Pamacs megkönnyebbülve lépett ki a klinika kapuján. Előző nap bevittek egy kislányt legyengült állapotban az osztályra, azonnal infúzióra tették, és megkezdődött a kivizsgálás. A szülők rémülten érdeklődtek minden ajtónyitáskor megjelenő fehér köpenyestől, végül Pamacs – végzős orvostanhallgatóként – próbálta nyugtatni őket:
– Jó kezekben van, nézzék, az arca színe is visszatért!
Megígérte, hogy másnap is bemegy a kórházba, meglátogatja a kislányt. Tanárai és jövendő kollégái fejcsóválva figyelték a szerintük túlzó odaadást, de ő csak mosolygott.
Megint esik… a szél is metsző, borzongott, összehúzta magán a kabátot, és igyekezett haza. Szerencse, hogy ilyen közel lakunk, talán még a főzésbe is besegíthetek.
– Csókolom! – köszönt anyósának, aki már javában tüsténkedett a konyhában.
– Na végre, hogy megérkeztél! Nem is értem, miért kellett vasárnap délelőtt bemenni… Tudod, hogy Pityu jön ebédre!
– Persze, siettem, ahogy tudtam. Miben segíthetek? – kérdezte, és magára vette a kötényét.
– Légy szíves, panírozd be a húst, Pityu kedvence a rántott szelet. A leves már fő, leszűröm, mire megérkezik.
– Gyurka nincs itthon?
– Elment újságért. Ebédre biztosan megjön.
Pamacs a tarkóján érezte anyósa szúrós tekintetét. Vajon a kérdésemnek szól, vagy a konyhai tudásommal van a baj? – nézett maga elé, miközben próbálta ujjairól lefejteni a tojásos, prézlis ragacsot. Nem lett tökéletes, állapította meg, miközben a vasárnapi vendégükre gondolt.
– Mikor lett Ilonka néniből Pityu, és miért? – fordult anyósa felé, akinek arca megenyhült a kérdésre. Látszott rajta, hogy gondolatai vidámabb képeket hoztak elő a múltból. Megmosta a kezét, végigsimított a terítőn, és leült az asztalhoz.
– Tudod, kislányom, mi nyolcan voltunk testvérek. Az édesanyámnak született három fia, négy lánya. A nyolcadik terhességénél a család őszinte meggyőződéssel hitte, hogy ismét fiú jön, hiszen így igazságos. Már nevet is adtak neki: István. A mama lánynév nélkül ment be a szülőotthonba. Lett is nagy csodálkozás, amikor kislány született, az én kishúgom, Ilonka. Anyám rám bízta szinte gyerekkorunk óta.
Az első világháború után a református egyház szervezésében eljutottunk Hollandiába, egy gyerektelen családnál laktunk hónapokig. Jól éreztük magunkat, kényeztettek bennünket. Finom kakaót ittunk minden reggel, lekváros kaláccsal! Ott ettünk először csokoládét. Imádkoztunk, rendszeresen jártunk istentiszteletre, a tágabb közösség is jó szívvel fordult felénk. Új ruhákat kaptunk, kirándultunk, felajánlották, hogy maradjunk velük. De hiányzott a családunk, hazajöttünk.
Érkezésünkre összegyűlt a család apraja-nagyja és persze a szomszédság is. Kérdezgettek, és én örömmel meséltem a kalandjainkról, a sok szép élményről és szeretetről, ami körbevett bennünket. A mama egyre kíváncsibban figyelte Ilonkát, aki a beszélgetés alatt egy mukkot se szólt. Végül közvetlenül nekiszegezte a kérdést:
– Pityukám, te is jól érezted magad?
– Bedankt, alleen mama miste! – válaszolt hollandul a húgom halkan és udvariasan. Mindenki Pityut nézte elkerekedett szemmel. Én is megdöbbentem: ekkor jöttem rá, hogy a húgom ért ugyan magyarul, de mindenre holland nyelven válaszol. És én még örültem, hogy kint nem kellett neki fordítani. Milyen ügyes! Na, itt aztán a mama részéről elcsattant egy pofon: – Hogy történhetett ez meg? Nem vetted észre, hogy néhány hónap alatt a kislány elfelejtett magyarul? Rád bíztam őt! – kiabálta magánkívül. Én álltam előtte vigyázzban, és próbáltam menteni a menthetetlent. A fivéreim persze mulattak rajtunk, végre nem ők voltak soron.
