákról, kalapos, öltönyös bácsikról. Sehol nem látok azonban hintót, hosszúruhás hölgyeket, urakat lovon vagy a kertben üldögélni és pipázni, ahogy a grófoknak illene élniük. A folyosóról rengeteg ajtó nyílik, mintha nem is kastélyban, csak egy kórházban lennénk, mintha az ajtók mögött nem szalonok és baldachinos ágyak, hanem kórtermek és betegek várnák a látogatót. Mami az egyik ajtónál megáll, és határozottan kopog. Jövök! – kiált egy női hang bentről, és én végképp összezavarodom, hogy mi folyik itt. Belekapaszkodok a piros ridikülbe, attól várom a biztonság visszatérését.
– Erzsikééém! – tárja szélesre az ajtót egy magas néni. Szalmaszínű haja be van hullámosítva, idegesen rázogatja, ahogy beljebb tessékel minket. Alig férünk el mellette, olyan pici hely van bent. Az előtér szinte csak egy lépés, és máris a súlyos bútorokkal, vastag szőnyeggel berendezett szobában vagyunk. A szoba is kicsi, épp elfér benne a fényes szövetű kétszemélyes szófa meg a kerek asztal négy díszes székkel, és egy szekrényke a falnál.
– Üljetek le! – mutatja a kanapét. – Máris hozok egy kis süteményt és kávét. Te melyik is vagy? – néz rám, meg is kell hajolnia, hogy lássa az arcomat. Már épp válaszolnék, csak még megköszörülöm a torkomat, amikor mami közbevág:
– Ez az Eszti, a Vicájjé, a középső.
– Oh, hát apádra hasonlítasz – kacsint, aztán átlép a szobából a folyosón át a konyhába. Tényleg csak egy lépés az egész, olyan közel van egymáshoz minden, talán, ha a kanapén ülve nyújtózkodnánk, elérnénk egy poharat a konyhapulton. Kifészkelem magam a szófa karfájához, hátha meglátom, milyen is a konyha. Nincs sok néznivaló rajta, mert az egész konyha is csak egy lépés, egy sötét lyuk, egy szekrény fent és lent, meg egy rezsó.
– Csak bolti – hozza a pici szekrényből a tányérkára előre kikészített nápolyit és kekszet, a másik kezében egy tálcán két apró kávés csésze. A furcsasága ellenére tetszeni kezd az egész helyzet, mintha egy babaházban feszengenék itt két felnőttel, van benne egy kis vicc, titkon kuncogok rajta –, itt nincs sütő, sajnos – szabadkozik a néni.
– Miattunk ne fáradj, Sárikám! – legyint a mami, és körbe jártatja a szemét a tapétás falon.
A néni málnaszörpöt hoz nekem üvegpohárban, még egy piros szalmaszálat is tesz bele, meg egy nagyon szép porcelánkancsóból kitölti a kávét maguknak, aztán végre leül az egyik székre, maga alá húzza a hosszú lábait, máshogy el sem férne az asztal mellett.
– Hát – mutat körbe –, ezt utalták ki. Ennyink maradt, de legalább élünk.
A mami bólint, keserű az arckifejezése, körbe néz, mintha bárki más is volna a csepp lakásban rajtuk kívül.
– És a Manó?
– A szíve vitte el. Talán ott kezdődött, a névvel, hogy meg kellett változtatni. Azt hinnéd, semmit nem számít, ha egyszer az életed múlik rajta. Egy név, hát mi az, de mikor el kell dobni, mikor másikra kell keresztelkedni, akkor jössz rá, hogy a név, az te voltál, és már sosem leszel ugyanaz, hanem valaki mássá változol, valakivé, akit nem is ismersz. Másvalaki egy új névvel. Aztán – sóhajt fel, enyhén remegnek az egymásba kulcsolt ráncos kezei, a körmei pirosra vannak festve, de már kopottak a végei –, a név után jött a lakás, hogy el kellett hagyni, tudod, nekünk egy szép háromszobás volt a belvárosban, a Manó apjától örököltük, tudod, az volt az ékszeres, és utána a vidéken bujkálás. A visszatérés, de hova, Erzsikém? Hát mindenünk elveszett, az ötvenes évek… Mikor csak tengődtünk, megtűrtek lettünk egy kicsike szobában, valaki másnak a házában – szaggatottan beszél, olykor fátyolossá válik a szeme, amúgy is piros az alsó szemhéja mögött. Nagyot sóhajt, mintha azzal kimennének a rossz emlékképek a fejéből, s elvesznének a légüres térben, a szoba egy sarkában. – Az Endre elvégezte az egyetemet, és belépett a pártba is, megkapta a mérnöki állást Pesten, úgy tudta elintézni ezt, de közben az apja belehalt ebbe az egészbe.
