A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Eltűnését közigazgatási eljárás keretében vizsgálják majd. Teste nem kerül elő, a törvényben megszabott határidő letelte után hivatalosan holttá nyilvánítják. Idegenkezűség gyanúja nem merül fel.
Semmit sem bízott a véletlenre. Gondosan választotta meg a helyszínt, a szállást, az öltözékét, a viselkedését, kivárta a megfelelő időjárást. Az elmúlt napokban bejárta a szigetet, hogy ne érje meglepetés.
Most hunyorogva néz a tenger felett lassan lebukó napba, ahogy hat nap óta minden áldott este – be sem tudna telni a látvánnyal. Sovány, meztelen testének jólesik a tengeri szellő érintése, őszes szakálla beesett mellkasát csiklandozza, ahogy bele-belekap a szél. Tudja, milyen szögben áll majd a nap abban a pillanatban, amikor láthatóvá válnak a szélkerekek, ahogy Dánia partjai előtt az ég felé nyújtóznak, pedig nevetségesen aprónak tűnnek ilyen távolságból. A vöröses ellenfényben két pucér kisgyerek sziluettje gyűjti a kagylóhéjakat valamilyen homályos célra, halványan emlékszik, hogy kölyökkorában ő is gyűjtögette őket, de már nem tudná megmondani, miért. Harmincas meztelen nő kiált utánuk, késő van, ideje indulniuk, meztelen férje szótlanul hajtogatja a takarót, a törülközőket a homokon. A többiek is készülődnek, a ráncos testű öregasszonyok (talán megözvegyült testvérpár), a kopaszodó középkorú férfi kövérkés asszonyával – mindannyian felületes ismerősei az elmúlt napokból, mindannyian ruhátlanok és mindenütt simára borotváltak. Amikor elhaladnak előtte és kelet-európai akcentusával rájuk köszön, barátságos biccentéssel nyugtázzák. Később majd emlékezni fognak rá.
Hiddensee szigete a keletnémet időkben Sperrgebiet volt, lezárt terület, a helyi lakosokon kívül csak engedéllyel tehette rá a lábát bárki. A nyílt tenger felé néző nyugati partja végtelen homokos strand, ahol senki sem fürödhetett – a hatalom attól tartott, hogy legjobb erőben lévő fiataljai esetleg át találnak úszni a kapitalista Dániába. A part kevésbé látogatott részeit az újraegyesülés után birtokba vették a nudisták, a hatóságok pedig, noha formálisan sohasem engedélyezték a meztelen fürdőzést, tapintatosan másfelé néztek. Itt, a dűnék mögött, az évtizedes szokásjognak köszönhetően bárki találkozhat fesztelenül viselkedő pucér emberekkel, akik napoznak, röplabdáznak, kocognak, úsznak, langyos sörrel a kezükben beszélgetnek – a hétköznapokban tiszteletreméltó és szemérmes kollégák, szomszédok. Sötétedés előtt felöltöznek, szállásukra indulnak, elhaladtukban barátságosan biccentenek a lobogó szakállú, fura öregnek, akinek, úgy tűnik, ma sem sürgős a hazamenetel.
Egyedül marad, szemben a tengerrel. Búcsúlevelét már délelőtt megírta, a borítékot tulajdon DNS-ével zárta le, és a panzióban, az ágya melletti éjjeliszekrényen hagyta. Ruháit gondosan összehajtogatja, mint a feltámadt Jézus a lepedőket, amelyekben eltemették, erre kell most gondolnia, hogy rendet hagyjon maga után, ahogy a Megváltó is rendet hagyott a sírban.
Előveszi a telefonját, és hosszú idő után végre bekapcsolja. Amint a készülék csatlakozik a hálózatra, egy berlini számítógép képernyőjén felugrik egy új ablak, az információ néhány percen belül a schwerini tartományi rendőrkapitányságra, onnan a stralsundi parti őrségre továbbíttatik, és mozgásba lendíti az igazságszolgáltatás gépezetét. Most már jöhetnek.
A tengerről még készít egy fotót, mielőtt belegyalogolna. A telefont az összehajtogatott ruhák tetejére teszi. Nem törődik a Balti-tenger hidegével. Amint lába nem éri többé a talajt, kimért, egyenletes mozdulatokkal úszni kezd a komor vízben, Dánia felé.
Aki a parton látta, nem gondolná, hogy a vézna test ilyen jó erőben van. Számolja a tempókat, bőre körül áramlik a hűvös víz, lemossa a homokot és a múltat. Háromszázig számol, mielőtt déli irányba fordulna, innen még ötszázötven karcsapás, elhalad a világítótorony mellett, onnantól a madárrezervátum partja felé úszik tovább. Ez még ma is Sperrgebiet, civileknek szigorúan tiltott természetvédelmi terület, több tucat madárfaj fészkelőhelye, de most mind csőrüket szárnyuk alá dugva alszanak, nem vesznek tudomást az öregemberről, aki átfagyva botorkál elő a tengerből, zihálása idegen hang a parton, ahol máskor csak a hullámok ritmikus zaja és a homoktövis zizegése hallatszik az egyre inkább feltámadó szélben.
