Gyere, szedjünk hűzlit! – mondta nagyapám, és kézen fogva kivezetett a tanya mögötti feltört lucernásba. – Apu! Gombolja be a sapkát a gyerek állán! – kiáltott utánunk anyu a konyhából. Csirkét kopasztott, bal kezével összefogta a pipe lábát, és körbemozgatva mártogatta a hokedlire tett vájdling forró vízbe. Az ázott tollakat ledörzsölte, kicsipkedte a bőrben maradt tokokat, majd a sparhelt platniján egy bottal szétlökdöste a karikákat, és a tűztérből kicsapó lángon megpörkölte a jércét. – Te meg egyszer felgyújtod a tanyát, mordult vissza nagyapám, és nem gombolta be az álladzómat. Nem ellenkezni akart, minek gombolta volna, október kilencedike volt, szélcsend, és jó melegen sütött a nap. Jöttünk nagyapámhoz, amikor csak tudtunk. Lehegőben lakott Kecskés dűlői tanyáján legkisebb fiával, Palcsival. Lehegő egyutcás tanyatelepülés a megyehatáron, Pusztaszer és Pálmonostor között félúton, Alsópétermonostor szomszédságában, amit Péterinek mondtak az itt élők. Ha valaki azt mondta, bemegyek a faluba, az Pusztaszerre indult bármiért, hivatalos ügyeit intézni viszont a bácsmegyei Pálmonostorára ment. Pusztaszerről Lehegőbe szokatlanul széles homokút vezetett és vezet ma is. A tengelyig érő posza homokban lehetetlen volt biciklizni és motorozni. Az út szélén kitaposott, hajmeresztően keskeny, gyepes padkán egyensúlyoztak a kétkerekűkön közlekedők, gyakran elfektetve a járművüket és magukat is a gazban. Ezen az úton vergődtünk el mi is nagyapámhoz az útszéli kőkeresztig.
Évezredes története van ennek az útnak. Ezen szállították Szegedről Budára ökrös szekéren az erdélyi sót. Éppen itt, Lehegőben vált el belőle a Pétermonostori és a Pálmonostori út.
A kőkeresztnél jobbra fordultunk, majd Lajos sógorék tanyájánál balra kanyarodtunk. Lajos sógorék nagyapám húga, Veronika, a férje és három fia voltak. A sógor méhészkedett. Ő lehetett a környéken a legutolsó, aki nem kaptárt használt, hanem méhkasokkal kínlódott. Olyasmi volt, mint a gyékény szakajtó lefelé fordítva, az alsó peremén kis nyílást hagytak, ahol a méhek ki és bejárhattak. A kas belsejében megépítették a lépet, és telihordták nektárral, ami a téli táplálékuk lett volna, ha Lajos sógor ki nem rabolja a lépesmézet. A lépeket kipörgette, a mézet megették, az üres lépeket visszarakta a kasba, a méhek belehordták a szirupot, beletojták a petéiket, amik kikeltek és átalakultak, egy részük dolgozó, más részük here lett. Lajos sógor két bivalyt is tartott igavonónak. A bivalyok naphosszat a gémeskút melletti gödörben dagonyáztak. Ha a sógor nem volt otthon, akkor Lajos fiára bízta a bivalyok itatását. Amikor hazaért, rögtön kérdezte is Lajost, ittak-e a bivalyok. Nem ittak egy kortyot se, édesapám, pedig sűrűn kínálgattam őket. Legközelebb öntsd rájuk, fiam, majd beléjük szivárog! Lajos sógorékhoz minden alkalommal benéztünk. Anyu beszélgetett Verka nénémmel, addig mi a bátyámmal két kiadós darab kipörgetetlen lépen rágódtunk.