Elkalandoztam, kislányom, de így lett a húgomból Pityu, és valahogy összenőttünk. Sose ment férjhez, minden vasárnapot és ünnepet együtt töltöttünk, mindig annyit főzök, hogy hétköznapokra is jusson neki. Nagyon szereti Gyurkát! Azt hiszem, a megboldogult férjemért is odavolt, talán nálam is jobban.
Ekkor megkocogtatták a bejárati ajtó üvegablakát. Elegáns kosztümben, körömcipőben, élénkpiros blúzában – hozzá illő rúzzsal és körömlakkal – megérkezett Pityu. Fekete haját a divatnak megfelelően rövidre vágatta. Kezében egy kis csomag süteményt tartott, amit a közeli cukrászdában vett:
– Francia krémes, a kedvencem, remélem nektek is ízlik majd! Jaj, de éhes vagyok, mi finomat főztetek? – kukucskált a fedő alá.
– A kedvencedet, mi mást – dörmögte alig hallhatóan a nővére.
Ekkor befutott Gyurka is, aki felkapta a feleségét, és magához ölelte. Összemosolyogtak. Minden rendben van? – kérdezte a tekintetével. Pamacs bólintott, és hozzátette:
– A kislány jobban van, bementem hozzá.
Pamacs megterített. Elővette a fehér, aranyszélű ünnepi tányérokat, az evőeszközt és a makulátlanul csillogó poharakat. Jóízűen megebédeltek: a húsleves gyöngyözött és illatozott, ahogy illik, a rántott húsok feszesen várták a sorsukat a mamaféle hagymás krumpli társaságában. A krémest eltették délutánra.
– Lassan december lesz, közeledik a karácsony. Gondoljátok át, hogy ki mit szeretne ajándékba… ha nehezen beszerezhető álmotok van, időben szóljatok! – biztatta Pityu a többieket. A Terimpex vállalat külkereskedelmi könyvelőjeként gyakran jutott olyan kincshez, ami az „átlag” fogyasztók számára elérhetetlen volt. Büszke volt a munkájára és az általa beszerezhető plusz lehetőségekre is.
Ebéd után a nővérek elővették a francia kártyát, és lejátszották a szokásos vasárnap délutáni römi-partijukat. Pityu a testvérével szemben esélytelen volt, de ez nem okozott közöttük soha feszültséget. A játékot általában kötés vagy horgolás követte, ezt is jobban esett együtt csinálni. Készültek a kardigánok, pulóverek a zöld és a piros különböző árnyalataiban, személyiségüktől függően. Munkájuk nyomán csavart minták, azsúrok sokasága szaporodott a tűkön. Terítőket is horgoltak, Pamacsot is próbálták bevonni:
– Kislányom, az egyetemi vizsgáidhoz képest ez nagyon könnyű lesz, meglátod! Megkapta anyósa régi horgolótűjét, és gyakorolt. A terítő ugyan sajátos formát vett fel, de a közös munka örömét ez nem rontotta el.
A fiatalok a játék közben elmosogattak, rendbe tették a konyhát, és kiporciózták Pityu jövő heti – pontosabban néhány napi – menüjét.
– Menjünk sétálni! – toporgott Pamacs, és várakozóan nézett a többiekre.
– Ilyen időben? – mutatott a szürkeségbe Pityu. Gyurka nem tudott a feleségének nemet mondani, felállt, és indulni készült.
– Hát jó, menjünk, nekünk is jót tesz a mozgás – néztek egymásra a testvérek, és mindannyian elindultak az Üllői úton. A két pár egymásba karolva bandukolt, és meg-megállva nézték a kirakatokat. Pamacs befordult egy keresztutcába, és megállt egy üzlet előtt. Lelkesen integetett a többieknek:
– Én ezt kérem karácsonyra!
– Mire gondolsz? – kutatott a kirakatban Pityu. Nem értette, hogy miért állnak meg egy gyógyászati segédeszközöket árusító boltnál.
