A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Bíbor-hold ragyog, akár szerencsém is lehet. Némán üvöltöm tudatom mélyére, hogy rettegek, nincs válasz, csak halálfélelmem pattog tova puha, nyirkos falain.
Anyám homlokát nézem, egy apró ér kínlódva lüktet a bal szemöldöke fölött, mélyen alszik, ütemesen hortyog, megcsókolom halántékát, halkan behúzom magam mögött a kopott ajtót, egy apró festékdarab lepereg, cipőmre hullik, lepiszkálom, a zsebembe teszem. L-lel indulunk az utolsó buszmegállótól, a keskeny erdősáv szélén csatlakozunk F-hez. Még sosem láttam, L. bízik benne. Óvatosan lépkedve követjük, a sötétben fel-felvillan zöld inge hátán a fehérrel hímzett pipacs. A város zaja behallatszik a fák közé, langyos az éjszaka. A leborotvált határsáv előtt a fák takarásában már hárman várakoznak a holdat lassan beborító felhőkre, mi érkezünk utolsónak. F. kapta a fülest, egy másik csoport feljebb a pataknál indul, feldobták őket, már elindult értük a patrol, itt átkelhetünk. A felhők nem sűrűsödnek, moccanni, levegőt venni egyikünk sem mer, az erdő neszei rohamosztagosok bakancscsörgése, a félelem anyaggá tömörül, a veríték mészkővé, a páradús levegő betonfallá zömül, már akkor se mozdulhatnánk, ha akarnánk. Az ametiszt árnyék lassan odébb kúszik, a hold alabástromkorongként felragyog, keskeny céltáblává változtatva a határ végtelenbe szökő sávját.
F. sürgetve integet, induljunk. Szétnézek, a feszülő bőr a pofacsontokon, az üregükből kigúvadó szemek, a pillanatba fagyott mozdulatok nem engednek. A hangok elcsitulnak, fülemben ütemesen dobol a szívem, a koponyám forradásain rezeg fel, egészen a fejtetőmig, önmagába fordul, a hullám megindul a mellkasom felé, szétterül, hogy aztán hirtelen egészen kis amplitúdóval megrezdítse ujjaimat. Megragadom L. karját, magam elé lököm, nem áll ellen, a hármak is eszmélnek, egyszerre lódulunk, F. talán mögöttem, nem látom. A sáv tíz-tizenkét méter széles, szemben, közel a túloldalhoz, hatalmas fűzfa terpeszkedik, gyönyörű, méltóságteljes, itt maradt az irtáskor, én sem merném kivágni, eljönne értem, magába fonna örökre.
Megiramodunk, a fényes szalagra futva érkezünk, megcsúszok a dagonyában, félelmem korbácsa máris kiegyenesít, lövések dördülnek, a másodpercek órákká nyúlnak, a Föld tömegvonzása megszűnik, lépteimet groteszken lassúvá nyújtva.
Az első lépés a fogantatásom, nem kérem, csak megesik, anyámat hason hagyja, megalázva. A második a születésem, szégyenteljes vinnyogás. A harmadik az első szavam. Anya? Ugyan. Minden imádatunk origója, világunk büszkesége csorog nyállal keveredve fogadzó számból. A negyedik lépés az iskolába visz, hiszekegy emberben, mindenható atyában. Az ötödik lépésnél L. megbotlik, utánanyúlok, minden mozdulat tökéletes, ebben az új dimenzióban van idő a precíz számításra, megmarkolom a vállát, és még azelőtt, hogy földet érne, felrántom. Mellettem egy test zuhan komótosan, a jobb szemem sarkába úszik be a látvány, már nem tudom elkerülni, a kézfejére taposva dobbantok tovább csigalassúsággal. A hatodik lépés meggyötör. A szerelem semmibe tart, minden megtett milliméter távolabb lök tőle, a felcsapó sárcseppek savként marják át összes membránomat. Megidézem szemeit, magához húz, butaságokat suttog fülembe, gyarló vagyok, szeret. Meg akar menteni magamtól, meg akarom menteni magamnak. Elviszik, keresem, megvernek, elvisznek, megvernek, visszavisznek, megvernek, sosem találom meg. Ledöntöm istenemet, gyáván, magamban. A hetedik lépés nem érdekel, semmi vagyok, túlélek, anyámat nézem, ahogy hervad, megy előre, végzi dolgát, nem gondolkodik, nem ítél, létezik. Építem kopár életem, talán már nem is figyelnek. Apró kapocs vagyok a szögesdrót kerítésben, fontos elem, láthatatlan. Fejet hajtok, betöröm magam. A nyolcadik lépés L. Gyakorló idealista, üde hite a fekete-fehérben elbágyaszt, hömpölygő lávafolyamként magával vonszol. Felszívódik a szégyen, a tükörben amorf paca helyett én nézek vissza, meglep a látvány. Honnan léphetett unalmas életembe? Sosem kérdezem, magától nem mondja. Óvatosan tapogatózva közelít, megcibál, aztán már nem enged. Most itt loholok a nyomában, neki még van hite, nem hajította a kiégés szemétdombjára.