Végül Drubi Jóska viskója előtt elhaladva, az árpaföldek között vergődő királydinnyés homokúton értünk nagyapám tanyájához. Mindig megrohantak bennünket Drubi Jóska kutyái. A két bogáncsos, loncsos szőrű, tanyasi keverék ismert már minket. A rend kedvéért acsarkodva körbefutottak, levizelték a cipőnket, majd visszaheveredtek a kecskeól elé. A tanyasor Drubi Jóska kecskéiről kapta a Kecskés dűlő nevet. Drubi Jóska nagyon csöndes, igen szétszórt ember volt. Mindig úgy nézett ránk, mintha sose látott volna. Számtalan kecskével élt a kicsi pajtában. A pajta vakolatlan vályogépület volt, előtte akácrudakból ácsolt karámmal, jelképesen, mert a kecskék könnyedén átfértek a rudak közein, szerteszéledve rágták az akácost és az út melletti eperfák lombjait. Alkonyatkor a viskó előtt csoportosultak, hogy Drubi Jóska megfejhesse őket. A tejből egy ütött-kopott füles kannányit felakasztott altatni a gerendába vert szegre. Fél litert egy csorba csuporba aprított kenyérre öntve megevett vacsorára, a tej nagyobb részét megitatta a gidákkal és a kutyákkal. Nappal az aludttejet kanalazgatta. Egész nap elvolt vele, mást nem is evett.
Nagyapám tanyája jól megépített, magas lábazatú, szoba-konyhás ház volt, mellette istálló állt, benne egy Zsuzsa nevű tehénkével – minden tehenüket így hívták. Az istállóból volt elrekesztve a boroskamra, az udvar végében disznóól, három-négy hízóval és anyakocával, csirkeól, kemencés pajta és asztalosműhely. Hátul olajfákkal és ördögcérna bokrokkal kerített szőlő és gyümölcsfák, lucernás, krumpliföld, vadribizlivel vegyes akácos, annak végében szénaboglyák és szalmakazlak. Az egyik alatt nagyapám titkos vermet ásott a bornak, hogy meg ne találja és el ne vihesse a finánc. Nagyapám igen szerette a bort, ezért telepített egy hold kövidinkát, a gyerekek kedvéért itt-ott megtűzdelte csemege kecskecsöcsűvel. Lett is neki minden ősszel tíz hektó savanykás bora, amiből a következő szüretre alig maradt tíz liter, pedig soha egy decit el nem adott. A borivásba erősen besegített apu és nagyobbik öccse, Feribátyám és a baráti kompániájuk. A tanyával szemben, a semlyékben öt rendnyi kaszálni való rét, a parton tíz sornyi kukoricának, töknek, babnak való föld volt nagyapámé. Az egész birtok nem érte el a három holdat. Dédnagyapám még tízholdas parasztember volt. Az ő birtoka oszlott hozományként háromba nagyapámra, Matildra és Veronikára. A kicsin is jól gazdálkodtak. Mellette mesterséget űztek mindannyian, férjestől, feleségestől. Veronika juhokat, baromfikat nevelt eladásra, Matild varrónő volt, és a hozományát is szaporította egy hold földdel a pálmonostori újosztásban. Tanyát építettek rá, oda költöztek az urával, Fercsivel, aki kitűnő asztalos volt. Magam is láttam, hogyan szabta a deszkát milliméter pontossággal, colostok nélkül. Nagyanyám is varrt. Nagyapám szintén asztalos és építési pallér volt. Ez nagyjából megfelelt egy kőművesbrigád vezetőjének. A környékből összeszedte a jó kontárokat, és építettek, bontottak, amit éppen kellett. A rokonság tanyáit, gazdasági épületeit, még az ásott kutakat is ők csinálták. A környék minden portáján állt valami építmény, kuckó, kamra, góré, amihez nagyapámnak köze volt.
Javában dúlt a háború. Negyvennégy október kilencedikén egy német párductank és egy légvédelmi ágyú alakulat ásta be magát a lucernás szélébe, száz méterre a tanyától, az akácfás takarásában. A vontatókat és az ágyúkat befedték akácágakkal, a tanknak rézsűs fedezéket ástak. Az ágyúkat a csongrádi Tisza-hídra irányították, a párduc is célra fordította a légvédelmi lövegét. Nagyanyám egyedül volt otthon a három fiúval. A katonák minden nap bementek a tanyába vízért. Mondtak valamit németül, ami biztosan azt jelentette, hogy vizet kérnek. Nem bántottak senkit, és nem vettek el semmit. Telimerték a kannákat, levetkőztek, az itatóvályúban megmosdottak, kimosták a gatyáikat, kapcáikat, egymást csapkodták a vizes alsókkal. Nem voltak szégyenlősek, meztelenül futkostak, kezükkel takarták az ágyékukat. Nagyanyám meleg vizet és mosószappant, lavórt is adott nekik. Nagyon fiatalok, szinte suhancok voltak. Nevetgéltek, mintha éppen kiránduláson lettek volna. Aztán visszamentek az ágyúikhoz háborúzni. Minden nap hoztak pár doboz húskonzervet. Ezt tudták adni a szívességért. Nagyanyám is készült ajándékkal a katonák barátságos viselkedésért. Hajnalban kilopózott a szalmakazal alatti borverembe, kivett a hordóból egy kanna bort, meg egy tábla füstölt szalonnát, pár tojást és serpenyőt is hozzátett. A katona, akinek átadta, sírva fakadt és megölelte őt, jobbról-balról puszit nyomott a szintén könnyező nagyanyám arcára.