Megkeresi a holdfényben a jellegzetes, göcsörtös formájú fát, látja, hogy gyalogolnia kell odáig, mert a tervezettnél előbb fordult a part felé, talán a vártnál erősebb hullámzás miatt, mindenesetre most korrekcióra van szükség, de sebaj, ennyi rugalmasságot belekalkulált a tervbe. Fejben számol, amíg vacogva caplat a hideg homokon, meg is szárad, mire odaér. A schwerini kapitányság ügyeletese perceken belül értesítette a főfelügyelőt és a parti őrség stralsundi irodáját. A főfelügyelőnek egy óra negyven perc az út kocsival Stralsundig, onnan még a gyors rendőrségi motorcsónakkal is legalább háromnegyed óra Neuendorf, a sziget legdélebbi kikötője, ami a Rügen felőli oldalon van. A nyugati parton ki sem tudnak kötni, keresztben át kell vágniuk a szigeten, mégpedig gyalog, mert Hiddensee-n nincs autóközlekedés, a körzeti megbízott is biciklivel jár. Újabb félóra, mire megtalálják a holmiját és a telefont. Még legalább hetven perc tehát, amíg ki tudnak kötni, addigra el kell hagynia északi irányban a neuendorfi kikötő vonalát, ha nem akarja megkockáztatni, hogy összefusson velük. Az elmúlt napokban kétszer is lejárta a távot, időben van még, de nem pihenhet.
A göcsörtös fa gyökerei alatt érintetlenül találja a sporttáskát (a kíváncsi sirályok és természetvédelmi őrök szeme elől rejtette oda), benne a száraz ruhával, 1248 euró és 73 cent készpénzzel, egy kulacs vízzel és egy Josef Müller nevére szóló útlevéllel (született a bajorországi Öttingenben, 1955. szeptember 9-én, ismétli el magában). Szomjas, de vizelnie is kell, otthagyja tehát DNS-ét a parton, nem számít, itt úgysem fogják keresni. Ennyije van: farmer, póló és széldzseki a testén, sportcipő a lábán, beosztással egy-két hétre elegendő pénze is van, igazolványa, születési helye, anyja neve is van. Egy éles borotvakése is van, amivel most vakon, tapogatózva leszedi hosszú szakállát. Aki valami feltűnőt visel, azt felületes emberek (azaz szinte mindenki) hajlamosak azzal a feltűnővel azonosítani – olyan törvény ez, amire számíthat, mert eddig sosem hagyta cserben. Most is bízhat benne, hogy bárkivel találkozik még a szigeten, szakáll nélkül nem fogja felismerni.
Hagyja, hogy levágott szőrzetét szétfújja a szél, az üres sporttáskába (amit korábban esetleg megláthatott nála valaki) köveket rak, és a vízbe hajítja. Utoljára visszanéz a tengerre, ahol holttestét majd keresni fogják, és elfogja valami indokolatlan, megkönnyebbült öröm, sőt ujjongás, pedig indulnia kellene már, de nem tudja megállni, hogy hosszan, hangosan fel ne kacagjon. Az ifjú Rimbaud-ra gondol, a részeg hajóra, ahogy a bizonytalanba indul, köpenye a vállán majd eszmévé szakad, maga is fiatal újra, sportbajnok is lehet még, vagy kóbor tengerész.
A Sperrgebiet határát csak egy tiltó tábla és egy térdig érő kerítés jelzi (mindig nevetnie kellett a németeken, mennyire hisznek a tilalmak hatalmában, strengstens verboten, recsegik a betűk), a kerítést lendületből átugorja, ismét elhagyja a világítótornyot, a neuendorfi nádtetős, fehér házakat, a kikötőt. Kedve lenne integetni a parti őrség motorcsónakjából kiugráló, izgatott rendőrtiszteknek, persze nem teszi, inkább megvárja a holdárnyékban, amíg elsietnek a nyugati part felé, a pittyegő jelet követve, ahol egy elhagyott telefon memóriájában az utolsó fotó megmutatja nekik, merre keressék.
És most tovább észak felé, távol a főúttól, a Dünenheidén át, ahol éjszaka senki sem jár. Ha kilép, Vittében elérheti az első hajót Rügen irányába. Eddig lát előre, a partra szállás utánra nincsenek tervei, onnan már engedheti, hogy történjen vele az élet. Az akcentusán még dolgoznia kell, de előbb-utóbb találni fog egy helyet, ahol elvegyülhet a többi Josef Müller között. Akkor majd ott fog élni.