Szóval van ez a doki. Mondjuk, hogy gyógytornász-féle. Akinek három-négy hetente a rendelőjében fehérneműre vetkőzöm, már évek óta. Nagy szaktekintély, de fiatalos. Kicsit “socially awkward”, amolyan zseni alkat. Szerencsémre (vagy pechemre?) ő, és csak ő ért a problémámhoz az egész országban. Világszinten is kevesen. A problémám pedig nem olyan, amivel tudnék ne foglalkozni. Jó pár évtizedet le szeretnék még élni ezzel a megnyűtt gerincoszlopommal.
A vetkőzéssel és a kizárólagos megmentővel kapcsolatos kiszolgáltatottságom már-már megszokott, mondhatni kényelmes szerep, amit az odafelé vezető úton szépen lassan magamra aggatok. A hála lekötelez, mondják, és milyen igaz lehet. Lekerül a ruha, felkerül az alárendelés. Alárendelő magánrendelő.
Eközben, gondolom én a másik oldalon, kevés egót kényeztetőbb dolog lehet annál, mint egy kivételes bajjal sújtott beteg, akin ő hétről hétre bemutathatja kivételes tehetségét. Látszik rajta, néha kiül az a kamaszfiús mosoly a szája szélére. Tudja, hogy hol, mi akad, mi enged, mit kell csinálnia itt meg ott, hogy enyhüljön a fájdalom a testemben. Ha fiatalabb lennék, valószínűleg megmozgatna kicsit érzelmileg ez az isten-komplexusa. De hál’ isten (milyen szép paradoxon), leszámoltam már ezekkel a bálványaimmal.
A mai kezelés gyors, feleannyi idő alatt végzünk, mint amennyivel számoltam.
“Mennyire siet?”, kérdezi az ajtóból, amikor az előtérben már a cipőmet veszem.
“Miért?”, kérdezek vissza meglepetten.
“Nem hozna nekem egy kávét? A lányok, akiket meg szoktam kérni, ma még nem értek be.”
A kérdésnél csak a saját válaszomon döbbenek le jobban.
“Hogyne. Ez a legkevesebb.”
Kinn zuhog az eső. És a munkanapom kellős közepe van, előttem még tengernyi teendő.
Növényi tejes kortádót rendelek a sarki kávézóban, ahogy kérte. Nem mondta, hogy pontosan milyen tejjel. Zabbal hozom, mert az jobban habosítható, mint a rizs.
A kávézó és a rendelő között arra gondolok, milyen vicces lenne, ha meginnám. Sajnos, nem vagyok ekkora lázadó. Az egyetlen apró kielégülésem, hogy végignézhetem, ahogy a műanyag tető nyílásán át az érintetlen kávé sűrűjébe szépen lassan behatol egy piszkos esőcsepp. A fejemben mondom csak, hogy nesze, a kurva kortádód!
(Fotó: Arun Thomas, kép forrása: Pexels)