A hátsó földes úton hangtalanul gurult a bicikli, de a kerék meg-megcsúszott a süppedő forró homokban. Eliza szorosan fogta a kormányt, szemét le nem véve az ösvényről, minden lélegzetvételével az alatta nyöszörgő kempingbiciklire koncentrált. Az ülésről felemelkedve teljes testsúlyával a pedálra nehezedett, miközben vaskos combján a rövidnadrágja pimaszul felpördült. A következő bekötőútnál a homok mélyebb lett, és hiába volt minden erőbedobás, elakadt a kereke. Eliza bokáig merült a forró homokban, ahogy a bicikli kicsúszott alóla. Levette sötétkék műanyag papucsát, és a csomagtartóra szerelt kosárba tette, majd mezítláb tolni kezdte a biciklit. A főútra kiérve ismét felugrott a nyeregbe, és a maradék ötven métert tekerve tette meg. Ahogy a kapuba ért, nagy levegőt vett, és megnyomta a csengőt.
Valahol az udvar másik oldalán csapódott egy ajtó, majd kulcsot csörgetve a nagymamája bukkant fel a kapuhoz vezető járdán.
Hát itt vagy, Picikém? – üdvözölte.
Igen… – válaszolta szűkszavúan Eliza, és a földet bámulta, majd lepöckölt az ujjával egy bodobácsot a kerítésről.
A nyári konyhát égett olajszag és cigarettafüst járta át. Halkan, recsegősen szólt a rádió a hűtőn, miközben a panírozott sajtdarabok indulatosan sercegtek az öntöttvas serpenyőben. Nem beszéltek sokat, és továbbra is kerülték egymás tekintetét. Eliza két tányért helyezett az asztalra, majd gondos háromszögeket hajtogatott a letépett papírtörlő darabokból. Mikor elkészült a két remekmű, hosszan elgondolkozott, hogy a tányér jobb vagy bal oldalára rakja őket. Rövid, vaskos ujjaival bizonytalanul balra tette, majd sanda pillantást vetett a nagyanyjára, aki csak biccentett a fejével. Jó döntés volt.
A napok óta tartó hőség felmelegítette a vizet a csövekben, így a benti csap helyett a kerti kúthoz jártak ki a frissítő vízért. A belső udvart a diófa méltóságteljesen uralta, és hűsítő árnyékot adott a kút felé vezető néhány méteren. Eliza csupasz talpával hangtalanul közlekedett, néha lábujjhegyre emelkedett, ilyenkor azt képzelte, nem is sétál, inkább repül. Mikor visszaért az kiskonyhába az ebéd már az asztalon várta.
Jó étvágyat! – mondta a nagymamája, és Eliza ugyanezekkel a szavakkal felelt.
Óvatosan nyomta bele a villáját az aranybarnára sült, kemény panírba, és a késsel levágott belőle egy darabot. Gusztusosan folyt ki a fehér sajt a tányérra, pont úgy, mint abban a teleshopos reklámban, amelyikben a szőke tupírozott hajú nő egy tapadásmentes serpenyőt akar a tévénézőkre tukmálni, és ha azonnal telefonálnak, akkor még egy hagymaszeletelő is jár hozzá ajándékba.
Az első falat olyan volt, mintha egy finom roppanó burkot harapott volna át. Az aranyszínű, ropogós kéreg határozottan körülölelte a belső, olvadt sajtmennyországot, és ő érezte a kontrasztot: a kívül ropogós panír és a belül selymes, folyékony sajt kettősét. Élvezte ahogy a sajt nyúlós melege átjárja a száját. Halk hümmögések apró sorozata kísért minden egyes lenyelt falatot.
Az utolsó darabkához érve felnézett, és észrevette, hogy a nagyanyja le sem veszi róla a szemét. Valószínűleg végig őt nézte. Enyhén csücsörítve szájával hangtalan szavakat formált, miközben a pulton hagyott barna, fekete csíkos cigisdobozért nyúlt. Kivett egy szálat, majd rágyújtott, és megkezdte az evés utáni rituáléját.
Eliza felállt, majd a kávéfőzőhöz lépett, és a lefőtt kávét a kancsóból egy öblös fehér csészébe öntötte. Egy pötyi és egy löttyintésnyi tej, mint mindig.
Megmelegítsem? – kérdezte Eliza.
Nem kell, jó lesz hidegen – felelte a nagymamája.
A füst lassan beterítette a kis helyiséget, melynek szaga ismerős, megnyugtató érzéssel töltötte el a kislány szívét. Eliza nézte a nagyanyját, ahogy utolsó mélyet még szippantott a cigarettájából, majd három körkörös mozdulattal elnyomta a hamutartóban a csikket.
Megbántottál – bökte ki végül, és arrább tolta a porcelán hamutartót.
Te is engem – válaszolt Eliza.
Én már nem haragszom, hát te haragszol-e még? – kérdezte, miközben ráncos kezével unokája felé mutatott.
Már én sem haragszom – válaszolta Eliza megkönnyebbülten.
Akkor ez egy olyan igazi békülős ebéd volt – nevette el magát a nagymama végül.
Eliza összeszedte a tányérokat, és a mosogatótálcához lépett. A szivacsra egy csepp mosogatószert tett, tudta, többet nem szabad. Folyó víz alatt elmosogatott, majd gondosan eltörölgette az edényeket egy piros kockás konyharuhával.
A kapuban hosszasan megölelték egymást, majd a nagymama kövér csókot nyomott az arcára. Eliza felszállt a biciklijére, és elindult a földes út felé. A sarokról visszafordulva látta, hogy nagyanyja még mindig a kapuban áll.
Tudod, mama, holnap is összeveszhetnénk egy jó kis rántott sajtért – kiáltott hátra, és hangos nevetéssel eltűnt a sömlyék alatt.
Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexels