Kellemes nyári idő volt. A meleg napsugarak utat vágtak maguknak a fák lombjain át, egészen a taxi árnyékáig. Dylant a költözés első pillanatától kezdve egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság töltötte el. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valóban ez az, amire neki most szüksége van. A kilátás a taxiból akaratlanul arra késztette, hogy becsukott szemmel a tüdejébe szívja a pillanat varázsát. Most már kellemes izgalom fogta el, hogy megismerhesse életének következő helyszínét.
A taxiból kilépve örült, hogy csak a hátizsákja van nála. Így legalább feltérképezhette a lakása körüli városrészt. Nagy örömére, az utca túloldalán egy könyvesbolt volt. Amikor a lakását vásárolta, nem volt ideje tanulmányozni a környéket.
– Na, ezt már szeretem! – hagyta el a száját észrevétlenül, egy mosoly kíséretében.
Miközben átrohant az úttesten, a kocsik hangos dudálással, vezetőik kézlengetéssel jelezték, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. Egyenesen a bolt kirakatához érkezett meg, ahol központi helyen pózolt a legutolsó könyve, A lélek gyilkos ereje. Micsoda egy hülye címet sikerült kitalálnom neki, gondolta, majd belépett a boltba. Ahogy kinyílt az ajtó, egy ezeréves harang törte meg a bolt csendjét. Kis táblák jelezték, egyfajta térképként, hogy hol, milyen stílusú könyveket lehet megtalálni.
– Krimi, krimi, krimi… hol a fenében lehet?
– Ott vannak jobbra, az életrajzok után.
Dylan rémülten fordult a hang irányába. Egy törékeny, hosszú barna hajú, zöld szemű lány állt előtte. „Hello, Anita vagyok. Miben segíthetek?” – olvasta le a névtábláról.
– Oh, köszönöm… khm… Anita – válaszolta Dylan, és megköszörülte a torkát.
– Konkrét könyvet keres?
Dylan nem akarta felfedni, hogy ő csak önnyugtatásként akarta megnézni, jól látható helyen vannak-e a szerzeményei, és hogy annak a pöcs vetélytársának, Davidnek az írásai lejjebb legyenek a könyvespolcokon.
– Nem, igazából még én sem tudom, hogy mit is szeretnék.
– Értem, akkor ha ajánlhatok egy igazán jó krimit, A lélek gyilkos ereje tökéletes választás lesz önnek.
Elmondhatatlan büszkeség töltötte el. Érezte, ahogy libabőrös lett az egóját simogató bóktól.
– Tényleg? Honnan veszi? Csak nem, hogy olvasta? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.
– De igen, kétszer is – vetette oda Anita, miközben próbálta megtalálni a listáján szereplő könyveket, amiket online rendeltek tőlük.
– Kétszer? Hiszen csak öt napja került a boltokba.
– Hát ezt meg honnan tudja? – lépett ki a pult mögül Anita, miközben a jobb szemöldökét felhúzva nyomatékosította kérdését.
Dylan elsápadva dadogni kezdett, mint akit nagy hazugságon kaptak.
– Öööö… tttegnap látttam egy ppplakáttton.
– Áh, így már érthető. Na mindegy. Ha segítségre lenne szüksége, a pultnál megtalál.
– Rendben, köszönöm.
Ahogy Anita elsétált Dylan mellett, a lány parfümje ugyanazt az érzést idézte benne, amit korábban a taxiban is tapasztalt. Az érzésből kilépve megpillantotta a könyvét. Pont ahogy szerette volna. Szemmagasságban, a polcon egyedüliként, több példányban, kis táblával jelezve, hogy frissen megjelent könyvről van szó.
– Na, ezt már szeretem. Lehet, hogy az eladólánynak köszönhetem, hogy ilyen gondosan felhívja rá a figyelmet – gondolta.
Annyira elégedett volt, hogy el is feledkezett David könyvéről. Már nem is volt fontos, megkapta amiért jött. Még többet is. Kifelé menet összeakadt a tekintete Anitáéval, majd kölcsönösen zavarba jöttek, és egy elbénázott fejbólintással köszönt el a lánytól. Elsétált a gyalogosátkelőhőz. Ezúttal nem akarta kockáztatni az életét. Két fiatal lány vihogva méregette őt, miközben szemből közeledtek hozzá.
– De jó bőr vagy! – vetette oda az egyik.
– Szívesen kipróbálnálak – vihogta hangosan a másik, miközben lányos zavarában próbált elbújni a barátnője mögött.
Nem is lett volna ellene kifogása, hogy felvigye őket a bútorozatlan lakásába. Hiszen amire használná őket, ahhoz nem is feltétlenül kellenek bútorok.
– További szép napot, lányok! – szólt utánuk, miközben az egyikük mellét bámulva azon morfondírozott, hogy az istenbe reagálhatott ilyen hülyén.
Elővette a hátizsákjából a kulcsait, majd kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Egy idős hölgy sepregetett éppen a lift előtti folyosón, amikor odaért.
– Szép jó napot, asszonyom! – mondta a szándékoltnál jóval hangosabban.
– Jaj, de megijesztett, fiatalember! Nem kell úgy kiabálnia, na! – Nem vagyok én süket. Igaz, hogy nagyot hallok, na de ezt nem tudhatja.
Eközben Dylan megnyomta a lift hívógombját.
– Látogatóba jött? – érdeklődött az idős hölgy.
– Nem, az igazat megvallva, itt vettem magamnak lakást – válaszolta Dylan, miközben a jobb lábát ütemesen mozgatni kezdte, mint aki siettetni szeretné az érkezését, hogy végre kiszabadulhasson ebből a nem várt beszélgetésből.
– Na! Ne mondja! Melyiket? Kettőt is árultak egyszerre.
– Azt, amelyik a negyediken van – válaszolta, de már kerülte a szemkontaktust.
– Oh, hát igazán gyönyörű lakás! – Miután az előző lakók kiköltöztek, engem kértek meg, hogy kitakarítsam.
Gondolhattam volna… – nem is volt olyan tisztaság, mint amilyennek elvártam volna. – gondolta Dylan, de csak egy erőltetett mosollyal nyugtázta a hölgy dicsekedését.
– Találkozott már a szomszédaival? Egy maga korabeli, fiatal pár lakik még azon az emeleten. Gyerekük nincsen. Ki tudja, miért, na de a lényeg a lényegben, hogy talán jobb is, hiszen elég sokat veszekednek.
Hol van már az a rohadt lift? – morfondírozott Dylan, majd pedig megindult a lépcső felé.
– További szép nap! – morogta az orra alatt, de a néni válaszát már nem várta meg. Kettesével szedte a fokokat, hogy hamarabb felérjen.
Végre megérkezett a lakásához, ahol eddig csak egyszer járt. Miután belépett, bevágta maga mögött az ajtót, és a hátát nekitámasztva megpihent rajta, miközben szemével végigpásztázta az otthonát. A bútorai holnapra várhatóak, de még így is érezte a meztelen ingatlan egyedi tervezésében rejlő előkelőséget. Pontosan ezért esett erre a lakásra a választása. Ilyen szeretett volna lenni ő maga is. A telefonjáért nyúlt, majd pedig rendelt magának egy pizzát. Szerencséjére az ingatlanügynökségtől az üzlet örömére kapott egy üveg Chateau Beasuséjour-Duffau-Lagarrosse-t, egy kosár édességgel és gyümölccsel. Az üveget ki tudta nyitni a hátizsákján lógó mini bicskával. Nem sikerült valami elegánsan, de a lényeg, hogy ihasson belőle. Az üveg kíséretében kisétált a teraszra. A kilátás New York-ra csodálatos volt. A szomszédságában lévő lakások elcsúsztatott stílusban voltak építve, így a körülötte lévő apartmanokba beláthatott, de az övébe nem láthattak be. Ez így volt tökéletes. Szerencséjére az előző lakók otthagyták a kinti székeket az asztallal. Ennek most kifejezetten örült. Leült, és marhára élvezte a pillanatot. Már egy ideje kint üldögélhetett, amikor a mellette lévő apartmanban felgyúltak a fények. Egy magas férfi lépett be a lakásba, mérges arckifejezéssel és heves kézmozdulatokkal sétált a hűtőhöz, ahonnan egy sört vett ki, majd pedig látszólag teljesen rutinmozdulattal kinyitotta a konyhapult szélén. Ezen Dylan elmosolyodott, és a szomszéd irányába emelte a borosüvegét, koccintást imitálva.
– Szebb jövőt, haver! – jelentette ki cinikusan, majd hangosan felröhögve beleivott az üvegébe. Tovább pásztázta a többi apartmant, hátha lát valami érdemlegeset. A legtöbb helyen még nem voltak otthon. Éppen készült volna felállni, amikor a tekintete visszakúszott a szomszéd ablakához. Nem akarta elhinni, amit lát. A könyvesboltból a lány állt a szoba közepén, a sírástól elmosódott sminkjével az arcán, miközben a srác egyre agresszívabban magyarázott neki.
– Mi a fene!? Ők lennének a veszekedő szomszédjaim? – úgy tette fel ezeket a kérdéseket, mintha választ várt volna valakitől. Abban a pillanatban hangos telefoncsörgés törte meg a csendet. Hadarva beleszólt:
– Ki az?
– A pizzafutár vagyok. Melyik gombot kell megnyomnom? Nem találom kiírva a nevét.
– Azt, ahol nincs név. Még új vagyok itt.
– Értem, akkor nyomom.
Ahogy elindult, hogy beengedje a futárt, megérezte, hogy valaki nézi. Anita érzéketlen arccal figyelte őt, mint aki engedély nélkül látni vélte belső titkait.
– Lebuktam – mondta ki észrevétlenül, majd zavartan folytatta útját az ajtóhoz.
A futár egy kifejezetten nagydarab, mexikói kinézetű férfi volt. Hangos lihegés közepette próbált levegőhöz jutni. A pizza illatát teljesen elnyomta az izzadság szaga. Dylan küzdött, hogy nehogy elhányja magát.
– Itt is lenne az isteni finom pizzája. Egészen biztosra veszem, hogy ha megkóstolja, csak tőlünk fog rendelni a jövőben – mondta egy erőltetett mosollyal, miközben a kabátja ujjával törölgette le az izzadságot az arcáról.
Ha borravalóban reménykedsz, akkor marhára nagyot fogsz koppani. Örülj neki, hogy le nem hánylak, te gusztustalan féreg! – gondolta Dylan, miközben az egyik legmegnyerőbb mosolyával átvette a dobozt.
– Ha valóban olyan finom, akkor attól tartok, hogy többször meg kell majd másznia ezeket a lépcsőket! – válasza olyan kedvesen hangzott, hogy már önmaga is elhitte. Ezen kölcsönösen elnevették magukat, majd miután elvette a pizzát, köszönés nélkül megfordult, és a jobb lábával becsapta az ajtót.
Ledobta a dobozt a konyhapultra, és anélkül, hogy hozzáért volna, kisétált a teraszra. Úgy sietett, mint aki fél, hogy lemarad valamiről. Nem akart belebámulni a szomszédai életébe, ezért úgy tett, mint aki keres valamit, és a szeme sarkából figyelt. De már nem volt mit néznie. Egy sötét lakás bámult vissza rá. Hirtelen nem tudta, hogy mitévő legyen. Tudta, hogy nem helyes, de borzalmasan vágyott arra, hogy láthassa, mi lehet most velük. Fel-alá járkált az üres falak között, és próbálta kiverni a fejéből a legszomorúbb szempárt, ami valaha látott.