– De most itt vagy, Sárikám, örülök, hogy láthatlak, hát idejét se tudom… Még a levelet se tudtam, hova küldjem.
Sári néni bólogat, kiveszi a mokkáskanalat a csészéből, nem kevergeti tovább, kortyol.
– Megint van rendes kávém, ennek is örülni kell, mindennek, amit Endre küld, meg hát, látod, egy kastélyban lakom. – Mintha huncutul mosolyogna, de csak röviden, hogy egy pillanattal utána már nem is vagyok benne biztos, láttam-e azt a mosolyt. – Micsoda világ ez, Erzsikém? Hogy innen is elüldözik a tulajdonost, aztán engem meg beköltöztetnek? Engem, akit elüldöztek a lakásomból, amiben most ki tudja, kik vannak, s ki tudja, azokat honnan zavarta el a sors vagy a politika.
– Itt nagy világ volt, mikor a grófok csapot-papot hagytak. Egy darabig persze senki nem nyúlt semmihez, de aztán… Vitték, amit csak értek, képeket, szőnyeget, porcelánt, vázát, hamutartót, mígnem az intézet rátette a kezét erre is. Egy darabig mi csináltuk a Ferivel a klubot. – Kezdem elunni magam, bágyadni a melegtől, a málnaszörpöm alját ki se merem hörpölni, mert az hangos lenne, így koppanás nélkül visszateszem az asztalra. Szeretnék venni egy kekszet, de nem mondta a néni, hogy szabad, csak nézem, hogy milyen lehet a lekváros közepű, meg az a darálós, aminek a vége csokoládéba van mártva. – Semmink nem volt a házasságunk elején, Sárikám, úgy hidd meg, hogy semmink. A Feri egy nyamvadt krumplit csomagolt be nekem a karácsonyfa alá. – Azon kapom magam, hogy bólogatok az ismerős történet hallatán, és gyorsan abbahagyom, mielőtt észreveszik. Valamit talán mégis észlel a néni, mert rám mosolyog, és azt mondja:
– Milyen csendes, helyes kislány ez. Vegyél süteményt, aranyom, ugye unalmas a mamiék beszéde? Na, ne csak egyet vegyél, mind a két kezeddel!
Gyors mozdulattal kiválasztom a kettőt, amelyekkel eddig szemeztem, meg is köszönöm, mielőtt maminak figyelmeztetnie kéne. Mami máris tovább mondja a krumpli és a szegénység szomorú esetét, Sári néni meg szörnyülködik, hogy hát akkor nektek is kijutott, szegény Erzsikém.
– Akkor lett egy kicsit jobb sorsunk, mikor aztán kitalálták ezt a klubot. Itt lent, a park felől volt a bejárat. A Feri az irodai munka után rögtön idejött, dolgoztunk, mértük az italt, szórakoztattuk a betérőket, ment a kártyázás. Én olyan fáradt voltam minden este, Sárikám, hogy te azt el se tudod képzelni, mégis úgy hidd meg, hogy boldog voltam. Itt olyan élet volt, nevetés meg udvarlás, mint lánykoromban.
– Aztán? Miért hagytátok abba? – Sári néni valóban kíváncsinak tűnik, a mamira szegezi a tekintetét, és sebtében bekap egy nápolyit.