Az előrenyomuló oroszok Csongrádnál pontonhidat vertek a Tiszán, átkeltek a folyón, és nagy erőkkel indultak meg Kistelek és Félegyháza felé. Ám az egyesített magyar és német csapatok Pálmonostoránál megállították és visszaverték az orosz támadást. A tanya mögött éjjel-nappal ugattak a Csongrád és Tömörkény felé irányzott légvédelmi ágyúk. A párduc lövege is sűrűn belebuffant a dörgésbe.
Ha orosz rata vadászrepülőgépek húztak el felettük, abbahagyták a lövöldözést, és fedezékekbe húzódtak, nehogy az oroszok észrevegyék, lebombázzák az állásaikat. Egy teljes hétig lőttek szakadatlan, aztán váratlanul kihúzták a lövegeket a fedezékekből, a párduc néhányszor körbeforgott az árkok fölött, betemette a temérdek kilőtt hűzlit, és elvonultak Majsa irányába.
Ezeket a töltényhüvelyeket gyűjtögettük nagyapámmal a szántásban. Tizenöt évvel a háború után is áradt belőlük a lőporszag. Nagyapám mindegyikbe beleszimatolt a kormos végükön. Ez igen! – bólogatott. Mennyivel másabb volt a német lőpor, mint a ruszki, mondta, és megszagoltatta velem is egy feketére égett hűzli torkát. Itt állt negyvennégyben a párduc. Tőle jobbra és balra voltak az ágyúk rézsűs mutatta az út melletti árkokat. – A vontatók amott álltak az olajfák alatt.
Anyu kilódította a kopasztó vizet a kút melletti dagonyázóba. A tyúkok rárontottak a gőzölgő tollakra. Verik egymást, mint mi a harctéren, mutatott nagyapám a tollakat marcangoló kakasra. Percekig révetegen nézett, közben rángatózott a szemöldöke, és hümmögött magában.
Nagyapám mindent tudott az ágyúkról és az ágyúzásról, a tűzérségi harcról. A lucernás szélén lévő fedezékek neki rajzok és írások voltak a német ütegről. Harcolt a Délvidék visszavételekor a csetnikek ellen. Ágyúütegével a Pacsér környéki területek visszafoglalásában vett részt 1941 áprilisában. Majd ágyú- és géppuskatűzben véres áttörést hajtottak végre a Bajmok-Kossuthfalva vonalon.
Sok történetet mesélt. Április 13-án éjszaka a csetnikek géppuskákat vittek fel a pacséri református templom tornyába. Mindenre lőttek, ami mozgott. Emberre, állatra válogatás nélkül. Nagyapám hatlöveges ágyúütege tűz alá vette a templomtornyot, és néhány perc alatt lerombolta azt. A géppuskások mind ottvesztek az ágyútűzben. Tisztek híján egy őrmester és mint rangidős tisztes, leginkább nagyapám vezényelte az üteget.
Nagyapám keveset nevetett, és sokat hallgatott, amióta hazajött a háborúból. Az állandó feszültség miatt az idegei kimerültek. Ráadásul ötvenegyben meghalt nagyanyám. Nagyapám ezután pár órát tudott csak aludni. Éjszakánként hosszan állt a konyhaajtóban, mintha őrségben volna, és a kisakácost kémlelte. Ha elunta az ácsorgást, ment és megnézte a tehenet, megvakargatta a nyakát, a homlokát. Zsuzsa tehén elégedetten nyújtózott, horkantott. Nagyapám dobott neki egy marék abrakot. Körülkerülte a szérűt, bejárta a szőlőt.