Tudta, hogy aludni most képtelen lenne, így úgy döntött, hogy elmegy futni. Nagyon örült, hogy eltette a hátizsákjába a futócuccait is a hálózsákjával együtt. Sose lehet tudni, hogy mikor tör rá a futhatnék. Ha ihletre vágyott, akkor jól szokott neki jönni. Átöltözött, majd pedig kiválasztotta az estéhez illő zenét, R.E.M.-et, majd pedig elindult. Sötétben teljesen más hangulata volt a környéknek. Mintha az éj leple alatt a városnak nagyobb önbizalma lenne. Az emberek úgy sorakoztak a boltok elött, mintha szórakozóhelyek lennének. Ő pedig csak futott, mint aki csak így nyerheti el a lelki békéjét. Miután teljesítette a szokásos 10 km- es távját, elindult haza. A lépcsőháza előtti padon ült valaki, aki nagyon ismerős volt neki. Minél közelebb ért hozzá, annál biztosabb lett benne, hogy Anita az. Nem szokványos, vékony testalkata árulkodó volt.
– Szia! Hát te mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Dylan, miután odaért a padhoz, ahol rátámaszkodott a saját térdére, hogy úgy próbáljon meg levegőhöz jutni.
– Nem tudok aludni, de látom, nem én vagyok az egyedüli – mosolyogta el magát Anita, miközben a kezét tördelte.
– Leülhetek melléd? De ha vársz valakire, akkor csak szólj!
– Nem várok én senkire – válaszolta a lány. Ahogy az utcai lámpa megvilágította az arcát, Dylan észrevette, hogy zúzódások vannak az arcán.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte annak ellenére, hogy a választ sejtette.
– Semmi! Elestem.
Mind a ketten tudták, hogy hazudik, de egyikük sem mondott semmit. Dylan próbálta megtörni a feszült csendet.
– Megkérdezhetem, hogy miért melózol egy könyvesboltban? Feltételezem, dolgozhatnál sokkal nívósabb helyen is.
– Most arra célzol, hogy valószínűleg nem szorulok rá anyagilag, hogy dolgozzak, vagy arra vagy kíváncsi, hogy miért egy eladói állás mellett döntöttem, ami az életszínvonalunkhoz képest degradáló?
Dylan hirtelen szóhoz se jutott, mivel pontosan ezekre célzott. Egészen addig eszébe sem jutott, hogy ez bántó is lehet, ameddig Anita sértettsége rá nem ébresztette.
– Ó, dehogy is! Nem úgy értettem – hazudott reflexből.
– A bolt az enyém.
– Tényleg? Hiszen ez tök jó!
– Igen, az. Az az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam – jelentette ki, majd elkomorult az arca, miközben maga elé bámulva továbbra is a kezét tördelte. Hirtelen, mint akinek eszébe jutott, hogy nem szabad kimutatnia az érzéseit, egy semmiből előtörő mosollyal nézett Dylanre. Na de mesélj te! Honnan vetett ide a szél?
– Wisconsin, Milwaukee-ból – válaszolta Dylan nevetve, mint aki tudja, hogy ezen valószínűleg Anita is nevetni fog majd. Így is lett.
– Hogy honnan? Te? Az lehetetlen! Ismerek onnan pár arcot, de te egyikhez sem vagy fogható.
– Hogy értve?
– Te sokkal önteltebb vagy, mint az ottaniak – jegyezte meg Anita, még mindig nevetve.
– Ez igazán kedves. Gondolom, ezt az előző miatt kapom – mosolygott Dylan, és végre úgy érezte, hogy sikerült egy ajtót kinyitnia, ami segíthet neki közelebb kerülnie a lányhoz. Ilyenre még soha életében nem érzett vágyat.
– Na és te mivel foglalkozol? Feltételezem, hogy nem farmerkodásból sikerült ilyen jól megszedned magad.