– Áh! – a mami legyint, ebben a legyintésben nem az a hadd-el-fiam van, amit néha mondani szokott, hanem az, hogy el se mondom, olyan szörnyű, amire persze még kíváncsibb lesz a Sári néni, és most már én is. Mami lehalkítja a hangját:
– A klubot minden este tízkor bezárhattuk, így volt megadva – mutatja is mind a tíz hosszú ujját, hogy jól értsük. – Így is sok volt, Ferinek ugye reggeltől délutánig a kutatóintézetben a könyvelés, utána meg itt a kiszolgálás. Kezdett megromlani az egészsége. Én is fáradt voltam, de nem panaszkodtam. Na, elég az hozzá, hogy este tízig nem volt ám elég itt az elvtársaknak – ezt a szót majdhogynem ki se mondja, csak tátogja, mire Sári néni bőszen bólogat, hogy tudja ő, persze, hogy tudja. – Ezek ideállítottak este hatkor, és hajnali kettőig ki se lehetett tenni a szűrüket, csak még egy rundot, Feri, te is igyál velünk. A Feri meg sose iszik, tudod, milyen, hát nekem kellett néha-néha, ha nagyon kötötték az ebet a karóhoz. Na, aztán, megmondom én, ahogy van, nem bírtuk tovább, és visszaadtuk a klubot az Intézetnek, hogy csinálja akárki, aki akarja, de mi nem. Csakhogy a Ferit ki nem állhatta a Szabadkai, az volt itt ám a valaki. Tudod, ki az, a Peszlen Sanyinak a veje, tudod, ott laktak Egyházi fele, a templomon túl. Dehogynem tudod, a Margit volt a felesége, a Peszlen Margit. – Most dereng Sári néni arcán a felismerés, hogy igen, talán a Margit, az eléje idéződött, s erre már folytatja is a mami. – A Szabadkai állandóan unszolta, de a Feri nem lépett be a pártba, már ezt se tudta neki megbocsájtani. Na, aztán hogy még a klubot is bezárták, mert mi abbahagytuk. És akkor dühödött csak meg igazán. Jól beittak a barátai, és feltüzelte őket, hogy mirajtunk bosszút kell állni. Éjszaka jöttek, kiabáltak a kertkapunál, a kutyák ugattak, na, gondoltam, ránk gyújtják a házat. Fenyegetődztek, hogy Feri, nyisd ki a kocsmát, mert megbánod. Az én férjem, az persze hajthatatlan volt, nem engedett, nem ő, az élete árán sem. Bejöttek az udvarba, nagy zajt csaptak, nem lehetett kivenni, hogy mit is csinálnak pontosan, de gondoltuk, hogy szétdúlnak mindent, amit találnak. Aztán közelebb jött a zaj, huppogások a bejárati ajtónál, meg nyögtek, mintha erőlködnének valamin. Aztán nagy, öblös nevetéssel távoztak. Sokáig meg se moccantuk, még a firhangot se húztuk széjjel, míg biztosra nem vettük, hogy már nincsenek ott. Akkor a Feri résnyire nyitotta az ajtót. Én attól ijedtem meg, ahogy a Feri hátra hőkölt. Hiába faggattam, semmit se mondott arról, hogy mi a fészkes fene van az ajtó előtt, magam kellett, megnézzem. Sárikám, ezek a barmok küszöbtől a szemöldökfáig felrakták a télire vett farönköket. Ketten taszigáltuk ki a tetejétől kezdve, hogy kiszabaduljunk, a gyerekek meg persze felébredtek, és ott zokogtak a hátunk mögött, azok se értették szerencsétlenek, hogy mi folyik itt.
– Te jó Isten, Erzsi, és mi lett aztán?
– Kifulladt ez a részeg banda, már úgy értem, hogy még egy ideig ment a súgás-búgás, mutogatás, aztán elfelejtették ezt is, mint minden mást.
– Még szerencse… Ezeket – a plafon felé mutogat – a disznók közül húzták elő, ahogy látom. Endre is csak muszájból lépett be, bizonyos állásokat meg se kapsz, ha nem vagy a pártban – fogja suttogóra Sári néni.
– Őszintén, Sárikám, lehet, hogy nem bántam volna, ha a Feri belép, talán nem lett volna ilyen nyomorult minden keserves lépés az elmúlt harminc évben.
A néni megértően bólogat, mami kiissza a presszót, szedelődzködni kezdünk.
Fotó: SopronMédia