Az egyenruháját és az antantszíját eldugta a padláson. A kitüntetéseit a gyalupadon tartotta a szeges dobozban. A pisztolyát is elrejtette. Jó sok éve meghalt már, amikor a nagybátyámmal megtaláltuk a tető alá dugva, és bedobtuk a nádasba. Először azt gondoltuk, hogy elássuk a kazal alatti veremben. Akkoriban az ilyesmiért néhány év börtön járt, ha megtalálták a rendőrök. Így aztán megszabadultunk a pisztolytól és a maradék lőszertől.
Ötéves lehettem. Ültünk a konyha lépcsőjén. Nagyapám, apu és én. Nagyapám bal kezében borospohár, jobb kezében a pisztoly. Na, Miska – fordult apám felé. – Ellövöd-e a legközelebbi akác derekát a legalsó elágazásnál? Apám letette a borospoharat, két kézre fogta a pisztolyt, és az akácra tartotta. – Ellövöm, mint a pinty. Fogd be a füled! – mondta. Hosszan célzott, a pisztoly szerényen pukkant. A lövedék a kiserdő belsejében darabokra tépett egy sutnyót. Nagyapám elvette a pisztolyt.
Nem kellett volna becsukni mindkét szemed – mondta, miközben olajos rongyba tekerte a fegyvert. – Vigyázok rá. Nagyon összenőtt velem.
Hogy mennyire vigyázott a pisztolyra, az kiderült egy sokszor elmondott történtéből. Negyvenkettő vagy negyvenhárom karácsonya táján – hol így, hol úgy mesélte – nagyon égett már a talaj az üteg katonáinak talpa alatt. Mindenki otthon akarta tölteni a karácsonyt, köztük nagyapám is. Az üteg csupa pálmonostori, tömörkényi férfiból és legényből állt. A parancsnok zászlós maga köré gyűjtötte a családos katonákat, és huszonnegyedikén hajnalban egy háromtengelyes, mindent kibíró Botond teherautóval, teljes kézifegyverzettel, a szedán tetején géppuskával nekiindultak a mintegy ötven kilométeres útnak. A jármű dugig volt katonával. Az állomány fele így is ott maradt a kossutfalvai állomáshelyen, egy őrmester parancsnokságával. Az ott maradók érthetően nagyon csalódottak voltak. Némi vigaszt nyújtott nekik a lakosoktól vásárolt pálinka és bor elfogyasztása. Délutánra az őrség kivételével mindannyiukban felhorgadt a mehetnék. – Elég az hozzá – mesélte nagyapám –, hogy egy másik Botond is nekiindult karácsonyi hazalátogatásra. Szigorú parancsba kapták, hogy huszonötödikén délre visszaérjenek. Sötétedésre már Kömpöc tájékán jártak, ami rendkívüli teljesítmény, mivel földutakon haladtak, kerülve a főutakat és a tábori csendőröket. Hét óra lehetett, amikor bekanyarodtak a nagyapám szőlőse mögötti olajfásba, ahol pár szárkévével és ágakkal fedezékbe állították a Botondot. A szőlős vége lenyúlt egy rövid dűlőre, amit az ott lévő egyetlen tanya tulajdonosa után Kató néni dűlőjének neveztek a helybéliek, olyannyira, hogy idővel postacímmé is vált. Kató néni volt az istenes asszony. Az Ő szobájában gyűltek össze vasárnapi közös imádságra a lehegői asszonyok. Mindenki vitte a kissámlit, az imádságos és zsoltáros könyvet, és Kató néni vezetésével tisztelték az Urat. Egyszer valami gonosz szerzet varrótűt szorított Kató néni kissámlijának repedésébe, amibe az imádságos asszony beleült. Állítólag akkor nem csak az Urat dicsőítő szavak hagyták el Kató néni száját. A tettes kilétét máig homály fedi. Ha nagyapám ezt a történetet mesélte, apám és csintalan barátja, Mustoha Jóska összekacsintott. – Tudom, hogy ti voltatok, büdös kölkök – mondta nagyapám.