A kilencedik lépéssel elérem a fűzfát, látom, ahogy L. egy bakugrással átér. Lövedékek peregnek, a fa kérge apró forgácsokra tépve robban az arcomba, ahogy oldalra sandítok. Visszahúzódok. A sáv tiltott zóna, ide nem követhetnek, de a lépés, ami elválaszt a túloldaltól elég hosszú, hogy egy össztűz kivégezzen.
Várakozok. A fűzfa ágai rakoncátlan hajkoronaként keretezik az ormótlan koronát, a törzse pocakos, gubbasztó guberánst formáz, takarásban vagyok, a távolság közöttem és L. között halálos ítélet. Kócos feje kibukkan a szemközti bokor gallyai közül, meredten bámul. A távolban szikár fénycsóvák tűnnek fel, egy járőr lesz, beletelik jó pár percbe, amíg ideérnek a gubancos, indás talajon. L. nem mozdul, nem kockáztat egy eltévedt golyót.
A törzshöz simulok, az apró görcsök pórusaimba nyomódnak, nyirkos, sima kéreg tapad hűvösen bőrömhöz, a hajlékony vesszők karomra tekerednek. Keskeny, pöndör levelek járnak hipnotikus táncot az orrom előtt, a sápadt fonákok fagyos lángnyelvekként villantják meg a holnaputánt.
Nem jön el a kánaán, nem várnak hulatánccal, nem mi vagyunk az elsők, az utolsók se mi leszünk. L. feléled, pedig eddig is élt, behúz a barakkba, lelkesen ecseteli szerény lehetőségeinket, munka, megbecsülés, tisztességes élet. Őrök jönnek. Értem, amit mondanak, nem értem, amit közölni akarnak.
Először a táborból járunk dolgozni, L. új erőre kap, büszkén vállalja, nekem kínszenvedés a tudat, alantas munkát végzek. L. tervez, előre hosszan, minden lépés gondosan mérlegelve, mezőről mezőre lépve halad a maga kreálta társasjátékban, húz magával, lelassítom, kolonc vagyok, sose kínlódott ilyesmivel, dobókockáján csupa hatos, kétpólusú világa minden vállalásával megerősítést kap, kételyek nélkül menetel.
Engem felzabál a választásom. Nincs hír anyámról, egyre csak azt mantrázom, nem bántják, nem bánthatják, nem tud semmit, nem része hitszegésemnek. L. nem aggódik, szeretteit rég elvesztette, tán sosem volt neki egy se. Újra meg újra átélem a menekülést, tudom, hogy elárultak minket. L. megveszekedetten védi F-et, nem láthattam a holttestét, mögöttem futott, eltalálták. Nem hiszek neki, hazug, gyáva.
Eleinte hív, amikor új barátaival találkozik, mindig elutasítom, aztán nem szól többé. Elköltözik, gyűjt, nem férek bele precízen komponált életébe. Néha meglátogat, kitakarít, pöröl, rendet rak, ételt tesz hűtőmbe. Nem érti, mi bajom, követeli, szedjem össze magam. Nem fogom, hiányzik a hatalom rám nehezedő súlya, cipelném újra, járjon át az ájtatos komfort, mert senkiben sem bízhatok, meg sem kell próbálom, és mégis: itt és most minden ugyanaz, csak én érek egyre kevesebbet.
Az esküvőjére sem hív el, de megjelenek, az apró teremben dermedten hallgatják, ahogy a fejéhez vágom, én rángattam át a határon, az életemet kockáztattam érte, hálából félretett, mint elkoszlott rongyot. Bántom, azt akarom, hogy fájjon, látni akarom, ahogy ráég retinájára a szenvedésem, nem akarom, hogy boldog legyen, ne tudjon soha többé örülni, én se tudok.
Barátságunk selyemszövetének utolsó szálait mohó molylárvák zabálják fel, ürülékük ragacsos mocsokkal vonja be emlékét.
Elkapom pillantásom a lobogó váteszekről, visszavedlenek pörge levelekké, a fénycsóva már itt pásztáz, L. biztonságban, nem veszi le rólam a szemét, még akkor sem, amikor körbeveszik. Próbálják elhúzni, nem mozdul, a bokor ágaiba kapaszkodva áll ellen. Ajkai monotonon mormolnak, talán értem imádkozik. Nézzük egymást, rámosolygok.
Minden elcsendesedik, rám várnak, ujjaik a ravaszon. L-re nem lőhetnek, védi új élete, de egy szökevényt elkaphatnak.
A hold ametisztbe burkolózik, földöntúli fénybe vonva az irtást. Felemelt kezekkel lépek elő. Lábam előtt F., arccal a sárban, pipacsa szirmait vörösre festi vére.
Bíbor-hold ragyog, akár szerencsém is lehet. Némán üvöltöm tudatom mélyére, hogy rettegek, nincs válasz, csak halálfélelmem pattog tova puha, nyirkos falain.
Fotó: Felix Richter, kép forrása: Pexels