A töritermet szerettem. Az alsós osztálytermünkben A4-esekre nyomtatott nagy- és kisbetűk sorakoztak körben a falon. Az A-nak piros almát, a B-nek buborékot fújó, gömbarcú kisfiút adtak társnak a rajzolók. Négy évig néztem őket, kezdetben csodálva, később érdeklődve, aztán már észre sem vettem a hatalmas betűket, csak elábrándoztam mellettük a padban. Az ötödik osztály azonban új izgalmakat hozott. A felsős – hiába a legkisebb a rangosabbak között – már igazán jelentős személy az általános iskola zsongó siserehadában. Na és ott van az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy szó sem volt már tanító nénikről és bácsikról, helyükbe tanárok léptek. Minden tárgyi tudás átadásának új felelőse lett, új osztályfőnököt, külön magyar- és matektanárt is kaptunk. A legbüszkébbé pedig az tett, hogy az ötödikes diák már olyan komoly dolgokra hivatott, mint a történelemtanulás. Az órára a saját osztályunkból át kellett vándorolni egy másikba, és – bár a minden termek legtitokzatosabbika, a kémialabor még váratott magára – én a történelemterembe lépést megtiszteltetésként éltem meg. Úgy hittem, az olvasás, írás és a számolás kétségtelenül alaptudást képeznek, de a történelemmel kezdődik majd a valódi okosodás. A töriteremhez ráadásul fel kellett menni a másodikra. Azelőtt ezt sosem mertem volna megkísérelni, de most egyenesen felszólítást kaptunk erre, és a hetes vezetésével csak szedtük és szedtük a lépcsőfokokat, hogy a tudás fellegvárának, a József Attila Általános Iskolának a második emeletére érjünk. Odafent minden ugyanolyan volt, mint egy emelettel lejjebb. Ugyanaz a kockakő a padlón, ugyanaz a kék aprócsempe a falon, ugyanazok a halványzöld beépített szekrények, és ugyanazok a kanárisárga, fényes ajtók. Még ha ránézésre minden ugyanolyan volt is, én átláttam a szitán, és éreztem, hogy a második emelet igenis egy új világ színtere. Tizenkettes terem. Először láttam két számjegyet egy osztályterem ajtaján, az alsóbb szintekre csak egytől kilencig jutottak. Úgy éreztem, máris néhány centivel magasabban lépem át a küszöböt. Aztán tátva maradt a szám. A falon körben igazi képek voltak, fényképeknek hittem őket, és nem gondolkodtam azon, vajon Zrínyi Miklóst vagy Hunyadi Mátyást ugyan ki és miként fotózta le élete teljében. Ott volt velünk minden nagyság, időrendben. Sokan máris kuncogni kezdtek a pödrött bajszú, nagyorrú vagy szokatlanul hosszú hajú férfiakon, és a komikus frizurájú, dölyfösnek tűnő hölgyeken. Nem úgy én, aki máris hunyorogva silabizáltam az évszámokat, miközben beültem a harmadik padba, és a földre tettem a zsákomat, mert már az volt, igazi cipzáras hátizsák, nem pedig csatos téglatáska. Felberregett a csengő, és erre a jelre – ahogy tanultuk – kikészített felszereléssel, egyenes háttal kezdtük várni a tanárt. Az ajtónyitásra aztán teljesen megszűnt az osztálytársak morajlása, és belépett ő. Először a kerek orrú, kopott cipőjét láttam meg, ahogy átemelte lábát a küszöbön, a barna szövetnadrág furcsa díszét csak ezután vettem észre. Mindkét szár aljába egy-egy színes ruhacsipesz kapaszkodott kitartóan. A jobbon egy sárga, a balon egy kék. A padtársam kuncogott, látod?, súgta felém, de én moccanni sem bírtam a szembesüléstől, hogy életemben először van férfi tanárom. Barna köpenyt viselt, ami egészen a térdéig leért, és amitől a tévéből ismert Öveges professzor alakja idéződött elém. Szürke haja egyenes szálakban, vaskosan meredt kétfelé, középen utat engedve egy határozottan kopaszodó, u alakú sávnak. Orrán csontkeretes szemüveg csücsült, benne a nagyítóénál is vastagabb üveg. No, gyerekek!, szólított meg minket a pultpitushoz érve, Én vagyok a Dezső bácsi!, azzal az asztal lapjára emelte aktatáskáját, amelyet épp a felénél egy élénkkék gumipók fogott össze. Moccanni sem mertünk. Az öreg lehajtott fejjel, a szemüveg teteje fölött nézett ránk. Köszönni se tudtok, azt a kutyafáját! – mordult ránk, mint egy kiszolgált eb, és mi egy emberként rezzentünk össze és szavaltuk kórusban a csókolom, Dezső bácsit. Ezután megenyhült, komótosan pakolni kezdte táskájából a ceruzákat és az ötödikes tankönyvet. Ahogy a székéhez lépett és a másik profilját mutatta felénk, láthatóvá vált a szemüveg jobb szárát rögzítő, csíkos szigetelőszalag. A kuncogást már csak néhány elvetemült társam engedte meg magának. Én pedig azon kezdtem gondolkodni, vajon