– Nem, valóban nem. Lószőr allergiám van, úgyhogy ha szerettem volna, se tudtam volna ilyen munkát végezni. Igaz, hogy az apám szerint ez csak egy újgenerációs hazugság, amivel ki akarom magam húzni a kétkezi munka alól.
– És? Igaza volt?
– Így, majd 25 év távlatából bevallhatom, hogy igen. Eszembe sem jutott tenni ellene. Én másképp képzeltem el az életemet. Nem akartam a bátyáim és az apám nyomdokaiba lépni.
– Mit választottál az állatok helyett?
– Tollat és papírt. Mindig is író akartam lenni.
– Na tessék! Erre igazán nem gondoltam volna.
– Miért? Mert ahhoz nem tűnők annyira intelligensnek, vagy mert írásból meggazdagodott Milwaukee-i srácról még nem hallottál?
Igazából mind a kettő eszébe jutott, de ő reflexből rávágott egy hazugságot:
– Mert inkább gondoltam volna sportolásra, mint sem az írásra.
Dylan ezt egyértelműen bóknak vette. Mindig is tudta, hogy magas, sportos testalkatának és félhosszú barna hajának köszönheti a nőknél elért sikereit. De ez most kifejezetten jólesett neki. Éppen szeretett volna visszabókolni, amikor észrevette, hogy Anita meredten bámul maga elé. Követte a lány tekintetét. Ekkor vette észre, hogy a lány párja kilépett a lépcsőházból, és feléjük tartott.
– Engem kihagytok a buliból? – kérdezte cinikusan. Igazán felkelthettél volna, Életem. Tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül mászkálsz este – ezzel lehajolt Anitához, és csókot lehelt a lány homlokára, miközben mérgesen méregette Dylant. Nem akarod bemutatni a barátodat?
– Ó, nem vagyunk mi barátok! – vágott közbe Dylan. Érezte a fenyegetést, így próbálta elterelni a figyelmet a lányról. Igazából ma van itt az első estém, és csak érdeklődtem, hogy hova érdemes itt elmenni vacsorázni. Ó, de bunkó vagyok! – ugrott fel, miközben kezét nyújtotta a bemutatkozáshoz. Dylan vagyok, az új szomszédotok – mondta mindezt olyan megnyerően és kedvesen, hogy Anita párjának esélye se volt kitérni előle.
– Arthur vagyok. Isten hozott minálunk! Akkor gondolom még találkozni fogunk, így ha megbocsátasz, nekünk most mennünk kell – azzal megragadta Anita bal felkarját, és felhúzta őt a padról, szorosan maga mellé. További szép estét, Dylan! – mondta, miközben mélyen, fenyegetően a szemébe nézett, éreztetve, hogy Anita az övé és ez így is fog maradni.
Anita mint egy marionettbábu sétált Arthur mellett. Dylannek összeszorult a szíve. Mintha az a lány, aki pár perccel ezelőtt ott nevetett önfeledten vele, sose létezett volna. Szerette volna megmenteni őt, de fogalma sem volt róla, hogy hogyan.
