„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”. Ez az újszövetségi idézet zakatolt a nő fejében, miközben tekerte a kerékpárját. „Mennyek országa… Talán az lehet ilyen szép” – gondolta, miközben el-elakadó lélegzettel próbált úrrá lenni a kaptatón.
A Hévíz és Keszthely közötti távot naponta megtette. A kéthetes szanatóriumi beutaló időszakát arra használta fel, amire kellett: testileg és lelkileg feltöltődve vált egyre erősebbé és egészségesebbé. A kezelések után minden nap változatos programokba vettette bele magát; hol egy táncest, hol egy mozi, hol egy kiállítás megtekintése. S ha – teszem azt – ez a másik városban, Keszthelyen volt, akkor sem esett kétségbe: rápattant a kölcsönzött biciklire, s úgy tette meg a közel öt kilométeres távot.
Nem győzött betelni a környék csodáival! A gőzölgő, kénes víz jótékony hatásait nemcsak testrészei, de a vidék faunája és flórája is élvezte. A trópusokról származó, de itt a meleg vízben télen is virágzó tavirózsák vagy a még Festetics gróf által telepített mocsári ciprusok mellett az őshonos növények is gazdagabban, bujábban növekedtek a különleges klímájú vidéken. A zsombékok fölött hajdan-volt vulkánok forróságából visszamaradt langy pára lengedezett, s a kúszó folyondárok apró szőrein kristálycsöppek formájában csapódott le, apró prizmákként szűrve meg a napsugarakat. Az erdő illata is mintha teltebb és töményebb lenne errefelé, s az egész vidékben volt valami különleges és titokzatos.
A mozaikok… vagy micsodák… Igen, azok tették még izgalmasabbá mindennapos útjait. A legelsőt a keszthelyi kastély melletti poros útkanyarban vette észre, akkor még ügyet sem vetve rá, a másodikat pedig benn, az erdő mélyén átvezető bicikliút egyik pihenőjénél. Aztán minden nap újabb és újabb képek váltak láthatóvá a földön. Alapanyagukként építési törmelék, kisebb cserép- és betondarabok szolgáltak, emellett színes kavicsok, olykor egy-egy lakója által elhagyott, szürkésfehér csigaház díszítette az egyedi képeket. Ívek, vonalak és meghatározott rend szerint váltakozó színek, ábrák, melyek nem ábrázoltak semmi kivehetőt, pedig minden erejével próbálta felfedni a jelentésüket a napról napra egyre terebélyesebbé és díszesebbé bővült kirakósoknak.
Önmagában már a létezésük is temérdek kérdést vetett fel benne. De hogy ki, mikor és mi okból készíti ezeket a műveket, az már végképp megválaszolhatatlanná vált számára. A két hét minden napján úgy pattant nyeregbe, hátha fény derül a furcsa jelek keletkezésére, s teljes erejével azon volt, hogy megfejtse azokat. Agyában valami oknál fogva összekapcsolta ezeket az absztrakt képeket egy férfi alakjával, ki körülbelül az ötödik napon tűnt föl a bicikliút mellett, kezében nagy, kongó diszperzites vödrökkel. Egyszerre többet is markába fogott a 40-es éveiben járó, zömök testalkatú férfi. Kopott kék mackónadrágját pocakjára húzta, melegítője alsó és felső részén piros csík futott végig, így az egész öltözék a 80-as évek dizájnját idézte. Olybá tűnt, mintha egy visszamaradt gyermek játszadozna vödreivel, annak ellenére, hogy sötét bőrű, kerek arcát borosta szegélyezte, melytől kissé elhanyagoltnak tűnt különös, égő tekintetű ábrázata. A férfi sietősen lépdelt, pillanatra nézett csak fel a bicikliúton tekerő nőre, majd nagy lendülettel továbbhaladt.
„Ő az! Ő készítheti ezeket a… ezeket a gyerekmunkának kinéző valamiket” – villant be a nőnek a gondolat. Két nap múlva, mikor az erdőben látta meg, akkor éppen teli vödörrel a kezében, már szinte biztosra vette a dolgot. Ahhoz azonban, hogy megálljon és feltegye a benne megfogalmazódó kérdéseket, nem volt elég bátorsága. Tartott tőle, hisz mégiscsak egy férfi, meg csak az erdő mélye, ráadásul az a szokatlanul lángoló szempár… Nem, nem állhat meg. Majd ha más is lesz a környéken.
