Kétezer-kilencszáz gramm, negyvennyolc centi. Mindössze ennyivel érkeztem. Meg azzal a biztonsággal, hogy szeretlek. Nagyon parányi voltam, de te azt mondtad később, hogy gyönyörű. Abban a fájdalom utáni sokkban, megkönnyebbülésben és megállíthatatlan reszketésben is rögtön láttad, milyen szép vagyok. Sosem hittem el neked. Nem ezeket a szavakat, hanem a tényt, hogy szép volnék vagy voltam akkor. Nem szopiztam, tápszerrel etettél, és nem aludtam jól, valamiért folyton utánad kiabáltam. Mintha a születéskor hozott biztonságom elveszett volna valamikor a kórházból hazafelé, vagy még ott a szülészeten. Esetleg abban a pillanatban, amikor a mérlegre tettek, aztán idegen, üvöltő sorstársaim közé egy klórszagú helyiségbe. Nem lehet visszafejteni, mikor féltem először, de aztán már mindig. Pedig te nagyon igyekeztél. Jöttél, valahányszor hívtalak. Mégis egy év múlva már nem is kiabáltam utánad, magam próbáltam kijutni a rácsos ágyból, önerőből zuhantam a padlóra, és csak utána, a földet érés fájdalma késztetett sírásra. Lelkifurdalást okoztam neked. Kaptam gyerekágyat, alacsonyat, rács nélkül, széket toltál mellé, hogy talán az majd megállítja esztelen menekülési kísérleteimet, akkor meg az alá kuporodva találtál rám, ha éjjel ellenőrizted az álmom. Megijesztettelek vele, és bizonyára kialvatlan is lettél miattam. Egy gyerek nem gondol arra, hogy a felnőttnek szükségletei vannak, önző módon harcolja ki a sajátjai kielégítését. Egy idő után azonban – ezt sem lehet piros ponttal jelölni egy számegyenesen – megfordult a játszmánk felállása. Azt kezdtem figyelni, hogy mik a te szükségleteid. Rend, mire hazaérsz, jó jegyek a bizonyítványban, bohóckodni, hogy nevess, elhallgatni a bajaimat. Megvigasztalni, ha csattant az ajtó apám háta mögött, és te ott maradtál egyedül, sírva. Nem vártad el egyiket sem, soha nem is kérted. Én olyan alapvetésnek vettem, hogy szükséged van rám, mint a szereteted.
Mégis ki tudtam repülni, és te hagytál is, bár akkorra már a szomorúság állandó tanyát vert a szemedben, eltakarta a csillogását. Mentem előre töretlen, mert boldoggá akartalak tenni. Fészket építeni magamnak, amibe majd beleköltöztetlek, és megszabadítalak bántó társadtól. Olyan voltam, mint egy dzsungelharcos, kaszaboltam magam előtt a gúzsba kötő liánokat, átugrottam kidőlt fákat, hidat építettem folyókra, de egy-egy ponton mindig visszanéztem, integettem neked, hogy tudd, visszajövök ám érted. Hosszú út volt, de úgy gondoltam, sok idő van még. Egy élet, nyolcvan év akár, és abból én legalább harminc boldogat adok majd neked. Ez volt a terv. Jól kiszámított és pontról pontra végrehajtott. Mi volt benne a hiba? Az illúzió, hogy mindez csakis rajtam áll.
Negyvenegy kiló, százötvennyolc centi. Mindössze ennyivel indultál. Meg azzal a biztos tudattal, hogy néhány kilométer már csak az út végéig. Parányi voltál, én mégis minden kórházi látogatásomkor elmondtam, hogy gyönyörű vagy. Sosem hitted el. Pedig nem hazudtam, sem kegyeset, sem kiterveltet. Egyszerűen csak láttam a diagnózis utáni sokkban és visszafojtott sírásommal, hogy szép vagy. Nem ettél, pedig szerettél volna, de a nyelőcső izmai cserbenhagytak, gyomorszondán kaptad a tápot. Nem aludtál jól, mozdíthatatlan tested már fájdalmakat okozott, éjszaka csendben nézted a függöny egy résén át beszökő utcai lámpa fényét, nem kértél segítséget. Pedig én nagyon igyekeztem. Jöttem, amikor csak tudtam, még ha nem is hívtál, mert nem akartál terhelni. Széket húztam rácsos ágyad mellé, sokat ültem rajta, pedig szívesebben bújtam volna inkább alá a szörnyek elől. Abban az évben szét kellett tépnem a tervet, de arról, hogy legalább pillanatnyi boldogságokat adjak, sosem tudtam lemondani. Azt hazudtam nevetéssel és sok beszéddel, hogy nem félek, azért, hogy te ne félj. Az igazság azonban az, hogy akkor már ketten féltünk. Te attól, hogy milyen lesz az utolsó perc, én legjobban attól, hogy nem lehetek többé kicsi és szép, amikor már nem leszel.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)