– Vera, miért ne mehetne egy ilyen írás is a kötetbe? – ketten ülünk a Program tímjének a tárgyalójában a nagy tekintélyű tudósasszonnyal. Besüt a délelőtti nap, szinte mindig besüt, az irodánk mindkét végén ablak, és mindig nyitva valamelyik a túlfűtés miatt, most meg még dohányzunk is, a szemköztit is kinyitom, egyszer-kétszer már beriasztott a füstjelző. Nem lehetne, persze, de a szabálytisztelettel egy kutató sem megy semmire. Mi meg aztán végképp nem. Az egész Program a lehetetlen megzabolázásáról szól, a gyerekszegénység felszámolásáról, amiért rajongunk és szakadásig dolgozunk a tímben.
– Szóval ragaszkodsz hozzá? Végül is, lehetne már neked is egy anyagod, amit megjelentetünk – foteljébe süppedve ül, az utóbbi években egyre kisebb, egyre törékenyebb lesz, fogy az agilitása, ritkán megy bele vitákba, annak enged, akivel utoljára beszél. Olvasni kezd.
„A Kossuth utca a kistérség legkisebb szegregátuma, a falutól 500 méterre, egy földút, az elején egy szomorú vízcsap, épp csak csöpög belőle az ivóvíz, 20 perc alatt telik meg egy vödör. Jobb oldalon 6 ház, pár éve egy országos akció keretében húzták fel ezeket, húzták le az építési vállalkozók a bentlakókat, már régen utolérhetetlenek. Felettük egy villanyvezeték, házilag eszkábált eszközökkel illegálisan csatlakoztatják az áramot a lakók, roma családok. Időnként razziázik az áramszolgáltató, leszedi a vezetékeket, de a büntetés kivetésének már ők se látják értelmét, inkább időről időre lekapcsolják az áramot, aztán a polgármester könyörgésére vissza. Nem lehet tudni, mikor. Belül 2-3 helyiség, ajtók, ablakok nincsenek, néhány adomány ágy, kis vaskályha, rozoga szekrény, ez is adományból, lavór, vödör, fazék, budi az udvaron. A tető épp annyira készült el, ami elég a lakhatási engedélyhez. Ha van lakcím, van segély, nem jelent fel a védőnő, nem veszi el a gyerekeket a családsegítő.”
Vera nagyot sóhajt, leteszi a szemüvegét. – Nincs egy kis viskid? – mindig így ejti, viski. Már hozom is, jó pár dolgot nem lehet alkohol nélkül bírni, pedig mielőtt rám ragasztották az igazgató címet, nemigen ittam. Csendben iszunk.
„Baladáék házában az apa él a gyerekekkel meg az anyával, aki ki-bejár a tüdőszanatórium és a családja között, 8 gyereket szült, heten élnek, egy már nagykorú, elköltözött, mikor megnősült, messzire. A legnagyobb lány, 16 éves, átvette az anyja szerepét a család ellátásában meg az apja ágyában. A nagyfiú riadóztatta a rendőrséget, aztán azok a védőnőt, a szociális szolgálatot, mikor megtudta, hogy a húga terhes. Az apát elítélték, a lányra a védőnő meg a kórház rábeszélte az abortuszt, kimaradt az általánosból, pedig már a nyolcadikat végezte, az anyát hazaengedték a szanatóriumból, egyedül maradt a sok gyerekkel, a legkisebb 2 éves volt akkor.”
– Ti voltatok kint a családnál Áronnal, igaz? – kérdez Vera, pedig tudja. Még a Program kezdetén történt, épp csak ismerkedtünk leendő kutatási terepünkkel. A helyi kollégák hozták a hírt, én meg balga fejjel rögtön azt gondoltam, dolgom van vele, oda kell mennem. Áron a Program helyi vezetője, nem örült az ötletnek, de nem akart nekem ellentmondani. Kint hagytam a kocsinál, beszélgessen az arra járókkal.
„Az anya még 38 se, csontsovány, elhanyagolt ruhájú, hajú, arcú, fásult szemű nő. – Látom, hogy nem a védőnő, azt nem engedném be a kertbe sem – mondta, ahogy meglátott. Együttérző mondataimra válaszként megtudom, milyen nehéz most neki ezzel a szégyennel élni. Közben a kisebb gyerekek körülöttünk ténferegnek, a négyéves lányka az udvaron locsolja szét az önkormányzattól kapott joghurtot, testvérei szólnak az anyának, de az oda se néz, csak sorolja a nehézségeit. Hogy Bandit elvitték, az a kis pénz sincs, amit az alkalmi munkákért kapni szokott. Vizet is az hozott, most neki kell, négyszer megy a lenti csaphoz 2 vödörrel, egy forduló 1 óra, és még a 2 kicsit is viszi, azokat nem hagyhatja otthon. Ennyi víz meg épphogy inni meg tésztát főzni, mosakodni, mosogatni, mosni csak részben elég. Ő le is szokott, hogy igyon belőle.”
Kellemetlen emlék, a pesti kollégáim, szakértő társaim utána leszúrtak, miért mentem oda, mit gondoltam, mit tudok tenni értük, csak a hosszan tartó rendszerszintű fejlesztéssel lehetne eredményt elérni.
„Bandi jó viseletért korábban szabadult, egy papírt is kapott, hogy még az első két osztályt se tudta bent elvégezni. Egymagában járkált a faluban és a környéken, mindent gyűjtött, gombát, száron hagyott kukoricát, betakarításból kimaradt krumplit, fát, kidobott, elnyűtt használati tárgyakat. Ő vitte haza a kis hűtőszekrényt is. Kívülről hibátlannak látszott. Örömmel dugta be az egyetlen, falon lógó konnektorba. De nem volt aznap áram. A kisfiú, ötéves, középsúlyos értelmi fogyatékosnak minősített, játékok híján boldogan vette birtokba az új tárgyat. Köveket és újságpapír szemetet dugdosott benne, beleült, ajtaját nyitogatta. Amikor testvérei csúfolták, mögé bújt, átölelte, láthatatlannak képzelte magát. Akkor is, amikor egyszer visszajött az áram. Pici égett testét órák múlva találták meg.
A hatóságok most is gyorsak voltak, az elsőfokú ítélet a szülőket marasztalta el. Aztán a Program mozgósította a roma jogvédőket, ügyvédi tanácsra lett hamar papír is az apa és az anya korlátozott beszámítási képességéről. Másodfokon felmentették őket. Egy ideig még az önkormányzat, a védőnő, a szociális szolgálat próbált segíteni a családnak, de annyi minden kellett volna, így aztán erőforrás híján feladták.”
– Jó lesz. Menjen – jön az ítélet Verától. – Majd a Csajkovszky megszerkeszti a többivel együtt, küldd át neki, hogy én kérem. Felállunk, mielőtt a tím megbeszélés kezdődik, ahol még órákig ülünk majd.
(A Programot 2 év alatt, több mint 100 szakértő bevonásával dolgozta ki a tím, azt állítva, hogy 8 beavatkozási terület egyidejű és jelentős fejlesztésével 25 év alatt meg lehet törni a legszegényebb régiókban is a gyerekszegénység újratermelődésének ciklusát. A területek: korai fejlesztés, oktatás, ifjúságfejlesztés, gyerekegészségügy, szociális szolgáltatások, foglalkoztatás, információtechnológia és lakhatás.)
Fotó: Juliana Polizel, kép forrása: Pexels