Néhány percig még várt a padon, majd pedig ő maga is elindult a kapu felé. Felsétált a lifthez, homlokával nekitámaszkodott a liftajtónak, miközben megnyomta a hívógombot. A lift hangos zörgéssel jelezte, hogy megérkezett. Ez a hang rázta vissza Dylant a valóságba. Belépett, majd pedig megnyomta a 4-est. A tükörképét bámulva várta, hogy végre megérkezzen az emeletére, majd odarohant az ajtóhoz. Mintha valaki várná őt otthon. Belépett, és egyenesen a teraszra ment. Szándékosan nem oltott fényt, hogy ne vehessék őt észre. A szomszédja nappalijában égett a villany, de nem látott senkit. Hiába várt ott tíz percig, nem történt semmi. Lemondóan bement a lakásba, és anélkül, hogy végiggondolta volna, mit is csinál, beleevett a pizzába, és elment tusolni. Hosszú percekig csak állt a forró víz alatt, és próbálta felidézni a beszélgetését a lánnyal. Eddig mindig szerette az ilyen és ehhez hasonló találkozásokat beleszőni a következő könyveibe. De ezt most meg akarta tartani magának. Tudta, hogy ezek után már nem tud majd közömbösen a lányra nézni. Ahhoz irányíthatatlanul megindult benne valami, ami ezelőtt sosem történt vele. Megtörölte magát, majd öltözködés közben megevett még egy pizzát. Kiöntötte magának a maradék bort, és kiült a teraszra. Hűvös lett az idő, de ez most egyáltalán nem zavarta. Bort kortyolgatva a csillagos eget bámulta. Egyszer csak hatalmas csörömpölésre lett figyelmes. Automatikusan felült a kerti székében, és a hang felé fordította fejét. Anita a szoba közepén állt és üvegszilánkok vették körül. Arthur vérben forgó szemekkel üvöltött vele. Bárhogy próbálta kivenni, hogy mit mond a lánynak, az artikulálatlan kiabálásból esélye sem volt. Anita vérző fejjel, lesütött szemmel állta a megaláztatást. Dylannek a látványtól összeszorult a gyomra. Úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Valahogy meg kell őt mentenie. Amint a lehetőségeken morfondírozott, Arthur teljes erővel arcon ütötte Anitát, aki miközben összeesett, beverte a fejét az üvegasztal szélébe.
– Te jó ég! Nem mozdul! A kurva életbe, nem mozdul meg! – kiabálta Dylan, miközben a haját tépve járkált fel-alá.
Arthur Anita mellé lépett, majd pedig teljesen természetesnek tűnő mozdulattal belerúgott a lányba. Dylan tárcsázni kezdte a rendőrséget, miközben fohászkodni kezdett, hogy a lány végre életjelet adjon magáról.
– Ööö… hallo! Igen! Egy gyilkossági kísérletet szeretnék bejelenteni, ami lehet, hogy gyilkosságba ment át, még én magam sem tudom.
– A cím Manhattan, 5th Avenue, Madison Square 58.B. Kérem, jöjjenek gyorsan! – majd kinyomta a telefonját, megragadta az üres borosüvegét, ami az egyetlen fegyverként használható tárgy volt a lakásban. Kitárta az ajtaját, és Anitáék felé vette az irányt. Bekopogott, majd az üveget letette az ajtó melletti falhoz, hogy ha kell, akkor csak egy karnyújtásnyira legyen. Nem jött válasz, ezért újra bekopogott. Még mindig semmi. Már éppen feladta volna, amikor mozdult a kilincs és kinyílt az ajtó.
– Segíthetek? – kérdezte Arthur.
– Elnézést a késői zavarásért, csak szerettem volna kölcsönkérni egy jó kis könyvet éjszakára. Mivel a bútoraim és velük együtt a könyveim is holnap kora reggel érkeznek meg, addig szét fogom magam unni – mondta nevetve, mintha ez lenne most a legnagyobb gondja.
– Könyvet? – kérdezett vissza Arthur értetlenül, mint aki még sosem hallotta ezt a szót.
– Igen, azt. Gondolom Anitának, mint könyvesbolt tulajdonosnak, vannak jó könyvei. Megkérdeznéd tőle? Addig itt várok.
Arthur tétovázva állt az ajtóban.
– Én is szívesen megkérdezem tőle, azon ne múljon – tette hozzá rejtett cinizmussal Dylan.
– Nem kell, kösz! – Válaszolta Arthur, ujjaival az ajtón dobolva, már egyértelműen idegesen. Anita most alszik. Gondolom, megérted, hogy nem szeretném őt most felkelteni.
– Hol van Anita? – förmedt rá Dylan, miközben próbálta benézni a lakásba.
– Neked ahhoz semmi közöd! Hordd el magad innen!
