Vasárnap este: Pity… Reggel 8-ra megyek Lénáért.
Hétfő reggel: Pity… Elég, ha 8.30-ra lehozod a parkolóba, hívásom lesz.
Pity… Csomagoljak ruhákat Lénának? Egy hétig lesz nálad, de eddig érintetlenül hoztátok vissza mindig a bőröndöt, és legutóbb azt írtad, hogy nem kell semmi, van nálad mindene a gyereknek.
Pity… Nem kell semmi, van ruhája nálam. Csak azokat a ruhákat csomagold be, amiket én vettem neki, és nálad vannak.
Pity… Ádám! Nincs nálam semmi, amit te vettél, de oké, futunk még egy kört Lénával a gyerekszobában. Csak ezeket találtam: egy sellőjelmez, egy unikornisos póló és néhány plüssjáték. Ezeket becsomagoltam.
8.35: Lénával és a bőrönddel lementünk a parkolóba. Ádám még call-ban.
– Gyere Kicsim, sétáltassuk meg a kutyát, ne zavarjuk apát. A bőröndöt tegyük addig le ide, a kocsi mellé.
8.50: A kutya sétált, apa végzett a hívással, de valamiért átállt a parkoló másik végébe. A bőrönd pedig ott árválkodott 50 méterrel arrébb.
– Ádám, a bőröndöt nem raktad be a kocsiba.
– Nem kell! Megmondtam, hogy tőled nem kell semmi! De egy sportcipőt adhatnál, táborba megy a gyerek.
– De hát 40 fok van. Oké, ha sportcipő kell, hát legyen, de ahhoz fel kell mennem a lakásba.
Kézen fogtam Lénát, és együtt mentünk vissza a cipőért. Mindeközben Léna: – Anya! Nem akarok vele menni! Nem akarok semmilyen táborba menni! Kérlek szépen, hagy maradjak veled, nagyon szépen kérlek!
– Nem lehet, Kicsim. Sajnálom, de menned kell, kimondja a bírósági ítélet.
– Nem akarok, anya! Miért nem érted meg!? – és közben torkaszakadtából üvöltött és sírt a kicsi kislányom. A szívem szakadt bele, de nem vitatkozhattam Ádámmal, menni kellett.
Nyitottam a lakás ajtaját, hogy Lénával és a sportcipővel visszamenjünk a parkolóba, de Ádám addigra már ott volt a bőrönddel a kezében.
– Nem kell! Megmondtam! – és ezzel levágta az ajtó elé a földre a kis piros Miki egeres bőröndöt, csak úgy csattant. Rezzenéstelen arccal nyújtottam át a fekete sportcipőt. Ádám elvette, majd a kinti cipősszekrény tetejére dobta. – Ez sem kell!
A gyerek ekkor már zokogott. – Nem! Nem akarok vele menni! Anya! Kérlek, nem akarok!
Én pedig némán végignézem, ahogy a zokogó gyermekemet Ádám elvonszolja az ajtóból.
Fél órával később: Pity… Mondtam, hogy hívásom van a parkolóban. Erre te odajössz, és nem tudsz várni! Lénának plüssjátékot, sellőjelmezt és egy strandpapucsot csomagoltál! Egy hétig lesz nálam! Így tiszteled te a saját gyermekedet!?
Persze reggelit sem kapott! Ez igen!!!
Pity… Megkérdeztem írásban, hogy mit pakoljak? Azt írtad, hogy azokat a ruhákat, amiket te vettél, és itt vannak nálunk. Ennek megfelelően pakoltam be. Azt mondtad, hogy fél 9-re végzel a call-al. 35-kor odamentünk az autódhoz, de mivel láttam, hogy hívásban vagy, mondtam Lénának, hogy ne zavarjunk, vigyük el a kutyát sétálni. Miután visszamentünk, te a bőröndöt nem raktad be a kocsiba, mondván, hogy nem kell, mert van ruhája nálad a gyereknek. Mondtam, hogy ezek azok a cuccok, amit te vettél, és kérted őket. Közben kitaláltad, hogy kell egy sportcipő is. Visszamentünk érte Lénával a lakásba. Majd pár perc múlva te is feljöttél, és ledobtad a bőröndöt az ajtó elé, hogy nem kell! A sportcipőt a kezedbe akartam adni, kérdeztem, hogy ez jó lesz? Ledobtad azt is, hogy az sem kell. Ezek után őszintén kezdem félteni Lénát, amikor veled van. Amikor hozzád megy vagy tőled jön, folyamatosan sír.
Pity… Egy fotó érkezik. Egy üres bőröndről….
Egy órával korábban még gondosan összehajtogatott ruhák, plüssök és egy jelmez lapult benne. Léna keze érintette őket, amikor segített becsomagolni. Talán azt gondolta, hogy amit szeret, abból visz magával egy darabot. Talán azt hitte, hogy a kedvenc plüssével könnyebb lesz kibírni az egy hetet.
Sokáig néztem a fényképet. Nem a ruhák hiányoztak belőle. Nem a sportcipő. Nem a sellőjelmez. Az hiányzott belőle, amit sem becsomagolni, sem kipakolni nem lehet. A biztonság. A nyugalom. Az az érzés, hogy egy gyereknek nem kell választania anya és apa között.
Aznap reggel nem egy bőrönd maradt a parkolóban. Ott maradt minden ki nem mondott mondat. Minden visszanyelt könny. Minden kérdés, amire egy hatéves gyerek még nem kaphat választ. Ott maradt Léna kétségbeesett könyörgése is, hogy hadd maradjon még egy kicsit. És ott maradtam én is, miközben pontosan tudtam, hogy este majd ugyanúgy számolni fogom a perceket, mint minden alkalommal. Várni fogom a telefonhívást, az üzenetet, egy fényképet, bármit, ami megnyugtat, hogy jól van.
Az üres bőrönd képe azonban nem hagyott nyugodni. Nyitva. Üresen. Sokáig néztem a kijelzőt, és egy kislányt láttam.
Egy kislányt, aki azon a reggelen könyörgött, hogy maradhasson. Aki sírt, üvöltött, kapaszkodott. Aki nem ruhákat akart magával vinni, hanem biztonságot. Megnyugvást. Azt az egyszerű érzést, hogy a felnőttek körülötte végre nem egymás ellen harcolnak.
A bőrönd üres volt, mert azon a reggelen minden kipakolódott belőle, ami igazán fontos.
A türelem. A figyelem. Az együttérzés.
És leginkább az a bizonyosság, amire minden gyereknek szüksége van: hogy a szülei között helye van a szeretetnek.
Végül bezártam a képet. Nem válaszoltam. Mert hirtelen megértettem, hogy a fotó nem a bőröndről készült. Hanem egy gyerekkorról. Ádám gyerekkoráról, és most Lénáéról. A bőröndből ki lehet pakolni a ruhákat, a plüssöket, még a sellőjelmezt is. De arra, amit egy gyerek szívébe pakolnak a felnőttek, sokszor egy egész élet sem elég, hogy kipakolja.