De nem volt. A két szanatóriumi hét alatt több ízben is látta még a bolyongó férfit, de mindig hasonló körülmények között, egyedül. Így a hazautazás napjának délelőttjén már csak azért ült fel a kerékpárra, hogy találkozhasson vele. Nem lesz rá több módja, muszáj összeszednie minden bátorságát, irány Keszthely! Az odaúton azonban nem jelentkezett a férfi. A nő hiába fürkészte a gyógyvizet elvezető, párolgó patak kis völgyét vagy a léggyökereikkel az ég felé meredező mocsári ciprusok közötti teret, sehol senki. Csalódott volt és talán kicsit dühös is saját magára. Visszafelé búcsút vett még az útkereszteződés mellé pakolt, egyik legcifrább alkotástól; a piros cserepek messziről virítottak a lapos misung darabok közül. Majd a bosszúságtól nagy lendületet nyerve indult vissza, s pont, amikor a leggyorsabban gurult lefelé, a hévízi völgy felé, egy fa mögül lépett ki a vödrös fickó! S meglepetésére egyenesen hozzá intézte szavait: – Lassabban, legyen kedves! Lassabban, mert kiugorhat egy őz, és elütheti! – hallotta már messzebbről a figyelmeztetést. A nő lefékezett, majd leszállt a bicikliről, de tisztes távolban maradt, hogyha kell, akkor el tudjon időben menekülni. Az izgatottságtól és a kerékpározástól akadozó lélegzettel próbálta összeszedni minden gondolatát, s beszédbe elegyedni a férfival, aki azonban – látva, mennyire felkeltette a biciklis figyelmét – végeláthatatlan monológba kezdett. Arról beszélt, hogyan lehet figyelni az erdőben lakókra, s együtt élni azokkal. Úgy tenni, hogy az ne csak az embernek, de az állatnak is jó legyen, s az ehhez szükséges gyakorlati tanácsokat hosszasan ecsetelte. Nagy gesztusokkal beszélt, választékos kifejezéseket használt a férfi, s mondataiból átjött a cél: valóban meg akarja védeni a környezetét. Volt azonban viselkedésében, gondolatmenetében valami „másság”, ami miatt a nő kénytelen volt megfogalmazni magában: „Ez egy bolond. Valószínű, kicsit megbuggyant, s azért töltheti itt, egyedül a napjait”. A mozaikok létére így talán meglett félig a magyarázata. De úgy volt vele, hogy – ha már a nem épp véletlen az útjába irányította a férfit, akkor – megkérdezi tőle, mik azok a törmelékből kirakott képek az út mentén.
„Engem bíztak meg a helyi polgármesterek, hogy csináljak térképet a turisták számára” – mondta a legnagyobb természetességgel a bolond, s hangjában némi büszkeség bujkált. Majd munkája fölöttébb szükséges voltát részletezve precíz számadatokban mellékelte a „térkép” méretarányait, bár története e ponton kezdett kissé szürrealisztikussá válni. Emlegetett bizonyos, az űrből letekintő személyeket, akik odafentről segítették őt műve elkészítésében. Akik, persze, most is látják, sőt hallják, mit beszél. A nő ekkor kissé félénken emelte szemét az ég felé. Majd „bolondunk” egy gyors témaváltással hozta szóba a hologramokat, kíváncsi volt, hogy el tudja-e beszélgetőpartnere mondani pontosan, mik is azok s hogyan keletkeznek. A nő zavarba jött. Nem tudta. No, de e tudás híján csak másodpercekig maradhatott, mivel a térképkészítő kacifántos magyarázatába kezdett. S hogy a nő nem tiltakozott az információcunami ellen – elvégre ő kereste mindenáron e találkozást –, így a férfi, vérszemet kapva, egyre jobban beleélte magát rögtönzött előadásába. Szemléltetni kívánta, hogy odafentről őket hogyan is látják most az égiek: hirtelen földre hasalt – a kék mackóruha pocaknál súrolta az aszfaltot –, majd a kövér testtől szokatlan fürgeséggel felpattant, s most már a hologram dimenzióinak összetettségét próbálta mozdulataival érzékeltetni. Lábával támadóállásba helyezkedett, pörgette-forgatta karját. S hogy hálás közönségének sokoldalúságát is bebizonyítsa, elszavalt egy saját maga által írt verset, mely lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. A vers kezdősorai valahogy így hangzottak: „Szép hely Hévíz és Keszthely is, fotózva, vagy akár festve is…”.
A nő nézte, nézte, mosolyogva hallgatta a férfit, kinek lendülete, jószándékú tanácsai, s gyermekien egyszerű versikéje egy szót juttatott eszébe: tisztaság. A pohos kis fickó minden szavából sütött a szeretet. A törődés, ahogy környezetét, életterét akarta jobbá formálni. És érezhetően hálás volt hallgatójának is, kinek ujjai a végeláthatatlan mese hallatán már kevésbé görcsösen szorították a kerékpár kormányát.
Ám végül csak kifogyott a szóból a kis erdei kobold, s e szavakkal engedte el a nőt: „Vigyázva menjen, mert különleges meztelencsigák szoktak átcsúszni az úton. Én el szoktam vinni őket távolabb, nehogy az óvatlan járókelő eltapossa szerencsétleneket!” – így kiáltott még utána.
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” – úgy kattogtak a nő agyában a bibliai sor szavai, mint a kölcsönkerékpár kerekében a küllők. „Boldogok, vagy bolondok? Talán nem véletlen a két szó hasonlósága” – morfondírozott, s felmerült benne, hogy talán érdemes lenne etimológiai kutatásokat végeznie e téren. Vagy a hologramnak kéne utánanéznie? Érezte, fel van adva a lecke. Abban azonban egészen biztos volt: ez az ember, ez a „bolond” azért boldog, mert ő már itt a földön megteremtette magának a mennyországot mozaikostul, csupaszcsigástul, mindenestül.