– Arra a cipőre! A fűzős, magas szárúra… Pityu lenézett a saját cipőjére, majd a polcon lévőre, és szörnyülködve csodálkozott. Gyurka arcán széles mosollyal figyelte a nagynénjét, majd az édesanyját. Ő kapcsolt előbb:
– Csak nem? Jaj, de jó, hát én észre sem vettem! És mikor, hogy és egyáltalán… – magához ölelte a fiatalokat, és régen érzett felhőtlen boldogság járta át. – Nagymama leszek, ez csoda! Mikorra várjátok?
Gyurka büszkén kihúzta magát, és átölelte a feleségét:
– Jövő év május elején. Lehet akkor érkezik, amikor Pamacs született – legalább egyszerűbb lesz megjegyezni a születésnapokat, gondolta magában.
– Ez a cipő jól tartja a lábat, tanultam róla – tette hozzá bátortalanul Pamacs. Pityu némi késéssel jelezte, hogy örül, és természetesen az ő karácsonyi ajándéka ez a cipő lesz. Óvatosan megjegyezte, hogy szerinte elég csúnya, de a tudomány érvei előtt természetesen meghajol.
A séta emlékezetes maradt mindannyiuk számára. A szomszédok is maguknak érezték a jövendőbeli új lakót, várták az érkezését. Pamacs még egy kiló krumplit se tudott felvinni az emeletre segítség nélkül. Anyósa szemében eddig nem tapasztalt fény gyúlt, mintha az ő lelke is feléledt volna a megváltozott élethelyzetben. A főzésnél próbált a kedvében járni, gyakran őt kérdezte először, mit enne szívesen. Pityu lelkesen rendelte meg és hozta a vitamindúsnak hitt importárukat, az évszaktól függetlenül próbált minden tőle telhetőt előteremteni.
A téli vizsgaidőszak sikeresen befejeződött, a karácsonyfa alatt a kiválasztott fűzős kismamacipő várta tulajdonosát. Pamacs jól viselte megváltozott állapotát, a család szeretettel vette körül, ő pedig fürdőzött benne.
A tavaszi vizsgaidőszakot úgy tervezte, hogy a szülés előtt maradjon egy hete a pihenésre. Az utolsó szigorlata pulmonológia volt, amire hosszasan készült. Meglett az eredménye, jelest kapott. Megkönnyebbülten hívta az egyetemi aulából Pityut a munkahelyén, aki nyugtázta, hogy végre befejezte az évet:
– Gratulálok! Itt az idő pihenni, hiszen rövidesen jön a baba!
Anyósa is örült a maga módján, de már inkább annak, hogy vége az izgalmaknak, és az unokája nyugalomba érkezhet. A kiságyat korábban áthozta egy rokon, a babaruhákat összekészítették. Az évfolyamtársak a szükséges egészségügyi hozzávalók beszerzését magukra vállalták.
Gyurka aznap egy csokor virággal sietett haza. Néhány óra elteltével pedig elindult valami, vagyis inkább valaki… Pamacs Gyurkába karolva sétált be a kórházba: oda, ahol tanult és dolgozott. Három óra múlva a kis jövevény megérkezett:
– Kettő és fél kilogramm, ötven centi, fekete hajú, ja és lány – Gyurka ebben a sorrendben kürtölte szét a ház lakóinak a nagyszerű hírt, nem tudott mit kezdeni a benne tomboló érzelmekkel. Édesanyja és nagynénje rövidesen bementek meglátogatni az újdonsült édesanyát és a picit. Pamacsot a folyosón találták csapzottan és nagyon boldogan. Egy évfolyamtársa tolta őt a családhoz, hogy találkozzanak.
– Na, kell még egy? – kérdezte Pityu a könnyeit törölgetve.
– Igen! – suttogta Pamacs fáradtan, és elmosolyodott.
Az Üllői úti ház fénye ragyogóbb lett. Néhány nap múlva a büszke apa is megérkezett az apró kislányt rejtő kosárral a kezében és boldog feleségével a karján. A lakók felváltva csöngettek be hozzájuk, és ajánlották fel a segítségüket. A kis család pedig tanulni kezdte a közös életet, amely akkor még könnyűnek ígérkezett.
Fotó: Josh Willink, kép forrása: Pexels