Kató néni a Botond érkezésének zajára kilesett az ablakon. Látta, amint nagyapám kiszáll az autóból. Miska az. Hazajött karácsonyra. Boldog lesz Mariska – gondolta, és visszahúzódott, mivel már illetlen hálóingben volt. A járművet vezető honvéd a szedánban maradt, pokrócokkal jól betakarózva. A Botondot nem hagyhatták őrizetlenül, tetején egy géppuskával. Az akcióban résztvevő katonák erőltetett menetben indultak Pálmonostorra. A fél óra járásra lévő faluba negyedóra alatt beértek. Hajnal hatra kellett visszamenniük az autóhoz. Nagyapám is elindult a tanya felé. A kutya az örömtől nyüszítve rohant elébe. Nagyapám megállt a diófánál, hogy könnyítsen magán. Ehhez le kellett csatolni a derékszíjat, amin a pisztolytáska és a lőszertáska függött. A kutya nyüszítésére az istálló ajtajában megjelent nagyanyám, kezében viharlámpával. Épp a tehenet fejte. Tudta, csak akkor örül így a kutya, ha Miska jön haza, és futni kezdett a diófa felé, aminek nagyapám éppen lepisilte a törzsét. Nagyapám sebtében begombolkozott, amire a viharlámpa fénye megvilágította. Ölbe kapta nagyanyámat, megcsókolta, és futott vele a tanya felé. A boroskamráig értek. Nagyapám berúgta az ajtót. Néhány perc múlva nagyanyám már a szoknyáját rendezgette a kamraajtóban, nagyapám a nadrágját gombolta. Ekkora már a konyhalépcsőn állt apu, Feribátyám és valahol deréktájon közöttük az akkor még kisgyerek Palibátyám. Nagyapám fél éve nem volt otthon. Mindent meg kellett beszélni, el kellett mesélni. Közben megvacsoráztak. Éjfél elmúlt, mire lefeküdtek. Ötkor csörgött a vekker. Nagyapám hozzá volt szokva a hajnali keléshez. Mire az óra csörgése elhalt, már a lavór fölött állt, és mosakodott. Nagyanyám ropogós törölközőt nyújtott neki. Fél éve nem érezte az otthon illatát. Az arcát törölve mélyen beszívta a mosószappan mámorító szagát. A karosszékhez lépett, és öltözni kezdett. Nagyanyám kendőbe kötötte az útravaló szalonnát és kenyeret. Kettőnek valót, hogy a Botondban éjszakázó sofőrnek is jusson. A három fiú is cihelődött, hogy nagyapámat a teherautóig kísérje.
Nagyapám felvette a köpenyt, és már a szíjakat csatolta volna, ha találta volna őket. – Mariskám! Hová tetted a szíjakat és a fegyvertokot? – fordult nagyanyámhoz. – Én ugyan sehová se raktam. Nem is volt rajtad. – Már hogy a fészkes fenébe ne lett volna rajtam? A diófa alatt lecsatoltam, aztán mikor könnyítettem magamon, visszacsatoltam. – Azt ugyan nem, mert mással voltál elfoglalva. Ölbe kaptál, ha nem csalódok. – Akkor pedig megnézem a diófán. Ott lesz bizonyára. Mind kimentek a diófához, de a szíjak és a fegyvertok nem volt ott sem. Éjszaka esett a hó. Vastag paplan borult a szőlőre. Biztos valamelyik tőkére akasztottam, és leesett. Mostanára belephette a hó. Közben megérkeztek a faluban éjszakázó katonák is. Csizmáikkal kotorták a havat a tőkék alatt, de a szíjazatot és a fegyvertokot nem találták. – Keressétek, kotorjátok újra, amíg meg nem lesz! A szíjat egye meg a fene, de a pisztoly elvesztése főbenjáró bűn. Azért lefokoznak, jó, ha főbe nem lőnek. Nagyapám tényleg megijedt attól, amit mondott. Dúrták, kaparták a havat vagy fél órán át. Végül Palcsi, a legkisebbik nagybátyám elindult a tanyaudvar felé, hogy átnézze a csapás környékét, a kamrát és az istállót. – Ott már kerestem – szólt neki nagyanyám. – Azért én még egyszer megnézem – mondta Palibátyám, és belépett a homályos kamrába.
Először a hordók tetején kereste, majd mindegyik alá bekotort, nincs-e az ászokon.
Legvégül a kádon keresztbe rakott darálóba kukkantott be, és ott találta az egész felszerelést pisztolyostól, lőszerestől. Nagyapám első hevületében megfeledkezett róluk, annyira, hogy lefekvés előtt vetkőzve sem tűnt fel neki, hogy nincs rajta a szíjazat.
Nagyapám dupla csókot nyomott Palibátyám arcára. A katonáknak egy demizson bor volt a jutalom, ami visszaúton el is fogyott.
Természetesen a karácsonyi dezertálás jó ideig titokban maradt. És amikor szóba került, már nem figyelt rá senki.