Kispeti végigsimított a kilincsen, és mosolyogva kinyitotta az ajtót. Kabátját megszokott mozdulattal a szék háttámlájára dobta, kezét elégedetten végighúzta a pult simára kopott felületén, aztán bekapcsolta a kávégépet.
Peti már bent volt. Épp a táblára írta a napi menüt, krétapor ült az ujjain. Kispetire nézett, szeme sarkában röpke, elismerő mosoly villant. Kispeti kihúzta magát a frissen vasalt fehér ingben.
Napközben a fehér abroszos asztaloknál folyton cserélődtek az emberek. Evőeszközök csörrentek, egy tányér túl hangosan ért földet, a konyhából valaki cifrán káromkodott. Kispeti imádta ezt a nyüzsgést. A tálca súlyát a karján, a forró leves gőzét az orrában. A biztonságot, amit jelentett.
Egy este épp a poharakat törölgette, amikor a rongy hirtelen megállt a kezében. Az ajtóban három feketébe öltözött alak tűnt fel. Kispeti automatikusan intett: Zárva vagyunk. A férfiak azonban nem álltak meg.
– A főnököt keressük – vetette oda egyikük hidegen.
Hangjától Kispeti nyakán felborzolódott a szőr. Némán biccentett az iroda felé. Az idegenek elindultak; egyiküknél Kispeti egy csomagot látott, és egy dzseki alól fém villant.
Amikor elmentek, Kispeti az iroda felé indult:
– Kik voltak ezek, Peti bácsi? – kérdezte remegő hangon.
– Csak régi ismerősök – legyintett Peti, miközben belebújt a kabátjába. – Ne foglalkozz ezzel – mondta hanyagul, de válla megfeszült.
A következő hetekben a fekete ruhás alakok egyre gyakrabban bukkantak fel. Mindig hárman. Mindig zárás után. Kispeti látta a gyanús csomagokat. Hallotta a visszafojtott, feszült beszélgetést az irodából. Mégis elfordította a tekintetét, amikor a férfiak távoztak. Nem akart többet látni. Nem akart többet tudni.
Azon az estén Peti nem volt bent. Kispeti épp a lámpákat kapcsolta volna le, amikor az ajtó kinyílt, és a fekete ruhás alakok beléptek. Egyikük kezében csomag.
– A főnök mondta, hogy ha nincs itt, te vidd be – vetette oda szárazon.
Kispeti ijedten bólintott. A csomag könnyebb volt, mint gondolta. Az irodában a neon hidegen zümmögött. Keze feszült a csomagon. Nem kellett volna. Tudta. Mégis kibontotta.
A fehér por tompán csillant meg a nejlonban. Nem volt szaga, mégis marni kezdte a torkát. Gyorsan visszazárta, a szíve a fülében dobogott.
Másnap, amikor Peti belépett az irodába, Kispeti utána ment.
– Peti bácsi… tudom, mi van a csomagban – bukott ki belőle.
Peti egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nem kellett volna kinyitnod – felelte, és arcán egyszerre villant düh, félelem és valami fáradt belenyugvás.
Kispeti hangja sürgető volt, és kétségbeesett.
– De mi ez az egész? És miért?
Peti sokáig hallgatott. Végül leült, arcát a kezébe temette.
– Először csak segítettem. Aztán már fizettek érte. Most meg… most már ők diktálnak.
– Biztosan tehetünk valamit – kapott a szón Kispeti. – Hívjuk a rendőrséget, vagy… valamit!
Peti keserűen felnevetett, hangjában nem volt humor.
– Ha ilyen egyszerű lenne… – elhallgatott, majd halkan tette hozzá: – Már nem lehet. Túl mélyen vagyok benne.
Kispeti fejében cikáztak a gondolatok.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte alig hallhatóan.
Peti felnézett. A szeme vörös volt, de a tekintete kemény.
– Te semmit – zárta le határozottan. – Dolgozol tovább, hazamész, alszol. És elfelejted, amit láttál.
De Kispeti nem tudta elfelejteni. Őrlődött. Újra és újra felidézte magában a beszélgetést, Peti lehajtott fejét, fáradt hangját. Ő nem ilyen. Peti nem bűnöző. Csak csapdába esett – győzködte magát.
A fekete ruhásokat könnyebb volt gyűlölni. Ők voltak az idegenek. Ők voltak a bűn. Peti nem. Peti csak sodródott. Peti tanított neki mindent. Rábízta a kulcsot, a zárást, a helyet. Hitt benne. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.
De közben ott volt a másik gondolat is, makacsul, könyörtelenül. Hogy ez bűntett.
Hogy ha hallgat, akkor ő is részese lesz.
Elképzelte, hogy bemegy a rendőrségre. Hogy kimondja Peti nevét. A gyomra összerándult.
Elképzelte azt is, hogy nem tesz semmit, de a torka összeszorult.
Az esze azt mondta: ez az egyetlen helyes lépés.
A szíve azt: ezt nem teheted meg vele.
És bárhogyan dönt, valakit el fog árulni.
Csak azt nem tudta még, hogy Petit – vagy saját magát.
Kispeti nem talált többé biztonságot az étterem megszokott nyüzsgésében. Az ajtó nyikorgására felkapta a fejét. Összerezzent, ha egy kávéscsésze hangosan koppant a pulton, vagy ha a konyhából hirtelen túl élesen hallatszott egy fedő csattanása. Nem kérdezősködött. Nem mert. Csak figyelt. Figyelte a fekete ruhás férfiakat. Hallgatózott az iroda ajtaja előtt. És próbált mindent megjegyezni. A fekete ruhások tekintete is gyakrabban találta meg Kispetit. Egy felhúzott szemöldök, egy kíváncsi pillantás. Egy fenyegető mozdulat. Kispeti megértette, hogy nem csak ő figyelt.
Zárás után történt. A vendégek már elmentek, a székek a helyükön, a konyhából csak a hűtők tompa zúgása hallatszott. Kispeti épp a kabátjáért nyúlt, amikor a bejárati ajtó kivágódott. A három fekete alak egyszerre lépett be. Egy kés pengéje villant. Kispeti szája kiszáradt, tenyere izzadni kezdett. Ösztönösen hátrébb lépett.
Ekkor egy kéz ragadta meg; hátát olyan erővel feszítette a pult éles sarkának, hogy a levegő kiszaladt a tüdejéből. Fémes szagot érzett, izzadságot, dohányt.
– Maradj ki ebből – nyomta a kést Kispeti nyakához. – Különben nagyon megbánod.
Aztán a földre lökte Kispetit, sarkon fordult, és ott hagyta. Kispeti a nyakát dörzsölgette, zihált. Amikor eltűntek, remegő kézzel vette elő a telefonját.
Tárcsázott.
Másnap reggel az étterem sötétnek tűnt az egyenruhák sűrűjében. Peti az irodában ült, összeroskadva, hirtelen megöregedett. Amikor elvitték, nem nézett Kispetire.
A Zárva tábla azóta ferdén lóg az ajtón. A székek fejjel lefelé állnak az asztalokon, a padló portól szürkéllik. A kávégép hideg marad.
Fotó: Rachel Claire, kép forrása: Pexels