milyen idős lehet ez az ember, ha nadrágját csipeszek, táskáját gumipók, szemüvegét ragasztó tartja össze. Úgy tűnt, ezer viharon kelt már át ezzel a nadrággal, táskával és szemüveggel. Az őskor, mondta ekkor, és én csalódottan pillantottam a falon lógó, bekeretezett portrékra. Hát, ma még egyikőtökről sem tudok meg semmit? Dezső bácsi beszéde a mozgásához hűen lassú és akadozó volt, olykor elhallgatott, és hosszú, perceknek tűnő ideig egy szót sem szólt. Csak később, úgy a negyedik-ötödik történelemórán jöttünk rá, hogy ilyenkor elbóbiskol, és mocorgásunk, neszezésünk ébreszti fel, hogy valahol, egészen máshol újra felvegye mondandója fonalát. Fel is építettünk egy taktikát erre a tapasztalatra. Azaz, ha Dezső bácsi elaludt, senkinek sem volt szabad megmozdulnia, pláne nem megszólalnia. Egyre ügyesebbek lettünk, és hónapokkal később már több, mint az óra felét töltöttük ebben a szoborjátékban, míg Dezső bácsi békésen szundikált. Ebből kifolyólag a történelemtudásunk semmivel sem gyarapodott, így karácsony előtt még mindig az őskor volt a dolgozat tárgya, amit Dezső bácsi a kötelező jegybeírás miatt kénytelen-kelletlen megíratott velünk. Türelmesen vártunk aztán az eredményeinkre, és csak a téli szünet után kérdeztük meg tőle, ki tetszett-e javítani a dolgozatokat. Dezső bácsi csak a fejét csóválta, mire valamelyik igazán merész társam nekiszegezte a miértet. Már előre behúztam a nyakam, úgy saccoltam, kemény leteremtés fogja követni a pofátlanságot, de nem ez történt. Dezső bácsi a székébe roskadt, fáradt mozdulattal szétkapcsolta a gumipók kampóit, felnyitotta a viharvert táskát, kivette belőle a két kupac dolgozatfüzetet, és csak ezután szólalt meg, egészen halkan: Mert a feleségem a szünet idejére a kamrába zárta a táskám. Valaki felröhögött, aztán egész hullám indult el, és a Nem hisszük el, Dezső bácsi! kiáltások is szaporodni kezdtek a fejem felett. Az öreg most sem gerjedt haragra, nem is nevetett, csak levette a kupakot a piros szignyettáról, és javítani kezdett. Erre aztán csend lett, épp olyan némaság, mint máskor, ha elaludt. Az óra végén kézhez kapott füzetben nagy piros vonások éktelenkedtek, az alján meg egy hatalmas hármas. Komolyan megsértődtem rá, és biztosra vettem, hogy gonosz ember, akkor pedig a bezárt táskáról is hazudott. Duzzogva, köszönés nélkül vonultam ki a teremből. Szünetben, a folyosói séta közben elhaladtam két ügyeletes tanárnő mellett. Láttad az arcát? Egészen lila – hüledezett az egyik, mire a másik sajnálkozó bólogatással felelt: Milyen élete lehet szegénynek? Ilyet se hallottam még, hogy verjen valakit a felesége. Állítólag nem hagyja aludni se, egész éjjel veszekszik vele.
A következő törióra anyagából semmi sem jutott el hozzám, mert olyan kitartóan figyeltem a könyvbe mélyedő, ráncos ábrázatot. És valóban, már én is láttam a szürkéslila foltot a bal arccsontján, és egyszeriben eltűnt előlem az álomkóros, unalmas, szakadt, szigorú Dezső bá képe. Vele együtt megjelent bennem egy vaskos, döngő léptű és orkánhangú asszony, egy sodrófa és egy sötét éléskamra, ahol a stelázsin nem befőttek, hanem láncok és vasgolyók sorakoznak, ahogy a panoptikumban láttam egy kiránduláson.
Tavasszal már kint kellett sorakoznunk az udvaron 7.45-ig. Ridegtartás – borzongott a táncos léptű énektanárnőnk, mikor a márciusi szél elől behúzott vállakkal és fejcsóválva elhaladt mellettünk. Minket azonban nem zavart a levegőn várakozás, zsizsegett már bennünk a tavasz bolondossága, és alig-alig tartottuk a kettes sort, amit a házirend követelt. Dezső bácsi nyikorgására viszont mind felfigyeltünk, egy színevesztett kerékpárral érkezett svájcisapkában, és végre megértettem az örökös ruhacsipeszeket is a nadrágszárán. Minden bátorságom összeszedtem, elészaladtam, ugrált hátamon a tudással tömött zsákom. Harsányan köszöntöttem, meglepett dörmögéssel viszonozta, míg lekászálódott a repedezett bicikliülésről. Kérdezés nélkül toltam a tároló vasrudai közé a szánalmas kis csotrogányt, Dezső bácsi morcosan nézte ügyködésemet. Aztán ujjaimat a csomagtartó szájába dugva feszegettem ki a gumipókos aktatáskát. Mikor a kezébe adtam, eltorzult az arca, és csak néhány pillanat múlva, tétova elfordulása közben jöttem rá, hogy az öreg – saját történelmében kétségbeesetten kutakodva – mosolyogni próbál.
(Fotó: Feliphe Schiarolli, kép forrása: Unsplash)