– Az nem fog menni, faszfej! Nem, ameddig nem láthatom őt! – ezt már hisztérikusan jelentette ki.
Dulakodni kezdtek. Dylan rávetette magát Arthurra, aki őrült elméjének köszönhetően meglepően szilárdan állta az ütéseket és rúgásokat. Ahogy próbáltak egymáson felülkerekedni, Dylan meztelen talpa megcsúszott a járólapon, és beesett a lakásba. Miközben próbált felállni a földről, balra fordította fejét, és észrevette Anitát, aki még mindig ugyanabban a pózban feküdt, mint ahogy utoljára látta őt, a saját teraszáról. A lány fejéből még most is folyt a vér. Ezt már igazán nem nézhette tétlenül. Felkapta az ajtónál hagyott borosüvegét, és teljes erővel fejbe vágta Arthurt, aki egy eszméletlen rongybabaként esett össze mellette. Az ütésével sikerült betörnie Arthur fejét, amitől ő maga is tiszta vér lett. Ebben a pillanatban két rendőr ugrott rá hátulról, rátérdeltek a hátára, miközben lefogták a kezét, hogy mozgásképtelenné tegyék.
– Jogában áll hallgatni, mindaz, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon! – kezdett bele az ilyenkor szokásos szövegbe a rendőr, miközben rátette a hátrafeszített kezére a bilincset.
– Nem én vagyok a rosszfiú, maguk idióták! Én hívtam fel önöket. Ez az állat itt mellettem, aki bilincset érdemel – kiabálta, miközben próbálta elmagyarázni a helyzetet a rendőröknek, a mellette fekvő Arthur vérében hempergett. Ettől ő pontosan úgy nézett ki, mint egy mészárlás közben elkapott őrült.
– Hát persze, faszikám. Mind ezt mondja – mondta a rendőr, majd próbálta kivinni őt a lakásból. Dylan folyamatosan küzdött, hogy kiszabadulhasson a rendőr keze közül. Utolsó esélyként megtámasztotta jobb lábát a bejárati ajtó tokjába, és visszapillantott a lakásba. A másik rendőr Anita pulzusát próbálta kitapintani.
– Életben van? Kérem, mondja, hogy életben van! – kiabálta önkívületi állapotban.
– Hála az égnek, nem sikerült megölnie. Úgy látszik, hogy időben érkeztünk – nézett rá megvetően a rendőr, aki Anitát vizsgálta.
Ahogy a hátrabilincselt kezénél fogva kihúzták a lakásból, tekintete összetalálkozott Arthuréval. Abban a pillanatban szembenézett a megtestesült gonosszal. Ilyen személyiséggel eddig csak az általa kitalált szereplők rendelkeztek. Nem gondolta volna, hogy valaha farkasszemet fog nézni az egyikkel. Ilyeneknek csak könyvekben szabadna létezniük. Valami nagyon félrement ebben a világban – gondolta. A döbbenettől már nem volt több ereje ellenkezni, megadta magát. Vigyék innen, ahová csak akarják. Itt ő már mindent látott. Többet is, mint amire valaha számított. Ebben a pillanatban már abban sem volt biztos, hogy szegény Anita jól járt azzal, hogy túlélte. Egy ilyen szörnyetegtől hogyan lehet megszabadulni!? Csak ha valamelyik szereplő meghal, mármint fizikailag. Lelkileg már kivégezte a lányt. Ebben egészen biztos volt.
Miután betuszkolták a rendőrautóba, azzal biztatta magát, hogy hamarosan úgyis véget fog érni ez a rémálom. Véget kell érnie! Hiszen nem ő a rosszfiú. Majd beszél az ügyvédjével. Hallotta, hogy megérkezett két mentőautó. Sietve húzták maguk után a betegágyakat. Egyre több ember gyűlt össze az épület előtt. Volt, aki észrevette őt, és fényképeket készített róla. Na, már csak ez hiányzik nekem. Nem a legjobb reklámfotó az új könyvemhez. Igaz, hogy nem nagyon fordítottam figyelmet a könyvem reklámozására – gondolta, miközben a karjával próbálta eltakarni az arcát. „Valóban ismert és gazdag lettél a régi könyvek által, de ha nem reklámozod az arcodat meg a könyveidet, akkor feledésbe fogsz merülni” – mondta mindig a managere. Gondolom, nem egészen erre gondolt az öreg – kelletlenül, de a helyzet iróniájától elnevette magát. Egy rendőr bepattant a vezetőülésre, és bevitte őt az őrsre. Miután kipakolták a zsebeit, elkérték az ügyvédje nevét és telefonszámát, majd a kihallgatószobába terelték. Ott kapott egy pohár vizet, és magára hagyták. Még mindig nem akarta elhinni, hogy hová fajult ez az estéje. Hosszas várakozás után megjelent az ügyvédje az ajtóban, egy ügynökkel a nyomában.
– Szeretnék pár szót négyszemközt váltani az ügyfelemmel! – jelentette ki határozottan.
– Rendben van. Kapnak 10 percet, utána mi jövünk a kérdéseinkkel – válaszolta az ügynök, aki nyomatékosítva a rangjából származó fölényét, becsapta maga mögött az ajtót.
– Az isten szerelmére, Dylan, mi történt?! – kérdezte az ügyvédje, aki régi rajongója volt a könyveinek, így ismerték meg egymást.
– Akaratom ellenére szereplője lettem az egyik könyvemnek. Csak itt úgy tűnik, hogy nem én irányítom a szálakat. Remélem, hogy azt azért ön is tudja, hogy én nem tettem semmi rosszat. Rendben, a srácot valóban én vertem fejbe az üveggel. De nem volt más választásom. Azt hittem, hogy megölte a barátnőjét. Ezért hívtam ki a rendőröket, és ezért nem nézhettem tétlenül, hogy kinyírja szegényt.
– Ezt maga honnan tudta?
– Láttam az erkélyemről.
– A srác azt állítja, hogy amikor ő ajtót nyitott, maga megtámadta őt meg a barátnőjét. A lány nem emlékszik semmire, így egyedül a férfi állításai vannak az önével szemben. Sajnos nem sok jót jósolok magának. Reménykedjünk abban, hogy nem fog vádat emelni maga ellen, és akkor kisétálhat ebből a kényes helyzetből.
– Mi van akkor, ha megteszi?
– Nos… akkor nagy szarban lesz.
Legalább őszinte az öreg… bár most boldogabb lennék, ha hazudna – gondolta, miközben az ügynökök léptek be a szobába. Alaposan kikérdezték őt, majd pedig egy cellába kisérték.
Kifejezetten örült neki, hogy nincs rajta kívül ott senki. Nem tudta, hogy az öregnek köszönheti-e, vagy csak a szerencsének.
– Van ott egy kis olvasnivaló az ágyon. Az előző villalakó hagyta itt. Valószínűleg lesz ideje kiolvasni, úgy tűnik, hogy itt marad nálunk még egy darabig – vetette oda neki az egyik őr, miközben hangosan nevetve becsukta az ajtaját.
Dylan leült az ágy szélére, arcát a kezébe temette.
– Mi a faszért kellett nekem New York-ba költöznöm?! – mondta bele a levegőbe. Elfordította a fejét, és nem akart hinni a szemének. David arca vigyorgott rá a könyv hátoldaláról. A rohadt életbe, tényleg jobban oda kellett volna figyelnem a marketingemre… ennek a pöcsnek a könyve még a börtönbe is bejut. Így esélyem se lesz visszavenni tőle az év írója címet, amit tavaly elnyert előlem a közönségszavazatoknak köszönhetően. Mondjuk, elég zsúfoltnak tűnik ez a börtön. Ki tudja, talán még nincs minden veszve – nevette el magát.
(Fotó: Tuur Tisseghem, kép forrása: Pexels)